Villanyoltás előtt, után, közben - Black Comedy a Weöres Sándor Színház előadásában

Képgaléria megtekintése2013.05.11. - 00:20 | FrankenVi - Fotók: Dart

Villanyoltás előtt, után, közben - Black Comedy a Weöres Sándor Színház előadásában

Egy áramszünet amellett, hogy meglepő hirtelenséggel tudja megakasztani megszokott hétköznapjaink gondosan ütemezett menetét, nem csekély tiltott és merész gondolatot szólít meg elménk legmélyebb bugyraiban. Ám hogy pontosan mi is történhet egy hasonló helyzetben nyolc ember között egyetlen lakásban, arra a Weöres Sándor Színház legújabb darabja, a Mohácsi János rendezte Black Comedy világít rá (öngyújtóval, gyertyával és zseblámpával)...

Koromfekete nagyszínpad és nézőtér, fény nélküli sötétség, majd kezdetét veszi az első, és egyben egyetlen felvonás, legalábbis olybá tűnik a színpadról hallatszó hangokból, hogy itt valami bizony elkezdődött.

Némi hangos és kevésbé jóleső zenebona után aztán egyszer csak kimegy a „házban" a biztosíték, és mi megpillanthatjuk a színpadon botorkáló párt, akik épp egy vaddisznó apát és egy műkritikust várnak látogatóba. A világosság-sötétség fordított módon alkalmazott metaforája, és az ebből adódó helyzetkomikumok teszik a darabot igazán szórakoztatóvá (rögtön az első pillanattól fogva), és ez tölti meg némi mondanivalóval is a majdnem két órányi darabot azok számára, akik mindenben keresnek valami apró, de fennkölt gondolatot.

A játék a fénnyel izgalmas látványelem (ha ott sötét van, mi akkor látunk igazi fényben minden történést, ám a gyertya, öngyújtó és gyufa fényénél korlátozottak a látási viszonyok) még annak tudatában is, hogy egy ilyen helyzetet színpadon máshogy aligha lehetett volna megoldani. A fényviszonyok gyakori váltakozásai mellett a szereplők és a bútorok helycserés támadásai (a darab végén szó szerint) is gondos megtervezést és kivitelezést igénylő módon lakják be a színpadot, és a legtöbbször olyannyira leköti a néző figyelmét elvetemült koreográfiájuk, hogy a szövegre is elfelejtünk figyelni. Ez viszont nem tűnik problémának a darab nyomon követése szempontjából annak ellenére sem, hogy nagyon erős szójátékok és kétértelműséggel játszó kifejezések következtében születik hangos nevetés a nézőtéren, majdnem egyenletes ütemben a darab során. A néhol egyébként már-már túlzásba hajló kiabálás mellett még ez az, amit fel lehet róni a darabnak, mást aligha.


Az erősen fenntartott figyelem és nevetés csak olykor-olykor fut zátonyra (mikor hirtelen minden mozgás abbamarad, vagy a komikus pillanatok drámába kezdenek átcsapni), ám nem sok időnk marad a megváltozott helyzet előtt állni értetlenül, mert egy-egy ízes megjegyzés ismét a helyére billenti a darabot, és ezzel a kedvünket is.

Mert mi is kíván ez lenni? Egy fekete humorral átszőtt bohózat, aminek a végén minden szereplő - a néző pedig pont akkor nem - örül. De szerencsére csak azt illetően, hogy vége szakadt a nevetéshalomnak. Ez esetben sincs ez másként.

A mozgalmasság elsöprő erejű, a színpad tényleg él, és nem csak a jelen lévő 5-7 vagy legvégül 8 személy csetlő-botló majd, egy kis ideig vérre menő botorkálása következtében. A repülő kengurucitrom, kilöttyenő italok, jégkocka hajigáló és vázát telehányó pillanatok mellett van még megbontott díszlet, konnektorba dugott orr, többszöri átöltözés a nyílt színen, „seggvakarás" és „mellényúlások" szemérmetlenül, földrengés és pofonok, könyvhajigálás, csata egy hintaszékkel, cuki dundimanó Buddhaszobor megsemmisülés és megtörténik a hazatérő Ikarosz leláncolása is. Mindez, ahogy a német műkritikus mondaná, Wundersőn!

A tanulság pedig ahelyett, hogy az alvó cunami bajszát nem tanácsos meghúzkodni talán így fogalmazható meg: néha teljes sötétség kell ahhoz, hogy fény derüljön a fontos dolgokra. Meg egy jó kis Fényisten!

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás