Hisz tudjuk az emberi élet egyik leghatalmasabb és legfélelmesebb dolga a megszokás. Amikor a mindennapi életünket végig kísérő ember hirtelen eltűnik mellőlünk: rögtön a kínok kínját éljük át, s úgy érezzük, egyedül, magányba roskadva, kivetkőzve önmagunkból meztelenül állunk az ismeretlen világban, s mindent megtennénk azért, hogy visszakapjuk azt, akire annak idején olyan kevés figyelmet vesztegettünk. Kim Ki-duk filmje egy újabb remekmű az ázsiai filmpiacról. A rendező a szokásostól (Tavasz nyár, ősz tél...és tavasz, Íj, Lopakodó lelkek) kissé eltérő filmet forgatott. Kevesebb szimbólum, kevesebb titkolózás. A kimondott szavaknak súlya van, nem is akármilyen, ezek alapján ismerjük meg a szereplők jellemét is, és ezek okozzák a gondokat is.

Hősnőnk - She-hee - két éve együtt él hű szerelmével, de az idő múlásával rettegni kezd a szenvedély elmúlásától. Nem tudja, hogyan tartsa ébren a szeretett férfi - Ji-woo - kezdeti lángolását. Önbizalomhiányból eredő féltékenységi rohamai állandósulnak, vaskos álomvilágba roskadva tengeti mindennapjait, mely előtt csak egy cél lebeg. Az unott arc, és a féltékenységi félelmek teljes egészében áthatják az agy minden egyes tekervényét. Rácsavarodnak, és átveszik a józan ítélőképesség felett az uralmat. Majd próbálnak rést találni az unott magányos testen. De az emberi test egy igazi börtön, melytől nem tudunk szabadulni, és ha ez nem megy akkor szabaduljunk a testünk külső vonásaitól. A lány agya azt diktálja, hogy ne várja meg a lassú elhidegülést, a lesütött pillantásokat, az érzelmek elmúlását, a szex lanyhulását. Menjen elébe a dolgoknak, gyökeresen változtatassa meg a külsejét, hogy a barátja képes legyen újból belészeretni. Bejelentkezik egy plasztikai sebészhez, átoperáltatja az arcát és eltűnik. A teljes gyógyulás hat hónap lesz. És elég fájdalmas. Vállalja? Ez a kérdés hangzik el a mindent megváltoztató műtét előtt. Egy kérdés, mely mindkét fél részére szól. De csak egy válasz érkezik. Szétfoszlott unott testek vagyunk, akik folyamatosan alakítják át magukat az elgondolt elvárásoknak megfelelően. És, hogy eredményhez vezet-e ezt csak az átalakulás után tudhatjuk meg.

A férfi magára marad, és elkezdődik a kálváriája. Rajta keresztül tapasztaljuk meg a szenvedés esztétikai értékét. A keresés, a magány kínját, amely a csontokig hatol, és a belülről falja fel az embert, mindaddig míg nem találunk az éltünknek új értelmet. Négy fal közé zárt emberi lélek. Ablak nélküli téglafalak, melyek az égig érnek. A múlt képei, - mosolyok, bánatok, szerelem, csók, érzéki simogatás, az elmúlás, - pörögnek a srác szeme előtt. Mint egy elefántcsorda, ami elől nincs menekvés, úgy dönti le a valóság mocsarába, ami nem engedi, és csak szívja lejjebb és lejjebb... egyre durvább képeket pörgetve. Elrontott napok, elmulasztott pillanatok. Kitágult pupillák, összezavarodott elmék. Viták, rossz döntések. Boldogságkeresés.

Hat hónap elteltével a lány új személyazonosságot, és arcot felvéve megjelenik a szeretett férfi életében. Új értelem? Új szerelem? Sikerült felejtés? De ha az idő nem áll meg soha, akkor hogy felejtselek el, mint egy álmot - így szól egy alkoholos éjszaka után a fiú szájából a dal. Akarva akaratlanul való összehasonlítás a régivel. Újabb féltékenységi rohanok. A fiú egyszerre szereti a múltat és a jelent, így bizonytalan a jövőjében. A lány régi énje nevében féltékeny az új énjére, hol pedig fordítva. Hiába váltott arcot, hangot, személyazonosságot, átkozott szerelemféltése megint bajt okoz. Túljátszott szerepek, és túlfeszített játékok. Álarcok, és maszkok. Ezek vagyunk mi emberek, akik apró szikrák miatt egyből lángra gyúlunk, és dobjuk el magunktól a boldogságot. A kapcsolatban élve nem értékeljük az apró pillanatokat, és mikor kikerülünk belőle, akkor már futhatunk utána, hisz a szerelmünket belehajszolva már rég elsodorta a rohanó világ. Könnyeket hullatva, imára kulcsolt kézzel könyörgünk, hogy valaki forgassa vissza az idő kerekét.

A fiú és a lány közti egyetlen látható kapocs csupán egy emlék. Egy eltalált pillanat, egy megörökített időfoszlány. Egy foto. A szerelem szoborparkja egy szigeten, ahová előszeretettel járnak fényképezkedni a szerelmespárok. Szobrok, melyek kiállják a viszontagság, és talán az idő próbáját is. A főszereplők folyamatosan vissza-visszatérnek a szeretkező emberpár és a lépcsőül szolgáló emberi kéz hatalmas szobrainak motívumaihoz. Az eldobott múltban reménykednek mindketten.

A rendezőnél az egész emberi élet egy álarcosbál, ahol a test csak egy ledobott ruhadarab, hisz ez mögött rejtőzik az igazi érték, az emberi lélek. Válthatunk ruhát, és bármily álarcot veszünk fel, akkor is csak önmagunk vagyunk, hisz belül semmit nem változunk, és az érzések sem múlnak. Kim Ki-duk-nál a Földön már nincs több esély az emberek számára. A rendező már rég elemelte a szerelmet a végtelen felé. A szerelem mindent túlél, mindent legyőz. Túléli még a halált is. Vajon az Időt túlélheti-e?