Falat kenyér a szívnek - Elefánt Vérkeringő a Magházban

Képgaléria megtekintése2013.04.21. - 13:30 | FrankenVi - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Falat kenyér a szívnek - Elefánt Vérkeringő a Magházban

Csukott szemmel (b)ámulás, kiaBálozás a keringő vérben, felhőben végződő kezdet, meghajlás az Istenek előtt és: Tánc! Az Elefánt zenekar lemezbemutató koncertje a Magházban!

Egy szemfüles kormoránnal érkeztem, nem nyomta ki a szemem, én csuktam be. A kitapintásra váró csillagképek megízleléséhez nem volt szükségem a földi látásomra, és nem csak Szendrői Csabiról vettem példát, amikor rozsdás szemhéjaimmal takartam be a látványt. Bár a péntek esti zajlongást elhallgatva erősen kétlem, hogy bármennyit is nyomott a latba az, hogy a szó hagyományos értelmében nem láttam, mert az, ami körbevett arra az időre (fogalmam sincs mennyi volt az az annyi, de kétségkívül tökéletesen érdektelen is eme adat), nyitott szemmel is beleölelt volna a felhőillatú lebegésbe, a fekete szédülésbe, pislákoló derengésbe, amibe amúgy is kerültem.

„Tenger, sár, repülők, madarak, gépek, fák, nyulak, agarak, ameddig szaladok, nem kell magamtól félni."

És egyhelyben szaladok, fel egy szék tetejére, hogy jobban lássam, vagy megpróbáljam érinteni a lábát annak a szörnynek, akitől a legjobban rettegek, és kísérteties látnom, mikor olybá tűnik, hogy ugyanazt a nevet használja, mint én. Kedvenc felhő vagyok, az övé, tiéd, enyém. Senki vagyok és ugrom, le a földre, hogy színt vigyek a szivárványnak vagy a Napnak. Nem tudom, az egyik úgyis kiszívja a másikból.


„Angyalszárny, ördöglakatok, társasház, magányos alakok" állnak körben, egyszemélyes kiskertként kezdi el mindenki ültetni magában a reményt és - hangozzon bárhogyan is - a szeretetet. Melankolikus időutazás idő nélkül, távolság nélkül a végtelen térben, de amúgy síkban, felfelé, körbe-körbe. Elindulsz, visszaérsz, kimozdulsz, mégis bezárod az élményt, ami árad a színpadról, és megismételhetetlennek tűnik még akkor is, ha a résnyire nyitott szemhéj mögött azért óvatosan, de mohón veszed szemügyre a színpadon varázsoló zenészeket, és megállapítod, hogy ekkora átéléssel és precíz lazasággal, ám hihetetlen szenvedéllyel működő lények talán nem is emberek, és bármikor képesek ezt az örömzenélést reprodukálni. A hangszerekből és a kiváló együttműködésük következményeként felszabaduló energiák egy szélviharhoz hasonlóak, mely régóta várt felébredést eredményez a tájon, melyen végigsöpör. No, nem azon a háztetőket lecsavaró, ablakokat betörő módján, hanem a Dorothyt a sárga köves útra repítő változatban. Pedig nem vagyok Dorothy, sem a boszorkányok. Én vagyok a madárijesztő, a bádogember, az oroszlán, Óz és még a piros cipellő is egyszerre.

A Napot megeszem, a Holdat a zsebembe rakom, és megállapítom hogy sebes lenne a tenyerem, ha addig simogathatnám ezt a zenét, amíg úgy érzem megérdemli. Látlak a felhők alatt, átzuhanok a szemeiden, kifordulok bágyatagon, pislogás nélkül a hervadó virág hervadásába, ott várom végig a meghasadását a szívnek, és hogy a kedvenc felhőmből hulló eső soha ne érjen véget. Közben bezár az éjszalon, bezár az éj. Tele van a vérem törmelékkel, és olybá tűnik kiválasztott az Isten, mert végre valaki érzi az ízemet. Vagy én az övét. Egy hatalmas elefánthoz beszélek magamban, ami csodás és szomorú is egyben. Mindjárt vége, és az enyém, de igazán sosem. És soha nem véglegesen. Nem baj. A gyönyörű kicsit mindig szomorú. A lényeg viszont inkább az, hogy ez élet kicsit mindig inkább gyönyörű.


Ha ezek után valaki azt állítaná, hogy nem is kell falat kenyér a szívnek, olyan Elefántos elánnal ordítanám át a gondolatait egy olyan térbe, ahol egy ilyen buta kijelentést elnyel egy fekete lyuk. A kozmosz többi parányában pedig akként áramlik az igazság paradoxona, ahogy a vérben a keringő, vagy a végtelenség azon pontjáig keringő vér, amíg már annyira végtelen, hogy egyszerűen eléri a végességet.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás