Többségében nők kíváncsiak Csernus Imre pszichiáter előadásaira, ám azért egy-egy bátrabb férfi is felbukkan a nézőtéren. Így történt az Agora Filmszínházban tartott Csernus esten is, ahol a többnyire fiatal vagy középkorú hölgyek alkotta közönség soraiban néhány férfiarcot is találhattunk. Hogy a „gyengébb" nem issza a pszichiáter szavait nem csoda, hiszen sajátos, nem konvencionális megjelenésével, a közmegegyezés diktálta magatartás és szóhasználat felrúgásával, provokatív kérdéseivel vonzza az erre a stílusra fogékonyakat. Aki bírja a fürkésző tekintetét, felkészül rá, hogy a legváratlanabb pillanatban kényes, olykor saját maga számára is kínos kérdés vagy akár kérdések özöne zúduljon rá, kedveli Csernus iróniából fakadó humorát, időnként felcsattanó, elsősorban saját magának szóló felkacagásait, felhőtlen két órát tölthetett a szerelem titkainak kifürkészésével. Szinte mindnyájan kapcsolatba kerülünk a szerelemmel, mert vagy voltunk, vagy/és vagyunk vagy/és leszünk szerelmesek.

Mégis mi kell az igazi szerelemhez? Elsősorban két felnőtt ember. Létezik persze gyerekszerelem is, de a szerelem két felnőtt ember szövetsége. Igen ám, de nehéz megfogalmazni, hogy mitől válik valaki felnőtté, mint ahogy a megkérdezetteknek is problémát okozott. Felnőtt ember az, aki racionálisan és emocionálisan is érett, vagyis akár értelmi, akár érzelmi síkon meri vállalni a felelősséget gondolataiért és a tetteiért. Erre pedig csak az képes, aki megfelelő önbizalommal rendelkezik. Önbizalomhiány esetén is találkozhat két ember, szerelmesek is lehetnek egymásba, de ilyenkor kapcsolatuk jellege támaszkodó lesz. Előfordulhat, hogy mindketten a másikba kapaszkodnak, de olyan is lehet, hogy az egyik a támasztó, a másik pedig karó. Ebben az esetben a vérszívó, vagy, ahogy Csernus nevezi a „szerelemkurva", vagy érzelmi vámpír teljes mértékben a másikból él, lenyomja, elnyomja, kiszipolyozza a másikat. Ha pedig a kiszipolyozott fél kidől, akkor mindketten elesnek.

Csernus ezt egy konkrét példán keresztül is bemutatta, amikor teljes súlyával a színpadra hívott hölgyre támaszkodott. Az önbizalomhiánnyal küszködő ember tele van félelmekkel, bizonytalan saját magát és a többi embert illetően. Aki fél, az pedig gyáva. A gyáva ember könnyen manipulálhatóvá, ugráltathatóvá, kihasználhatóvá válik. Nincs belső békéje, belső szabályrendszere, ami mozgatná, mindig a környezete elvárása és akarata szerint él.

A szerelem első démona tehát maga a szerelem, amely nem két felnőtt ember között jött létre. Ember mivoltunk abból a tudatból fakad, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy születünk, és egyszer majd meghalunk. Saját mulandóságunk tudata fájdalommal jár, melyet igyekszünk semmissé tenni. Egész társadalmunk arra törekszik, hogy elkerüljük a fájdalmat, ezért nem beszélünk róla, nem is foglalkozunk vele. Maga a halál témája is roppant kellemetlen, mint ahogy az emelvényen ülő negyvenes éveiben járó férfi, és a mellé partnerül hívott fiatalabb nő be is bizonyította. Egy szituációs játékot kellett eljátszaniuk, melyben a lány haldokló apját látogatja meg, akit már régen nem látott. S bár a lány, amikor Csernus kihívta, még azt mondta, hogy 100%-os önbizalommal bír, nehezen vágott neki a feladatnak. Csernus kifejtette, hogy az önbizalom hiányos emberek gyakran hazudnak saját maguknak és a többieknek is. A haláltól mindenki fél, de ezt még saját maguknak sem merik bevallani. A haldokló úgy viselkedik, mintha nem állna az elmúlás küszöbén, nehogy megijessze a hozzátartozóit, arról beszél, hogy majd mi lesz a jövőben, mit fog csinálni, pedig tudja, hogy már nem lesz rá lehetősége. A hozzátartozók szintén úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj, mert ők pedig a beteget nem akarják megrémíteni. Ebből aztán az lesz, hogy elesnek az őszinte elbúcsúzás lehetőségétől. Csernus szerint a megoldás az, hogy az apa szorongását is oldják, és a kettejük között lévő feszültséget is csökkentsék, ha a lány megnyugtatóan az apa vállára teszi a kezét, és megkérdezi:

- Mondd apa, te félsz a haláltól?

