Az est alatt választ kaptam, tudja ezt Csernus: engem a pasik nem kedvelnek - summázta is egy gondolatmenete végén. Irritatív - begyulladsz tőle, vagy fertőtlenít. Ő ilyenkor a határvonal  - eldöntheted, melyik oldalról állsz hozzá. Még arra sem vesz rá, hogy dönts - kitérhetsz a lehetőség elől, amit felajánl. De akkor Te, miért is jöttél?

Országjáró estjein lehetőséget ad, amivel élhetsz szabadon. Ja, hogy nem vagy szabad? Eszmélj magadra, amikor egymagadban vagy mobil, fészbuk nélkül. Nem a boldogtalanságod választ el mindentől, hanem a megalkuvásaid. Mi tesz tehát végül akár beteggé? A beletörődés - amibe beletörsz. Az elfogadás és a beletörődés közötti különbséget vesd föl! És hol a határ mondjuk a bátorságnál? Nincs határ? Meddig jó a makacsnak? Gondolkozol mielőtt rávágod a nemtudom-ot?

Az előtér, ruhatár beindult, egy hófehér bundáról folyt alku, bevihető-e. Majd hamarosan a színültig megtelt teremben a kabátok, kardigánok váltak alkalmas ülőpárnákká a lépcsőkön.  

A színpadra Csernus doki a szemlélődő mozgásával lép be, amiben nincs semmi gőg vagy hiúság. A cipője orrával is figyel, méreget-tekintget erre-arra. Mint egy mélytengeri vízalattjáró - pásztáz, lehorgonyoz, kiemelkedik, kémlel - navigál. Ezt és azt talál - ami neki is mindig új. De attól sem unalmas, hogy a tegnapi öröm az a tegnapé lett, a ma örömét a ma teremtheti. Ez is lehetőség és választás.

Kimondta érkezése célját: a gyerekek miatt vagyok itt. A szülő elháríthatatlan felelőssége a minta, amiben a vergődő fiatal lélek identitása nyomorog.

Ki az, aki itt nőnek érzi magát? - indító-bevágó kérdése után többen felnevettünk. Jól értettük, mert hamarosan mindenki szembetalálkozhatott a felhívással: minden nap nézzek bele a tükörbe: férfi vagyok, nő vagyok? Napi kérdés, friss, aktuális.

A felnőtté válás eredményeképpen az ember számára adott a lelki béke, ami alapja a szerelem befogadásának. Érett alkalmasként nem a magányt, nem a boldogtalanságot sugárzod. Egy pár, ahol mindkét fél bizonytalan, nem mutat olyan kisugárzást, mint Te, ha telve vagy megelégedéssel, békével. Ha szereted magadat, máris nyitott leszel. A zárkózott a dolgok odázásától gyáva. És fél a fájdalomtól.

Vállald fel a fájdalom lehetőségét és kinyílsz. Nem kicsit vagy zárkózott, nem majdnem. Ha nem vagy nyitott, akkor zárkózott vagy. És ne próbáld, hanem csináld meg. Beérnéd ennyivel, hogy kipipálhasd: én megpróbáltam... önigazolnál, felmentenéd magad, megdicsértetnéd magad? Kizárólag egy embernek tartozol. Te vagy az, akivel el fogsz számolni. Vársz ezzel a halálos ágyadig? Mindnyájan meg fogunk halni - ez a közös bennünk. Előtte megöregszünk. Öregedésed elfogadod? Hölgyek a ráncaikat és pasik, hogy nem áll majd fel a farkuk? Hm?

Az interaktív két óra adását azonnal fogtam - de utóhatása sem változtat azon amit átéltem. Ehhez szükség volt partnerekre, akiknek nagy köszönet a bevállalásért. A műsorban résztvevő megszólalók, például adták magukat, mint a Doki társai: bennünket képviseltek. Helyettünk ültek ki. Bármelyikünk lehetett volna - ezt lásd meg! Csernus - ha valami érdemet akarok a nyakába varrni - tökéletesen felépített előadásával bármikor kész az ébersége miatt improvizációra. Nem magát menteni, csak a témája, a szavak iránti hűséget. Ne merd állítani, hogy haknizik! A rögös úttól nem félő és az inkább egyeneset, kijelöltet sikkesen lépkedő egyénre mindig van élő példa - a szemünk előtt játszódott le. Mindig saját választás - mint az, hogy egyéniség-e valaki vagy utánoz, átvesz. Csernus akkor vevő, ha az emberben felfedezetlenre terelődik. Őt sem a sémák érdeklik. Gyors felfogással érzékeli, ha az illető mást hajtogat mint sajátot. Jusson eszedbe az egyes szám első személy használata az általánosítások és többesek helyett, mint meggyőződésed igazolója!

