A számunkra nem túl szépemlékű HEMO padlóját bizony jópárszor koptattuk, de innentől kezdve lehetséges, hogy többször is fogjuk. Hurráoptimizmusunk legfőbb gerjesztője a kitűnő zenekar, és a hozzáillő helyszín. Ezidáig hiánycikk volt városunkban egy 100-150 főt befogadó, jó minőségű és jól felszerelt kamarakoncert helyszín, ahol megfelelő körülmények fogadnák azon stílusok képviselőit, akik eddig nem találtak megfelelő helyet a bemutatkozásra. Gondolunk itt mélységi triphop, vagy jungle-jazz zenekarokra, vagy bármely más, a kommersszel konokul dacoló igényességekre. Helyet keres magának a Lamantin jazz klub is, akár lehetne itt is.

Pezsgés a HEMO-ban

Helyőrségi Művelődési Otthon. Úgy voltunk az egésszel, hogy figyeltük kíváncsian a színházügyeket, és az első aggodalmunk onnan számítható, amikor az épület szóba került, mint átmeneti otthon. Nagy fehér „kő" és műmárvány, nem a Művészetek Palotája ihletésű future-csoda, és ráadásul tele neonnal. Nem tűnik hosszútávon lakájosnak. Elnézést kérünk a belemenésért, de a koncertélmény teljes átadásához - legalábbis annak megközelítéséhez -, szükséges, hogy ezt leírjuk. A napokban tett délutáni első ottjártunkkor, egy meglepően - legalábbis errefelé ritka -, vibrálással teli helyre csöppentünk. A Thea-tér típúsú helyszínek - ahol van állandó színházi társulat - valószínűsíthetően minden településen ugyanilyenek. Beléptünkkor az a kellemes érzet kapott el, hogy otthon vagyunk. Szervezők, a város és a környék hang- és fény technikusai közül többen, sajtósok, és természetesen a hazai színészek - rengeteg ismerős, aki ennek a szubkultúrának hódol. Pezsgés, ez a legjobb szó rá. A péntek este pedig erre rátett még egy pár lapáttal, olyan félvagonnyit.

Bijou koncert a Weöres Sándor Színházban - downtempo optikailag felpörgetve

Dilemma és tánctér

Nem mondhatja senki, hogy a város nincs ellátva igényes programokkal, a könnyűzenére - és azon belül is az igényesebbre - gerjedő közönség nem panaszkodhat mostanában. Ezen a napon két olyan esemény is kínálta magát, amit vétek lett volna kihagyni. A mozis hármas izgalmas ugrálásnak ígérkezett, pláne mivel a Matrix óta tudjuk, hogy Neo lehet a megmentőnk. A másik alternatíva a sokatígérő hangú énekesnővel csalogató, downtempo andalítással hirdetett késő este volt. Mire konkrét döntés született volna, kolléganőnk koncertajánlója egyértelművé tette, hogy főszerkesztő-fotósunkkal elandalogjunk a táncba, meghagyva neki a brit-elektro-pop-rock csemegét.

Egyetlen bekezdésben letudható az olyan jellegű dolgok megemlítése, melyek kicsit visszaigazolták előzetes aggályainkat. A helyszínre érkezve, az utcafronti ablakok egyikéből kb. Mc Haver és a Teknő kaliberű zenei agymosás veretett az éjben. A ház előtt a szokásos nikotin adatbevitelt folytatók, aztán egy hatalmas fehéren izzó terem - közepén egy lojális portás úrral -, melynek egyik sarkában az ajtó mögött egy másik világ tárult fel.

A színpadon már cseng a jólismert hang, tisztán és erőteljesen. Az ajtóban még zsúfoltnak tűnő helyzetkép lassan eloszlik, ugyanis ülős a buli. Minden ülőhelyre legalább két és fél ember jut, és a színpad előtti táncplaccon nem tartózkodik senki szinte, nehogy mások előtt álljon. Talán szerencsésebb lett volna, ha az aulában lekapcsolják a fényeket, és két színes lámpa mellé kirakják az asztalokat és székeket. Legalábbis egy részüket, akkor nagyobb hely lett volna a kibontakozásra. A bugi ugyanis a lábakban és a dallamokban volt, csak kényelmetlen volt a helyzet valahogy.

