"Az élmények gyúrják az embert azzá, aki az alkotó mögött van" - interjú Stekovics Gáspár festőművésszel

Képgaléria megtekintése2012.11.24. - 15:00 | Büki László 'Harlequin'

"Az élmények gyúrják az embert azzá, aki az alkotó mögött van" - interjú Stekovics Gáspár festőművésszel

Szinte kérdezni sem kell - beszél mindenről, ami foglalkoztatja. A művészi sorsról, festészetről, fotózásról, macskáról: az életéről. Egy kávéra beülni vele szinte lehetetlen: repül az idő, amit mindig kevésnek érzünk vele eltölteni.

Sokan ismernek Szombathelyen, sőt, nem csak itt: több ezer ismerősöd van a legkedveltebb közösségi oldalon, ahol rendszeresen közzéteszed munkáidat. Mostanában leginkább fotókkal dokumentálsz szinte mindent, de alapvetően festőművész vagy. Festesz még?

Természetesen igen, és tulajdonképpen most nem. Ennek több oka is van, elsősorban a műterem hiánya. Kisebb képeken persze dolgozom, de olyan nagy volumenű munkákat, amiket régebben láttak tőlem, jelenleg nem áll módomban készíteni. Ezt a kérdést mostanában többen is felteszik nekem, remélem, hogy rövidesen a műterem probléma megoldódik és folyamatosan tudok alkotni. Itt azért még azt is meg kell említenem, Magyarország vízfejű sajátossága, hogy egy Budapesttől viszonylag messze élő művésznek országos vagy akár nemzetközi publikálásra, bemutatkozásra sokkal kevesebb lehetősége van, mint aki a fővárosban él. A vidéki, jobb galériák és kiállítótermek drasztikus csökkenése, bezárása amúgy is szűkíti a közönséggel való kapcsolatot és az eladás lehetőségét. Ennek ellenére az elmúlt húsz évben, mint festő szép sikereim voltak, számos kiállításon részt vettem és szakmai díjakkal is elismerték a munkámat.

Jelenleg azonban úgy érzem képzőművészetnél sokkal népszerűbb, érthetőbb és populárisabb műfaj a fotó, ami ráadásul több emberhez is eljut, akár az internet által, mint a kortárs művészet más ágai, mondhatnám a közönség számára lényegesen könnyebben befogadható terület. Úgy érzem ez a kifejezési forma jelenleg közelebb áll hozzám, és egyelőre örömmel is tölt el, nem beszélve azokról a barátságokról, amit ennek köszönhetek.

A művészek élete sokak számára inkább egy romantikus, szabadsággal teli életforma, a művész számára pedig olykor "nehéz kenyér". Lehet ma élni csak a művészetből? És ugye nem azt kérdeztem, hogy jól!

Biztos vannak olyan helyek, ahol jól élnek belőle, de Magyarországon, azért nem ez a jellemző. Ahol hetvenezer forintos fizetéseket adnak az embereknek, ott nem sok pénz marad a kultúrára, még mozijegyre sem, nem hogy műtárgyak vásárlására. Sok tehetséges barátom, kollégám sodródik, megélhetési problémákkal küzd vagy borzalmas giccsek készítésére kényszerül és szürkül bele az érdektelenségbe. A romantika és a szabadság még csak-csak megvan, de ez igen kétes dicsőség is lehet manapság. Sajnos az állami támogatás megszűnőben, és a magán mecenatúra meg nem nagyon, vagy alig alakult ki. Természetesen vannak értő és jó szándékú gyűjtők, barátok, akik áldoznak egy-egy mű megvételére, kiállítások támogatására, de ők is egyre kevésbé tehetik ezt meg. Néha mintha hátránynak tűnne az a tudás, amit az ember a különböző művészeti iskolákban megtanult, mert nehezen viszi rá a lélek, hogy a közízlést, ami sajnos egyre alacsonyabb szinten mozog, kiszolgálja.


Tanítottál a művészeti szakközépiskolában, és a főiskolán is. Nem hiányzik a tanítás, a tanítványok? Felkészítő oktatásokat is tartottál. Ezekre van mostanában igény, vagy mindenki a saját iskolája tanáránál képezi magát?

Sok szép emlékem van ebből az időből, és számos tanítványom lett neves művész, de nem feltétlenül éreztem a tanítás mesterségét az én jövőmnek. Ha csak pénzkereseti lehetőséget láttam volna benne, úgy pedig az nem lett volna tisztességes.

Mikor kezdtél el fotózni?

Úgy gondolom képzőművészeti előéletem segítséget és ugyanakkor biztos támpontokat adott a fotografáláshoz, amit azért nem mostanában kezdtem el művelni. Ekképpen a digitális fotózás előtt még a hagyományos fototechnikai ismereteket is elsajátítottam. Akkoriban még több volt benne a „jó szem", és kevesebb a trükk. A pécsi tanulmányéveim alatt pl. fotószakkört vezettünk a barátommal a kollégiumban. Később hol intenzívebben, hol alig-alig, váltakozó kedvvel műveltem a fényképezést. Hozzátartozik a dologhoz, hogy ennek anyagi vonzatai is voltak és jobb híján saját labort kellett berendeznem a képek elkészítéséhez, amire hol volt pénzem, hol nem. Nem utolsósorban hozzá kell tennem egy családi indíttatást is. A bátyám, Stekovics János fotóművész, akinek munkáin keresztül mindig volt alkalmam követni ennek a mesterségnek a professzionális útjait, változásait.

A portréfotózás az a téma, ami leginkább közel áll hozzád?

Azt hiszem igen, annak ellenére, hogy szívesen járok a természetbe is fényképezőgéppel. Sőt a fényképezés visz ki a természetbe. Így nagyon hasznos dolog tud lenni több szempontból is. A természetfotózás türelemjáték, hisz a táj mindig más-más arcát mutatja. Persze jó modell, a türelmet meghálálja. Sok jó természetfotós van, kiváló képek születnek köszönhetően az egyre jobb minőségű gépeknek is.

Azonban a portré kényesebb dolog, itt emberekkel kell foglalkozni. Maga a portré elkészítése is csak része egy hosszabb forgatókönyvnek. Nagyon izgalmas dolog nézni egy arc változásait az objektíven keresztül.


A fotós önkifejezés azért jóval "kompaktabb", mintha festenél. A kép megkomponálása itt is alapvetés, de az elkészítés folyamata töredéke egy festményének. Nem gondolod azt, hogy fotózással többet tudsz magadból adni, kifejezni, mint festészettel? Illetve miben más a fotós Steko, mint a festő?

Néha viccesen meg is szokták jegyezni, hogy festek a fényképezőgéppel. Nyilván egy festmény elkészítése hosszabb és technikailag bonyolultabb, időigényesebb folyamat, de persze egy fotónak is ugyanolyan értékei vannak, mint bármely más kifejezési formának. Ha párhuzamokat keresek a festészetem és a fotó között, akkor ma már mindenképpen kiegészíti egymást ez a két irányzat.

Tavaly volt egy kiállításom, amely a „párhuzamos struktúrák" címet viselte, ahol a festményeim és fotóim közötti párhuzamokat, összefüggéseket kerestem. Azonban nem hiszem, hogy nagyon más lenne a fotós Steko, mint a festő, ha rátalálok valami izgalmas és engem nagyon érdeklő témára, akkor nagyon tudok lelkesedni érte. Persze kétségtelen, hogy mint képzőművész, profibb vagyok a fotósnál, de azért ez nem szegi kedvemet...

Portréidon általában a fotóalany padon ül, kávézóban, vagy épp teraszon. Műtermi fotókat nem szoktál készíteni? Jobban szereted természetes közegben a fotózást?

Számomra a szabad tér és a természetes fények az igazi műterem. Ha tehetem, általában megpróbálom valamilyen hétköznapi szituációban elkapni azokat a pillanatokat, melyek jellemzőek a modelljeimre. Ez lehet akár egy reggeli kávézás, séta a parkban, pihenés a teraszon vagy akár egy munkafolyamat közben.


Szebeni András

A műtermi portrékat sokszor megcsodálom, igazán fantasztikus alkotások születtek nagy mesterektől. Például többek között Szipál Márton és Szebeni András fotográfusoknak is nagy tisztelője vagyok, és külön büszke arra is, hogy a barátságukkal is megtiszteltek. Sokat tanultam tőlük.

Azonban a mesterséges környezet és az amúgy briliáns ám egyforma technikai megoldások néha untatnak és egyre több egyenképet látok, egyéniség nélkül.


Szipál Martinnal

Sokszor láthatunk tőled fotókat Szigligetről, mintha egyre inkább ott lennél otthon. Lehetséges, hogy egyszer majd onnan jársz látogatóba Szombathelyre?

Szigliget régi, és most már örök szerelem. Szerencsére édesapám az 1960-as évek elején beleszeretett ebbe a gyönyörű tájba, és így gyerekkorom egy részét is már itt tölthettem. Mondhatom, hogy Szigliget, a Balaton a második otthonom. Szeretem az itt élő embereket. Az Alkotóház, bár gyermekkoromban sokszor sétáltam a fantasztikus parkjában, csak azután lett itteni menedékem, miután szigligeti házunkat eladtuk. Az Alkotóház csodálatos hely, hihetetlen múlttal, hangulatokkal, arról nem is beszélve, hogy olyan írókkal, művészekkel ismerkedhettem meg itt és kerültem barátságba, akikre igazán büszke lehetek. Néhány éve fotókon is megörökítem az ittlétüket. És természetesen Szigligetet is festem és fotózom rendületlenül... szerencsére mindig újabb és újabb arcát mutatja meg nekem.

A kérdésre is válaszolva, ha tehetném, már holnap költöznék... (nevet)

Az utóbbi időben mi volt az, ami művészként leginkább befolyásolta a látásmódodat, vagy ha nem is befolyásolta, de hatott rád?

Bár figyelem a világ rezdüléseit, mégis azt kell mondanom, hogy általában, mint eddig is, a magam útját járom. Bármi dologba is vágtam a fejszémet, igyekeztem a saját negatív és pozitív tapasztalataimon keresztül megtalálni az épp adott műfajban a lehetséges útjaimat. Úgy alakult, hogy sok mindennel tudtam vagy éppen kellett foglalkoznom, és ez nem feltétlenül csak művészi munka. Példának okáért régiségkereskedő, narancsárus, kerámia ipari szakmunkás, tanár vagy alkalmakként pénzkereső zenész is voltam többek között. Ezek az élmények gyúrják az embert azzá, aki az alkotó mögött van.

Tudom, hogy távolságot tartasz a politikától. Mi jellemzi a világlátásod, mi az a művészeten kívüli vagy afelett álló "ars poetica", ami tükrözné a közéletről alkotott véleményed?

Mint minden józan gondolkodású ember engem is felháborít a politikának az életünkbe való és azt naponta megkeserítő befolyása, bár igyekszem elkerülni a konfrontációkat, néha azonban dühből vagy elkeseredettségből „beleüvöltök" a világba, amin aztán próbálom magam gyorsan túltenni. Nem sokra tartom a politikát, bár lehet, hogy csak azokat nem, akik művelik, azonban feltételezem, ez az érzés kölcsönös.



Ha lehetne most prioritást felállítani az életedben, a macska hol foglalna benne helyet?

Biztos az újdonsült cicára (Cerka) gondolsz. Úgy alakult az életem, hogy mindig volt körülöttem macska, talán ezért is van, hogy bár volt több kutyusom is, a cicákhoz jobban ragaszkodom.

Szeretem a macskában azt a fajta szabadságot, amit egyrészt ő ad magának, másrészt nekem, mint gazdájának is. A kutyával ellentétben, akivel lényegesen többet kell foglalkozni, a cica több „szabad programon" veszt részt, ilyen szempontból sokkal kreatívabb. Szeretetet adunk és kapunk, nem teher vele az együttlét, viszont sok örömöt tud nyújtani, az otthonnak is ad egyfajta meghittséget.  Minden macska más egyéniség, mégis az ember a maga képére tudja formálni őket, bár az is lehet, hogy csak a hozzá legjobban illőt választja ki. Nem vagyok egy filozofikus alkat, nem is tudom igazán megfogalmazni, miért is szeretek velük együtt lenni, egyszerűen csak nagyon bírom őket... remélem, ők is így vannak velem.

Végül hadd legyen az újságíró három kérdés erejéig kicsit aranyhal, aki ha máshogy nem is, a virtuális tinta segítségével teljesíti három kívánságod!
1.) Hol élnél legszívesebben?

Bárhol a Balaton partján, persze elsősorban Szigligeten

2.) Mivel foglalkoznál legszívesebben?

Annyi jó dologgal kapcsolatba kerültem már, de ez a mostani még mindig izgat!

3.) Ki hiányzik legjobban az életedből?

Édesapám.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás