1954-ben - lassan hatvan esztendeje - az akkori Várkerti Iskolában tanított Dévényi Ferenc, aki Madáchy Károllyal együtt arra törekedett, hogy a gyerekeknek - elsősorban szemléltető eszközként - néhány tárgyat összegyűjtsön. A tanulókat arra kérték, hogy ha van régiségük, vagy olyan tárgy, amit annak gondolnak, akkor azt hozzák be az iskolába, hogy a többiek is megnézhessék. Ez a tulajdonképpeni iskolai szemléltető szertár a mostani múzeum alapja. Nagy meglepetésre a gyerekek nem csak olyan tárgyakat vittek, amelyek az ő családjuk szempontjából voltak régiek, hanem olyan dolgok is előkerültek, amelyek a Batthyány családdal vagy a város múltjával kapcsolatosak. Így jött elő néhány levéltári irat és egy-két olyan jelesebb műtárgy, ami például I. világháborús emlék volt. Ide került később Kőszegi-Bartunek János gyűjteménye, aki sok szempontból nagyon jelentős személyiség volt Körmend múltjával kapcsolatosan. Egyrészt azért, mert az I. világháború után gyűjtötte a háborús emlékeket. Szeretett volna arra emlékezni, hogy Körmenden, és Körmendre vonatkozóan ez a világégés mit jelentett, és hogy érintette az itteni családokat. Ebből létrehozott egy háborús gyűjteményt, olyan tárgyakból, amik körmendiekhez kötődnek. A sors fura fintora, hogy a II. világháború áldozatául esett ezek java része, de ami megmaradt, az is bekerült a múzeum alapjait képező gyűjteménybe. Ezt mi ma is úgy hívjuk, hogy a Kőszegi-Bartunek János hadimúzeum darabjai.

Amikor 1945-ben a települést és környékét „felszabadítás" címén elfoglalták a szovjet csapatok, a főhadiszállásuk a Batthyány-kastélyban volt. A családnak menekülnie kellett, és olyan utasítást kaptak, hogy az értékeiket három vagonba pakolhatták össze. Ha körbenézünk, és az épület arányait és nagyságát tekintjük, ez olyan volt, mintha ma valakinek azt mondanák, hogy az életét készítse össze három bőröndbe. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy mi az, ami számára érték: magával vigye az iratokat a családjára, a társadalomban való elhelyezkedésére vonatkozóan, vagy a gyerekének az első cipőjét, mert az érzelmileg fontos. A helyzet bizonytalanságára való tekintettel természetes, hogy ők azokat a dolgokat vitték magukkal, amik a család szempontjából mindenképpen fontosak voltak. Nem volt lehetőségük arra, hogy nagy mennyiségben elvigyenek bútorokat, vagy a családi teljes levéltárat, így ezek a kastélyban maradtak. Az oroszokra nagyon praktikus dolog azt mondani, hogy barbárok voltak, de talán inkább a mindennapi élet kényszerítette őket arra, amit tettek. A város lakossága akkor hozzávetőlegesen 8000 fő volt, ehhez képest egy nagyjából 5000 fő lélekszámú orosz hadtestet helyeztek el itt. Ezt a folyamatot, ami akkor történt, mi úgy hívjuk itt a múzeumban, hogy „pusztulástörténet". Mondhatjuk úgy, hogy feldúlták, de a személyes gondolatom az, hogy az élet kényszerítette őket erre. Be kellett fűteniük valamivel, bizonyos dolgokat meg kellett tenniük. Ennek esett áldozatul például a bútorzat vagy a parketta, és többek közt a levéltár is. Találtak itt egy rendezett levéltárat, hiszen 1720-tól Körmend volt a Batthyány uradalmak központja, és ettől az időponttól minden családra vonatkozó iratot, oklevelet, levelezést itt gyűjtöttek össze, mert a hivatali központ is Körmenden volt. Az ország legnagyobb családi levéltára volt ez akkor, abban az épületben, ahol aztán a cipőgyár működött, most pedig üresen áll.

Amikor az oroszok bejöttek, ebben a gyönyörű épületben az arisztokrácia anyagi mivoltával is szembesültek, ami a kor ideológiájának nem éppen volt megfelelő. Ezért ezt a fajta főúri létet bizonyos szempontok alapján pusztítani is kellett. Ezért kaptak egy utasítást arra, hogy a levéltárat meg kell szüntetni. Sokféle módja volt ennek, többek közt az újrahasznosítás is. A királyi függőpecsétek viaszával csizmákat fényesítettek, a missiliseket, amelyek merített papírból vannak és finomabb struktúrájuk van, egészségügyi célokra használták, egy részét pedig a Rába és a Csörnöc közé vitték, és ott meggyújtották. Ennek is voltak furcsaságai, hiszen jött az eső, és eloltotta a tüzet. A már említett Kőszegi-Bartunek János volt, aki akkor nagyon törvénytelen dolgot vitt véghez, hiszen megpróbálta menteni, ami menthető: az éj leple alatt néhány diákkal együtt amit tudott, azt lovasszekerekre rakta, és elszállította. A mentésben Iványi Béla is részt vett, és voltak olyanok is, akik magánakcióban mentettek néhány tárgyat. Az a mennyiség először Keszthelyre került, aztán onnan az Országos Levéltárba. Jelenleg ez az iratmennyiség lapjára állítva 210,6 folyómétert tesz ki. Így ma is az ország legnagyobb családi levéltárát jelenti. Az egyénileg mentett tárgyak hagyatéki úton visszakerültek ide a múzeumba, hiszen amikor valaki meghagyta a végrendeletében, hogy azt szeretné, hogy ide visszakerüljön - mert ő ezt diákként mentette meg - akkor az nem kerülhet be az országos levéltárba, hiszen jogilag ide kell, hogy kerüljön. Ezért van a gyűjteményben sok Batthyány levéltári anyagunk is, ami a Budapesti Levéltárral alkotna egy egészet.

A tűztől megmentett irattöredékek, és a csizmák fényesítésére használt királyi függőpecsét.

A gyűjtemény másik része a régiségek gyűjtéséből alakult ki. Van egyfajta régiség, amikor a városi ember - ez egy kicsit nosztalgikus dolog - elkezd a népi kultúra felé fordulni. Ekkor neki régiségnek számít mondjuk egy tejes kancsó, vagy egy dézsa vagy bármilyen paraszti háztartásban használatos eszköz, hiszen ő ilyet a városban már nem használ. Ebbe az iskolai gyűjteménybe ilyeneket is gyűjtöttek, amik aztán a néprajzi gyűjteménynek az alapját képezték.

Közben voltak törekvések arra, hogy ez a gyűjtemény múzeum legyen. A múzeum a hétköznapi ember számára, egy olyan hely, ahol régiségeket tárolnak, pedig nem minden múzeum, ami régiségeket gyűjt, és a múzeum sem csak régiséget gyűjt, hanem például vannak kortárs- vagy tematikus múzeumok is. Most már törvényi előírások vannak arra vonatkozóan, hogy mi minősül múzeumnak. 1964-ben hoztak egy rendeletet arra vonatkozóan, hogy megyei múzeumokat kell létrehozni, és azokban biztosítani kell szakmai közösségeket, munkatársakat. A műtárgyakat központilag meghatározott módon kell nyilvántartani, hogy kapjon a magyar állam - hiszen ezek az állami vagyon részét képezik - egy egységes képet arról, hogy hol mije van, és ezt megfelelő szakemberek gondozzák. Így jött létre a megyei múzeum 1964-ben, amibe aztán beintegrálták a körmendi gyűjteményt is Rába Helytörténeti Gyűjteményként. Azért ilyen néven, mert volt egy Molnár Lajos nevű ornitológus, aki amellett, hogy jegyző volt, nagyon érdeklődött a madarak iránt, és volt egy madárgyűjteménye. Világhírű volt ez a preparátum gyűjtemény, amelynek a darabjai jelenleg az Olcsai Iskolában találhatók. Ez a madárgyűjtemény, miután Molnár Lajos elhalálozott, bekerült az iskolai gyűjteménybe, Szinetár Miklós gondozása alá. Ez is szertári anyag lett, hogy a gyerekeknek meg lehessen mutatni, hogy milyenek ezek a madarak. Bőven akadtak ebben egzotikusak is, mert Molnár Lajosnak olyan nemzetközi kapcsolatai voltak - azon kívül, hogy amerikai egyetemek hívták őt magukhoz tanítani, de a honvágy nagyobb úr volt, és ő nem ment sehova -, hogy hazai preparátumokat cserélgetett egzotikus madarakért.

Tehát ebben a körmendi gyűjteményben mindenféle volt, amiről azt gondolták, hogy érték, és régiség. A megyei múzeum létrehozásakor a gyűjtemény vezetőjének Madáchy Károlyt nevezték ki, akinek nem ez volt a fő munkája. Ő tanár volt, és azon kívül az ipari iskolának volt az igazgatója. Nagyon elismert, és népszerű ember volt, a maga személyiségével és habitusával, tisztelték, bizalmukba fogadták, megnyíltak felé az emberek. Ennek köszönhetően kezdett gyűjtési pályázatokon részt venni, leírásokat készített visszaemlékezésekről, és ezekhez kapcsolódóan gyűjtött tárgyakat is. Elment iparos emberekhez beszélgetni, beszélgetett velük a szakmáról, és mivel ő annyira érdeklődött, és lelkes volt, ezek az emberek „úgyse használjuk már ezeket semmire" alapon odaadták Karcsi bácsinak, így bekerültek a gyűjteménybe.

Amikor 1979-ben újra város lett Körmend - mert volt egy intermezzo, amikor a közigazgatási törvények miatt elveszítette a városi rangját és nagyközség lett - ekkor felmerült a kérdés, hogy mitől város a város. Küllemében például ennek az időszaknak az egyik példája a hétemeletes épület, vagy az aluljáró. Ezek mellett az is fontos volt, hogy legyen múzeumunk. Fontos volt, hogy értékes múltunk van, amit mi tudunk bizonyítani a kastéllyal, a gyűjteményekkel, amelyet nem szabad elveszni hagynunk. Ekkor született meg az a gondolat, hogy legyen egy állandó kiállítás, ami bemutatja a település történetét. Akkor már a jogszabályok rendelkeztek a múzeumalapítás szabályairól.

1980-ban Nagy Zoltán került Körmendre, hogy ő a múzeumnak - tehát nem a gyűjteménynek - az alapjait lerakja. Néprajzkutató volt, így érthető volt az az irányváltás, hogy a múzeum, vagyis akkor még csak gyűjtemény a néprajz felé nyitott. A gyűjtőterületébe az alapító okirat szerint bele tartozik az Őrség. Madáchy Károly nyugdíjazása ellenére még aktívan jelen volt a mindennapokban, majd dinamikus fejlődés következett: intézményként kezdett működni, múzeumként. Nagy Zoltán elmélyült abban, hogy Körmend helytörténetével, történetével foglalkozzon, ezen kívül pedig kinyitotta a kapukat az Őrség felé, és ott néprajzi gyűjtésbe kezdett. Kiderült, hogy ott is élt egy lelkes lokálpatrióta, Szikszay Edit személyében, aki gyűjtögette a jellemző tárgyakat. Ő alapította meg az őriszentpéteri gyűjteményt, azonban mivel a múzeum gyűjtőterülete a történeti Őrség, így a Szikszay-féle anyag is Körmendre került.

Komjáthy Kálmán festő mester volt Körmenden. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a tömésházakról kezdtek átváltani a téglaházakra, és kezdték ezeket kifesteni, nagyon sok helyre őt hívták. A polgárság próbált a főurakhoz hasonlítani, az egyszerű városlakók pedig a polgárokat próbálták utánozni. Amikor a paraszti háztartások kezdtek városi jelleget felvenni, azt látták, hogy fantasztikus tapéták vannak az urak házában. Ezért ők is olyat szerettek volna, de ez persze nem ment olyan egyszerűen, ezért találták ki a hengerezés művészetét, ami semmi más nem volt, mint a polgári lét leképezése az alsóbb rétegekben. Komjáthy Kálmán nagy mestere volt ennek, és ahogy ezeket a házakat átalakították, kidobásra szánták a régi eszközöket. Ő nagyon jó érzékkel azt mondta, hogy ezeket ne dobják ki, hanem adják neki, és így jött létre a Komjáthy-féle gyűjtemény. Először ez az ő padlásán volt, majd 1995-ben adományozta ezt a múzeumnak. Ez a gyűjtemény rendkívül sokrétű, mert ő helyben is nagyon népszerű volt, és ő itt is összegyűjtötte a helyi jellegzetességeket, amik elsősorban dokumentumok, fotók, kéziratok, iparos oklevelek, és megmentette az őrségi tárgyakat is. Mivel Körmend mezőváros volt, és a mezőgazdaság idényjellegű munka, az embereknek kettős „állása" volt. Egyrészt foglalkoztak a mezőgazdasággal, másrészt pedig ipari tevékenységet folytattak, kisiparral vagy kézművességgel foglalkoztak. Rendívül sokrétű volt helyben a kézműipar. Képviselőik, ahogy a kor haladt, úgy próbáltak modernizálni, régi eszközeik pedig a kézművesipartörténeti gyűjtemény részét képezik napjainkban.

Ezek mind részei annak az egésznek, amelyet 2004-től Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum névvel illetünk, és amely 2013. január 1-től Körmend Város Önkormányzatának fenntartásába került. Ahhoz, hogy itt, Körmenden ezt a sokrétű, értékes műtárgy- és dokumentumállományt, mint az állami vagyon részét, megfelelően tudjuk kezelni, feltárni, publikálni, megnevezhető a szakemberigény is. Eléggé kiviláglik, hogy Körmenden kettő alapgyűjtemény van: egy történeti, és egy néprajzi, ezért előírás, hogy legyen történész, és néprajzos. A tárgyak állapotában különböző romlások következhetnek be, ezért elvárás, hogy legyen műtárgyvédelmi szakember is a múzeumban.

A múzeumnak van egy tanító szerepe is, még ha nem is a tanítás klasszikus értelmében véve, hanem inkább az informális tanulást elősegítve, ezért fontos, hogy legyen közművelődési alkalmazott. Legyen olyan ember, aki ezt a tudást, amit a történész és a néprajzos „előkotorász", leír, feltár, érthető, publikus nyelven elő tudja adni az ide látogatónak. Azon túlmenően, hogy fogadja a turistát, azon kívül az előttünk álló utódainknak tudjon információt adni arról, hogy milyen volt a múltunk. Ezzel a törvényességnek is eleget tudunk tenni, de személy szerint azt gondolom, hogy a felelős gyűjteménykezeléshez mindez elengedhetetlen. Örömömre szolgál, hogy sikerült megtalálni azokat a megfelelő embereket, akik „jó gazda" módjára, felelősen, kifogásolhatatlan szakmaisággal, lendületesen tudnak ezzel foglalkozni.

A múzeumtörénet után tárlatvezetésre indultunk H. Vörös Mártával, melyet következő írásunkban ismertetünk.