Tudjuk, hol nem voltál péntek este - Kultúrkapu Napok első etap
Képgaléria megtekintése2009.03.21. - 14:52 | Mädl Eszter - Képek: Bonyhádi Zoltán
„Hányan ismernek itt minket?” A kérdés már önmagában furcsának tűnik, főleg, hogyha tudjuk milyen kontextusban hangzott el. Egy zenekar szájából, egy koncerten, méghozzá egy olyanon, amit kb. tíz ember nézett végig. A kérdésre pedig három ember emelte fel a kezét. Ők kérhettek számot. A Kultúrkapu Napok első napján visszafogott, már-már belterjes érdeklődés mellett zajlottak az események, és ezen még az ingyenes belépő sem segített.
HIRDETÉS
Az első napon az élőhangszeres zenekaroké volt a főszerep, három hazai és egy osztrák feltörekvő csapat lépett a moziaula színpadára - szervezők egy hiphop, egy indie-rock, egy alternative-hardcore, és egy reggae zenekart hívtak meg az eseményre.
Jacked - a színtiszta indie
A Kultúrkapu Egyesület kétnapos ünneplésének első etapja a Jacked nevezetű, székesfehérvári bandával kezdődött. Ha előzetes számolgatásaink helyesek voltak, akkor ez a negyedik koncertjük volt, amit láttam és hallottam, és eddig bizony sosem kellett csalódnom. Az eleddig egy lemezes Jacked (címe: Stop the show) mindig jól van összerakva a színpadon, még akkor is, ha szét van esve. Ficsúrok igen, épp csak kezükben az érettségi, de jelen esetben hiba volna emiatt élből elutasítani, de legalábbis sztereotipizálni. A tegnapi helyzet ugyanakkor tényleg nehéz volt. Olyan volt a légkör, mintha néhányan bebocsájtást nyertünk volna a zenekarok próbatermébe, és beleleshettünk volna a koncertekre való felkészülés utolsó simításaiba. Ráadásul a Jacked éppen új lemezére készül, úgyhogy a repertoárban különösen sok új szám volt hallható. Nem sokban különböznek az eddigiektől: a tökéletesen elsajátított „indie-s" manírok, feszes tempók, jól megjegyezhető dallamok, némi punk attitűd, kevés nu-metálos üvöltés, de igazából színtiszta indie rock, ahogy azt manapság nevezni szokás. Ugyanakkor tényleg nem lehet koncertről beszélni, mert, ahogy a Jazzékiel is megfogalmazta, egy koncertnek van valamiféle fizikája, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy szükségeltetik hozzá közönség. A Jacked szépen elmuzsikálta a már jól bevált dalokat (melyből megint azt a következtetést kellett levonnom, hogy még mindig az 'I don't mind' című nóta a legjobb, a maga egyszerűségével, éretlenségével, nyersségével), meg az újakat is, és bár az énekes, Mórocz Tamás folyamatosan próbálkozott közönséget szerezni maguknak, dolguk végeztével mégis csak négyen-öten tapsolták meg őket.
 |
| Jacked |
Shell Beach - „A Shell Beach egy célirány, amit mi végigutaztunk az életünk során"
A színpadon, vagy éppenséggel próbateremben, a Shell Beach következett, és vicces volt látni, ahogy a második fellépő zenekarnak az első fellépő zenekar szolgáltat közönséget. Nem tudok sok mindent a nu-metálról, épp csak időnként nézek meg egy-két Incubus videót, azokat is csak azért, hogy láthassam az énekest, aki egy igazi félisten, no de maga a műfaj nem mond nekem sokat. Ugyanakkor a Shell Beach esetében megvolt a kötelezően üvöltő frontember, a kötelező mikrofon frizurás, és a kötelező „hülyesapkás" figura is. Laikus fülemnek minden úgy szólt, ahogy az egy műfajbeli zenekarhoz illik. A Jacked legénysége derekasan végig is hallgatta az előadást, és még némi fejrázásra, meg mutogatásra is futotta ebben a családi hangulatban. Az egyik dal végén ráadásul a zenekar már-már majdnem jazz közeli hangokat játszott, meg is lepődtem rendesen, bár az élmény nem tartott tovább néhány másodpercnél. Egy majdnem balladisztikus nótával végül elbúcsúztak Szombathelytől.
 |
| Shell Beach |
Jazzékiel - "Amikor te dolgozol, mi alszunk, amikor te alszol, mi szórakozunk, amikor te szórakozol, mi dolgozunk."