Hányszor bebuktam: kijavítottam és végre magamra vonatkoztattam az igét, elcsuklott a hangom, mert korán elvesztett apámról nem tudtam emlékezni, még ott is mellébeszéltem és a tapasztalatot kirekesztve manírszerűen válaszoltam - a leszülettem-mel - amikor az emberré válásomról kérdeztek... Én voltam mindegyik szerep. De nem sajnáltam magam, hanem felnevettem, ha ostoba voltam, szégyelltem, ha szürkének látott, szárnyaltam, mert éreztette, hogy tisztel. Nem nevettem ki magam - a harmincason sem. Nem hangolódtam be a mellettem ülőre, akiben az anyai pátyolgatós-kényeztetős hajlam felsajogott, védelmére kelni fiának - nyilván fiát látta benne -  annak, aki éppen azon gyakorolja magát, hogy a hátsóján maradt tojáshéjdaraboktól megszabaduljon. Nem hallott a jóasszony még arról, hogy azt mindenkinek magának kell levedlenie? Semmit sem megértve abból, amiért Csernus az estet szánta: férfi tud  férfinek segíteni és nem a nő. Segítségre sietés ez: gyere kicsikém a csúnyabácsitól? Inkább akadályozás.

Nos, a tapintatlan tahó, a miért csinálja ezt vele, a szegééény, és így tovább - ezek reakciók, amikre a Doki nem gurul be - nem zavarja, mert nincsen rá hatással, nem befolyásolja. Ing vagy nem ing. Ez az ember már beismerte milyen megvezethetőségei vannak, ezért a rálátása tiszta, aszerint lép következőt. Koncentrál - magára, hogyan érzi magát. Nekünk is tanácsolja: érezzük meg a dolgokat és feleljünk rájuk. Ha kell provokáljunk ki érzelmet - akár fájdalom árán is. Életmentő, mint egy kifeküdt alkoholistánál. Nem mindegy, hogy mi magunk és kapcsolataink menthetőek-e, kómában vannak, kihűltek. Örüljünk, ha a fájdalomkeltésre viszonzást kapunk - nyertünk-mentettünk életet.

Akinek nem volt elég a színtiszta szombathelyi gyakorlat tegnap este, az kapott a Dokitól elméleti útravalót is végül. Ahogy mondta, aki amit keres azt talál és hasonlót vonz: mindegyikünk azt kapta és ahhoz hasonlót. Én a magam részéről feldobott örömmel jöttem ki megállapítva, hogy '66-osan felnőttnek tudhatom magam, megelégedésemre. Hallottam mások önfeledt kacagását, láttam megelégedett mosolyokat, de bizonyára voltak kedvetlenek is, letörtek. Mindegy - befizettünk. A többször szóba hozott tanulópénzt letettük ezért az estéért vagy felismerhettük életünkben ami az volt, nem más. És akkor mi van a Szerelemmel meg a démonaival? Addig semmi, amíg nem vagy tisztában önmagaddal. Addig azok nem szerelmek, amiket annak hittél. Mert a szerelemben nincsen féltékenység, nincsen kurvaanyád, nincsen játszma, nincsen cicám. A szerelem - megnyugvás. Aztán jöhetnek a lefektetett keretek: ami az alkalmazkodás. Nagyon fontos - mondta Csernus. A szerelem megfoghatatlan, megnevezhetetlen nagyság, magasrendű kapcsolat két „emberből való" viszonya. Ahol nem isten az egyik és nem istennő a másik - csak ember. Jóval is rosszal is.

Háromnegyed nyolckor - na, a pofátlan, melyikünké  - mobilcsörgés: Csernus doki hátsó zsebből  kihúzza a telefonját és így szól: tudják hány óra van? Számomra ez marad meg, már tudom, mert ez hagyott nyomot - később kiderítem miért. Két órát dumálok és ... elhúzok haza. A három óra tele hólyaggal sok. Az egyetlen, amin felkaptam fejem, amikor arról beszélt, ő tudatosan szövi nem választékos vulgaritásait mondandójába, hogy ezzel nyomatékosítson. Én Kurt Vonnegutnál pont az ellenkezőjét díjaztam, akinek hőse nem használva káromkodást sőt ezt kerülve nem akarja elterelni hallgatósága figyelmét, aki szerint a trágár szó azonnal magára vonja a figyelmet és a további, a tulajdonképpeni érdemi mondanivaló elsikkad, eltűnik: fogalma sincs többé a hallgatónak a közlés többi eleméről.

Szóval Csernus Imre doktor nem sálas mesélős papa, nem térítő, nem kockanadrág. Modortalan, de csak addig, amíg puhatolózik. Vagy puhít... Aztán különböztet: kisasszony leszel vagy asszonyom. Hát... nem egy Vasember. De hogy pszichiáter, az biztos és idevalósi. Nekem meg ennyi elég.

Folytassa, Doki!

Hamarosan interjú készül a Dokival - nemsokára közöljük, reméljük többek kíváncsiságára.