Kupi Miklós vasi születésű költőnek két kötete jelent meg: Etűdök egy elhangolt zongorára és Háttal a Holdnak. A költő-tanár hosszú távollét után visszatér szülővárosába, Celldömölkre, és szeptembertől tanítani kezd egy iskolában. A kötetek átfésülése felkeltette érdeklődésemet a szerző iránt, aki Harangozó Miklós néven jegyzi írásait. Megkerestem, válaszait igen messziről kaptam meg: bár a közöttünk lévő Szombathely-New York távolság szerencsére nem lett bemérhetetlen mérföld. 

"Megható - és egy kicsit ijesztő -, hogy a saját poliszomon kívül is olvassák/"osztályozzák" a verseimet, ráadásul ilyen mélységben és ekkora hozzáértéssel. Azért ez már nem a hazai pálya...

Kérdéseid megválaszolása nem lesz egyszerű. Erősen - ha nem krónikusan - privát ember vagyok, akiben a megmutatkozás vágya és a rejtőzködés ösztöne egyformán érvényesül. (Sőt, az esetek többségében az utóbbi a domináns.) A "hetedik ajtó" kulcsa létezik, de mivel én magam sem időzöm szívesen abban a teremben, igyekszem tőle megkímélni másokat. Az ismerősök általában a második/harmadik, az igazán jó barátok a negyedik/ötödik kapuig szoktak eljutni." - vezette fel az interjút Harangozó Miklós.

"Bizony, meg kell járnia a poklot annak, aki nem vaksi bábként éli napjait, hanem reménykedő szívvel és friss értelemmel keresi léte igaz célját. Az út gyötrelmes: a kétségek közt vergődő ember „palánkvárként ágyúk ellenében ostrom alatt áll. "

Hogy mi ad erőt a kíméletlen létbogozáshoz? Hajdanvolt¬mindigvárt szerelem, az ősöknek fakó fotográfiákról figyelő tekintete, rendíthetetlen igazságérzet, s a zsigerektől sarjadó életvágy: „Nem tudok nem remélni." Ne csörtessünk titkai után. Ha szívébe fogad minket, ő maga fogja átnyújtani a hetedik szoba kulcsát." /Jósa Judit/ 

Kékszakáll

Beférkőztél lassan lényem lényegébe,
sorra ostromolva mind a hat kaput,
s elérkeztél most a hetedik elébe,
remélve, hogy váram így kezedre jut.

Az első kulcsokat még örömmel adtam,
a többit már csalva, lopva vetted el,
míg szerelmed ellen védtelen maradtam,
és hiába kértem, érd be ennyivel.

Türelmetlen vággyal döngeted az ajtót,
mohó szemeidben elszánt szenvedély,
harci dalt kiáltasz, győzelemre hajtót,
s nem lesz menedékem, ha leszáll az éj.

De vigyázz, míg büszkén diadalra törtetsz,
s kibontott zászlókkal tornyaimra futsz:
édes csókjaiddal nem soká gyötörhetsz.
Meggyűlöllek majd, ha győzelemre jutsz.

vaskarika: Jósa Judit vezeti fel Etűdök egy elhangolt zongorára című versesköteted. Erre való utalással teszem fel a kérdésem: milyennek írnád le álmaid városát? A "remél" szó gondolatébresztő és érzéseket katalizáló ige. Kifejtenéd? Van-e valahol kulcs a hetedik ajtóhoz?

"Álmaim városa", New York. Számomra elsősorban a személyes kiteljesedés lehetőségének városa. Azonnal rádöbbensz, hogy itt valami olyannak lettél a része, ami sokkal hatalmasabb a korábbi kapcsolatrendszereidnél. Lehetőségeket biztosít arra, hogy bármely irányban továbbfejleszthesd a személyiséged. A fantasztikus kulturális lehetőségek által nyújtott katarzistól a legmélyebb bugyrokig szinte minden életérzés megtapasztalható itt, a maga jól kiépített csatornáival. A város arctalan, vagy éppen nagyon is személyes - attól függően, hogy mikor mire van szükséged.

A kezdeti izgalmas, "habzsoló", mindent kipróbáló időszak után beáll egy bizonyos - a város és az ott lakó kölcsönös együtthatására épülő - egyensúly, vagyis kialakítod azt a számodra legmegfelelőbb életformát, amelyik esetenként teljesen különbözik a többiek New York-élményétől. Ezerféle teljes élet élhető ebben a városban! Mindez talán bármely metropoliszról elmondható valamilyen szinten, de meggyőződésem, hogy New York-ban a dolog hatványozottabban érvényesül. Talán nincs még egy olyan hely, amely ennyire rövid idő alatt ilyen közel enged magához! Csupán annyi az alapfeltétel, hogy légy nyitott és toleráns.

A város lélegzik, szerves, élhető. Tömegek számára épült, tehát nem nyomasztó, mint amilyen például Budapest tud lenni néha. Ha egyedüllétre vágysz, 40 perc metrózás, és ott az óceán, vagy egy apró, elfelejtett múzeum, ahol magad lehetsz.

New York-nak csaknem 400 éves múltja van, ami szintén fontos az európai léleknek - én képtelen lennék kötődni egy teljesen modern településhez.

Irodalmi hagyományai egyszerre ösztönzőek és megszeppentőek - tehát hihetetlenül izgalmasak!

Ezek után talán érthetetlen - néha számomra is az -, de 20 év elteltével, New York és Celldömölk versengéséből a jelek szerint utóbbi kerül ki győztesen - hazaköltözöm. De természetesen továbbra is óriási hálával tartozom ennek a metropolisznak, és igyekszem minél tovább megőrizni magamban mindazt, amit itt kaptam. Remélem, kitart majd életem végéig.

"Remélni" - azt hiszem, muszáj. Különben nagyon sötét tud lenni az az a bizonyos "kívül-belül leselkedő", főleg egy vállaltan (és kétségbeejtően) világi ember számára.   

... "ma rám talált a régi szenvedély,
     s most két kezembe rejtve arcomat
     még újrakezdem ősi harcomat,
     bár minden perccel halkabb az esély." ...
/Gyilkos szerelem/

Amikor "megint kísért" egy ilyen ... miért nevezed meg, miért nevezed így: "gyilkos szerelem"? Van a szerelemnek bármiféle jelzője is?

További jelzők egy ilyesfajta szerelemre: képtelen, eleve lehetetlen, majdnem kontrollálhatatlan,"fájdalmas, de mégis muszáj - szerelem". Ami alkalmasint évtizedes barátságokat tehet tönkre, ha nem vigyáz az ember.

A Háttal a Holdnak kötetben visszahallom az előbbi dolgot, az általad megszólaltatott "megint" szóban... "Megint egy fojtó éjszaka..." - írod immár a legutóbbi gyűjteményedben, a 2011-es magánkiadásodban. Az előrelépő nőalakról, a Férfi "végre megtalált" Nőalakjáról mesélnél kicsit?

"Megint...": A visszatérő tündérek és démonok. Vannak helyzetek, amelyek túlságosan hatalmasak ahhoz, hogy ott, helyben a helyükre tudjuk tenni őket. Én ilyenkor általában "menekülőre fogom" a dolgot. Egy kontinens-váltas, vagy egy új projekt elkezdése általában segít egy időre, amíg újra fel nem üti a fejét az a bizonyos "megint". S ha szerencsém van, akkor már érzelmileg felkészültebben fogadhatom abban a későbbi időpontban.

‘Orfeusz, és a nőalak': Édesanyám meghalt tüdőrákban 19 évvel ezelőtt, s a dolog mindannyiunkat nagyon megviselt. Ő az, akit megpróbálok "visszahozni" azzal, hogy időről-időre tudatosan felidézem a vele kapcsolatos, fehéredő emlékeket. Időről-időre nagyon valóságosnak tűnő álmaim vannak róla, és az ébredés hirtelensége mindig felkavaró - innen az  Orfeusz/Eurydike analógia. A mitológiát egyebként is szenvedélyesen szeretem: hihetetlen, hogy hányszor érzek egyezést a mitológiai karakterek sorsa, és a saját életem történései/életérzései között!

Ez az egyik kedvenc versem (Orfeusz), örülök, hogy megtaláltad. Nagyon könnyen és ösztönösen, szinte "egyetlen lendülettel íródott", az egyik ilyen ébredés utáni reggelen. Az sem volt tudatos, hogy a vers ritmusa a szívdobbanás ütemét követi. Azért is szeretem, mert talán sikerült benne megfogni valamit abból az ősi, sámándobos, Hold-imádós, füstös, zajos, varázslatos/titokzatos életérzésből, ami mára már, sajnos, eléggé ‘kicivilizálódott' belőlem, belőlünk.

Azontúl, hogy olvassam el a verset - Orfeusz - és nincs mit hozzátenni; én mégis kiemelném észrevételemet. Megtaláltam az eredeti típust a férfira és a nőre: "lábujjaim közt sűrű sár" - "s a tűz körül finom homok, és benne apró lábnyomok". Ha valaki azt mondaná ez a Férfi és a Nő szent leírása - elhinném.

Természetesen a dolog tágabb értelemben is vehető. Észrevételed a "a Férfi és a Nő szent leírásá" -val kapcsolatban egyszerűen... csodálatos!! Ha valakinek egy ennyire gyönyörű gondolata támad egy versem nyomán, az valami hihetetlenül nagy ajándék nekem. Köszönöm szépen!

Digitálisan itt olvasható: Etűdök egy elhangolt zongorára