Hemingway apja szenvedélyes vadász és halász volt, így nem csoda, ha ezek az ősi foglalkozások az író életét és írásművészetét is formálták. Hemingway halászott, vadászott, úszott, önkéntesként ment az olasz frontra harcolni, majd a spanyol polgárháborúban haditudósító lett. Minden művének alapja a természeti erőkkel, veszélyekkel, az élet nehézségeivel való bátor szembenézés, helytállás minden körülmények között. A gyávaságot megbocsáthatatlannak ítélte.

Regényeiben az emberi lét alapkérdései fogalmazódnak meg: élet és halál, élet és szerelem, élet és küzdelem. Példaképének a francia Stendhalt, Flaubert-t és az orosz Lev Tolsztojt tartotta. Letehetetlen regénye a Búcsú a fegyverektől, mely 1928-ban keletkezett, és az I. világháború értelmetlenségét leplezi le egy megkapóan szép szerelmi történeten keresztül. Az Akiért a harang szól a spanyol polgárháború tragédiáját örökíti meg. Talán Az öreg halász és a tenger című kisregénye a legismertebb, melyért 1954-ben Nobel-díjat kapott.

2002. január 14-én különös irodalmi hír járta be a világsajtót: 104. életévében elhunyt Gregorio Fuentes, Hemingway halásza, akiről Santiagót mintázta. Szophoklész Antigoné című drámája fogalmazza meg: „Sok van, mi csodálatos,/ de az embernél nincs semmi csodálatosabb". Ennek a mondásnak az igazságát a közel 2500 évvel később keletkezett kisregény - Az öreg halász és a tenger- Santiagója is bizonyítja.

Számomra Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek című alkotása a barátság műve, Az öreg halász pedig a kitartás, bátorság, helytállás alkotása. Hemingway a köztudatban „férfias" íróként van jelen. Kalandos életét vitte bele műveibe, férfias világot ábrázolt, ahol fontos szerepe van a bátorságnak, a férfias erőnek.

Az öreg halász és a tenger története pár mondatban összefoglalható, de példázatossága mindannyiunknak megszívlelhető. Santiago, az öreg halász „kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit." Kimerészkedett messze a nyílt tengerre, horgára akadt végre egy nagy hal, melyet a 3. napon sikerült elejtenie. Ám jöttek a cápák, s az öreg hiába ölte meg őket, csak a hajóhoz kötött csontvázzal tért haza. Az első cápa támadásakor mondja ki Santiago a mű szállóigévé vált mondatát: "De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."

Ami felejthetetlenné teszi az öreg alakját, az a még meglévő testi ereje mellé társuló értelem, mesterségbeli tudás, a szinte láthatatlan hősiesség, a „ még élek, harcolok" magatartás. Emlékeztet Ady mégis-moráljára, a feladatvállalásra parancsa a lehetséges bukás ellenére is. Santiago magányos hős, aki felveszi a harcot, végzi a dolgát, akár kudarc és pusztulás árán is, mert emberi méltóságának tartozik ezzel.

Mit mondhat nekünk ez az egyszerű történet? Talán azt, hogy nem az elért eredmény a fontos, hanem maga a tett, amit a cél elérése érdekében hajtunk végre. Az a jóleső tudat, hogy amit elterveztünk, megtettük, erőnkhöz mérten helytálltunk a mindennapokban, kicsit hősök voltunk. Olyan világban élünk, ahol az embernek nap nap után küzdenie kell, sokszor nehéz eldönteni, mi a vereség, mi a győzelem, de mert emberek vagyunk, tesszük dolgunkat.
Az ember ismeri saját korlátait, de nem hagyja magát legyőzni.

Pascal szerint: "Nádszál az ember, ...de gondolkodó nádszál." Tud küzdeni, kudarc után újra kezdeni, helytállni. Erejével, eszével, küzdőképességével és a szívében meglévő reménnyel minden helyzeten felülemelkedni. Így igaz: az „embernél nincs semmi csodálatosabb".