A szerelem következő démona a birtoklás. Ez szintén az őszinteség és az önbizalom hiányából fakad. Mivel nem merjük önmagunkat racionális vagy emocionális területen vagy akár mindkettőn felvállalni, szuverén egyéniségünk hiányában úgy érezzük, csak akkor vagyunk teljesek, ha birtokoljuk a másikat. A birtoklásból fakad a féltékenység. Ilyenkor teljesen rátelepszünk a másikra, állandóan hívogatjuk, ha nem veszi fel telefont, akkor kétségbe esünk, mert csakis egy nőnél vagy férfinál lehet. Ha hazaérkezik, kérdések, faggatások özönét zúdítjuk rá, hol voltál, kivel voltál, miért maradtál ennyi ideig, miért csak most jöttél haza stb. Egy idő után a másiknak elege lesz ebből az állandó nyaggatásból, egyre később érkezik haza, bárhol jobban érzi magát, mint otthon. Közben kiderült, az emelvényre hívott férfi is hasonló gondokkal küzd. Hét éves kapcsolatában már rögtön az első napon félrelépett, fél évvel ezelőtt pedig különösen kínossá vált együtt élnie párjával, mert rájött, nem szereti. Természetesen ezt nem vallotta be, pedig elhidegülésük mindkét fél számára kínos perceket szerzett. Mégis együtt maradnak a gyerek és a meg nem nevezett kényelem miatt.

Csernus kifejtette, hogy csupán a gyerekek miatt együtt maradni önáltatás. A gyerek ugyanis a szüleitől ezt a követendő mintát látja, és későbbi éveiben ő is így viselkedik majd. Azok a lányok, akik nem képesek a szüleiktől a szó egészséges értelmében elszakadni, leválni, az anyjukkal azonosulnak, és általában olyan férfit választanak párként, mint amilyen az apjuk, a fiúk pedig az apával azonosulnak, és olyan nőt választanak, mint az anyjuk. Ha pedig egy fiú nem képes felnőni, és úgy választ magának párt, akkor tulajdonképpen az anyával lép párkapcsolatba. Az anyát pedig nem felnőtt szerelemmel szeretjük, hanem kisfiúi szeretettel, és teljesen természetes, hogy egy fiú az anyuka mellől csajozni megy.

A felnőtt gondolkodás egyik ismertetőjegye, hogy nem hárítunk. Nem általánosan beszélünk magunkról, vagyis nem azt mondjuk, hogy az embernek ez nehéz, vagy ez mindenkinek problémát okoz, mert ez az általánosítás az elhárítási mechanizmus része. Azt mondjuk, ez nekem nehéz, ez nekem problémát okoz. Ki merem mondani az érzelmeimet, gondolataimat, de nem erőltetem a másikra. Ha azt kérdezem, hogy megmondjam-e az igazat, de a másik azt mondja, hogy nem, akkor nem mondom. A felnőtt ember nem tagad, kilép a dackorszakból, amikor mindenre azt mondja, hogy nem- nem -nem. Első lépésként saját magához lesz őszinte, majd utána a többiekhez. Hogy ezt elérjük, nekünk magunknak kell kimunkálnunk, ismerve saját képességeinket és korlátainkat. Az önbizalmat napról napra tudjuk megszerezni, minden reggel új lappal ébredünk, és vágunk a napnak.

Szerencsére ember mivoltunk megtalálása nincs életkorhoz kötve, bármikor változhatunk, még akár hatvanöt évesen is. Nem igaz a mondás, hogy öreg fát nem lehet átültetni, mert igenis lehet, sőt, gyakran a fa ülteti át saját magát.