Bijou koncert a Weöres Sándor Színházban - a közönség is együtt élt a zenével

Bijou

Az érdeklődés nagynak mondható, főleg annak ismeretében, hogy nem volt túlhirdetve az esemény. Mindazonáltal azok, akik az elrendezés folytán huzamosabb ideig az aulába kényszerültek, a koncert közben lassan elszivárogtak. Ennek ellenére bent szinte teltház maradt, és ez mindig jól hangzik. A zenekar és a helyszín is kivívta a teljes szimpátiánkat, a belső tér egy akusztikailag jól megtámogatott, mindenhol jól szóló, igazi klub. Bent már javában csillogott a Bijou, andalítottak a bossás, downtempós számok, s mivel az MR2 már köztudatba játszotta a 'Tánc' című dalt, ezért is vártuk érdeklődve, hogy milyen a repertoár többi darabja. Kellemes meglepetéssel tapasztaltuk, hogy basszusfronton az a - húrral mélyeket adagoló - Koroknay András ténykedett, aki a Folkfree ugyanazon posztján remekelve, épp hat nappal azelőtt játszott városunkban.

Hártó Szilvi, a Bijou bájos énekesnője

A zenekar egy emberről szól, egy nagyon szimpatikus énekesnőről, nevezetesen Hártó Szilviáról. Félreértés ne essék, nem rangsorolunk senkit, a zenészek kitűnőek, és a stílus által megkövetelt zenei alázattal élnek. A Fender USA Stratocaster csöves fejládaszettel operáló gitáros, Menyhárt Leo ugyanúgy zseniálisan szolgálta a négyesfogatot, mint a legalább olyan látványosan, a bőrökkel és ütőkkel a tempót diktáló dobos, Asztalos Zoltán. A basszus mézesbödön mélyeit András itt is - ahogy a Folkfree-ben is -, érett módon és hitelesen pakolta a csapat alá. A technikusi gárda észrevétlenül volt jelen, és a koncert végén is szinte észrevétlenül pakolt el. Excellent! Egyetlen, ízlésbeli hozzászólásunk akadhat csupán, az ének kicsit rockos volt, kicsit hangos, és kicsit karcos, mármint a hangképe. Az okos és kimért témák gyönyörűen hozták a zenét, és ha csak egy kicsivel halkabb az ének, és beleolvad az egészbe, még egy pici hangerővel a masteren tolva, még nagyobb élmény lehetett volna. Vannak olyan énekesek, akiknek valamiért a hangját nem lehet elfelejteni. A mai este után semmiképp, és a zenekart sem fogjuk. A Tánc egy parádés hangulatú, remek kis darab, de a zenekar nem egydalos, a többi szám is tökéletes hangulatot teremt. Azoknak mindenképp, akik kicsit is szeretnek zenére ellazulni, félhomályban borozgatni, szűrt fényből, füstfüggöny mögül kikacsintgató dallamokat kabátzsebükben hazavinni. Minden darab kicsit más, de az egység egyértelmű: egy hiteles, hangjával és dallamvezetésével szinte minden pillanatát a hallgatónak lekötő előadó az énekesnő. A zenekar hangszeresei aládolgoznak, nemcsak a dallamok, hanem a mondanivaló tekintetében is. Nagyon jól megkomponált, egytől-egyig hasonlóan igényes színvonalú darab sorjázott elő a talonból. Mint mindenhol Magyarországon, ha egy elsőbálos csapat játszik, az emberek behasonlítgatnak egyből. A sok közül egyet felemlegetnénk, mivel teljesen találó és kézenfekvő is. Bebel Gilberto magyar karnációiját joggal lehet a koncert kapcsán szóbahozni (köszi, Harle!), úgy gondoljuk, bárki megtiszteltetésnek veheti, ha vele hasonlítják.

Péntek este hiánypótlás történt. Az együttes hatásai a késői 80-as, korai 90-es évekből eredeztethetőek, az estét belengte kicsit az Európa Kiadó szelleme, mind a zenei témák mind a szövegvilág terén. És a szellem az utolsó dal során meg is idéződött, a Trabant Harang című számával. Frenetikus volt.

Ékszer

Az esti örömzenélés bearanyozta addig sem unalmas napunk végét, teljesen jól jártunk, hogy az Akacs Mihály utca felé vettük az irányt. Egy bensőséges hangulatú, mondhatni megkésett Valentin-napi ajándékot kaptak a betérők, akár egyedül, akár szólóban érkeztek. Végső konklúzióként továbbra is fenntartjuk, hogy egy ilyen méretű és hangulatú helyre nagy szüksége lenne az igényes zenéket szeretőknek, még ha nem is a színház égisze alatt működne, akkor is. Köszönet Bijou, köszönet WSSZ!