Trokán Péter a „Blogról-blogra" napján elrontotta Varga Dórának, a Weöres Sándor Színház ifjú színésznőjének örömét azzal a szólássá vált mondattal: „Ne menj a Színművészetire, mert ott csak elrontanak!" Történt, hogy Dóra a Savaria Egyetemi Központ színészképzőjének sikeres elvégzése után felvételt nyert a Színművészeti Egyetem térítéses szakára. Péter szerint a színigazgatók nem a diplomáját fogják nézni, hanem, hogy milyen szenzációs alakítást nyújt egy darabban, például a Rák Jóska a dán királyfiban. (Tanúsíthatjuk, a sánta lány szenzációs volt.)

Trokán Péter nem véletlenül mondta ezt, mert Ruszt József volt mestere a kecskeméti Katona József Színházban, aki szintén ezt a tanácsot kapta fiatal színész korában. Ruszt rendezte Mertz Tibort is a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol együtt játszott Trokán Péterrel a Tell Vilmosban. Trokán játszotta a címszerepet, Mertz Tibor pedig a fiát, Tell Waltert, aki akkor még „lobogó" hajú fiatalember volt Péter szavai szerint.

Megtudtunk, hogyan sikerült az almát „lelőni" a kis Walter fejéről. Mertz Tibor fején vadászkalap volt, aminek a mélyedésébe kellett helyezni az almát. A rendezői ötlet szerint egy parasztasszony kiborít a színpadon egy kosár almát. A néző azt látja, mintha ezek közül lenne kiválasztva az a bizonyos alma, ami a kalapra kerül. De nem, a padló egy alkalmas résébe elhelyezett preparált alma volt a kellék. Damillal volt átfűzve, a végén anyacsavarral. A kalapra tétel után az anyacsavart hátra kellett dobni, majd kezét hátratéve megkeresni, és megfogni. Majd Trokán Péter nyílvesszőt helyez a számszeríjba, és lő. Nagy csattanással elsül a szerkezet, kivágódik a húr, de nem lövi ki a vesszőt. Elsuhan felette, ugyanabban a pillanatban Mertz Tibor lerántja damillal az almát. Ennyi a trükk.

Trokán Péter játszott együtt Gábor Miklóssal, a színészóriással Kecskeméten, ahová Ruszt József hívta meg. Egy jelenetben Péter holtan feküdt a színpadon, ahol Gábor Miklós királyként fel-alá sétált, hatalmas palástot húzva maga után. Egy alkalommal, már a sokadik előadáson palástjával összegyűjtött minden közelben fellelhető szemetet, papírdarabkákat, jancsiszöget, majd egy hirtelen mozdulattal meglendítette palástját és a szeméttel beterítette az addig nyugodtan fekvő „halottat", aki persze nem mozdulhatott meg, nem tüsszenthetett. A színpadon lévő másik színészkolléga sem nevethetett látva a fekvő kínját...

Egy jelenetben pedig Gábor Miklós meghalt a trónján, feje lebillent. Két színésznek trónusostól fel kellett emelnie és a színpad elejére cipelnie a halottat, aki annyit mondott - szerepén kívül - a felemelése pillanatában, csendesen: Na! A két hordár majdnem elejtette, utána remegtek a visszafogott nevetéstől, amit a közönség sírásnak vélt, és ez végighullámzott a nézőtéren.

Amilyen zárkózottan viselkedett Gábor Miklós Pesten úgy megnyílt a fiatal színészek közt Kecskeméten. Egy alkalommal Tolnai Klári is ott vendégszerepelt, énekelte legendás számát: „Orchideák, lila orchideák..." Meglepve látta, hogy a korábban szinte antialkoholista Gábor Miklós este 11-kor társaságban whisky-t iszogat. Alig akart hinni a szemének, és annyit mondott: Köszönöm nektek.