Néhány perces átállást és beállást követően érkezett a Jazzékiel, az este egyetlen lehetséges húzóneve. Frontemberünk fel is szólította a közönséget (némi vulgáris nyomatékosítással), hogy tolják ki az arcukat a kávézóból, mert ez így nem egészen fedi a koncert fogalmát. Felszólításának nem sokan tettek eleget, de elmondható, hogy legalább két leányzót sikerült meggyőzni, akik a koncert végéig a színpad előtt táncolgattak, bár a lelkesedésnek lényegesen magasabb fokait is láttuk már. A zenekar egyébként elképesztően jól működhet a színpadon, főleg, ha a közönségből is jönnek energiák, amiket aztán vissza lehet forgatni. Jó dalaik vannak, amiket nagyon jól és szépen játszanak el. A Matek című dalt ezen az estén játszotta először a dobos: egy ideig minden zenésztárs őt figyelte, és nem hibázott a fiú, vagy ha igen, annyira lelkes volt, hogy senkinek fel sem tűnt. A Matek után jött egy sanzon, különösen kedves füleimnek, meg a slágerek, így az Utolsó lemezlovag is. Jól működő zenekart láttunk és hallottunk: talán legközelebb egy igazi koncerthez is lesz szerencsénk, ugyanis a fenti szlogen inkább az „amikor mi dolgozunk, te alszol" formában nyert értelmet péntek este.
 |
| Jazzékiel |
Akik végig kitartottak, azoknak az első napot a roots-reggae-dub stílust művelő, osztrák Naked Vibration zárta.
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1944 szavazat
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások
King Kong, a szőrös moziaula -a Kultúrkapu első napjának koncertestje a moziaulában
Egy ostoba találós kérdéssel lehetne leginkább jellemezni a tegnapi Kultúrkapu Fesztivál első napi koncertestéjét. Mi az? Körülbelül este 10-kor kezdődő koncertek, 5 ember. Korrekt első, majd kifejezetten erős második felvonás, már 12 ember. Mikor hazamentünk egyből 60 ember, viharos taps! A megfejtés: Iron Maident nyávogó kismacskák.
A tegnap a meglepetések napja volt. Este 9-kor értünk be a Fesztivál koncertjeinek helyet adó moziaula előterébe, és ahogy benéztünk a magára a helyre azt gondoltuk annyian vannak, hogy az erős lámpa tömeg magába szippantotta azok fényét. De csak ki voltak kapcsolva, mert még nem volt ott senki. Bízva abban, ha elkotródunk onnan, a félelem alábbhagy egy kicsit,
bár ezt sem értem, mert én csak egy fehér pulóverben voltam. Lehet azért, mert más meg nem? Gondolkodtunk is azon, hogy miként lehetne tömeget generálni. Erre azt találtuk ki, hogy rajzoljon mindenki annyi pálcikaembert, amennyit bír, és háromra kiviharzunk az irodából, szétszórjuk a színpadon és a nézőtéren is. Miután gyorsan magamra kaptam egy Mama Mia posztert, csöndben kijöttünk és mélázva néztük a körülbelül fél órával megérkezésünk után a légüres térbe belecsapó székesfehérvári Jacked (Mórocz Tamás- ének, Monzer László- gitár, Szajkó András- gitár, Jancsó Gábor- basszusgitár) zenekar koncertjét, akik a 2008 márciusában megjelent Stop The Show albumról dudorásztak el számaikat. Sajnos a helyzet annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen vagyunk mi is szélsőségesen jellemzi, ugyanis ha a koncertet fenékkel a színpad felé álltuk volna végig, akkor is mondta volna Tamás, hogy „köszönjük szépen, kevés de jó közönség, te kérsz valamilyen számot?” Zenéjük kísértetiesen hasonlított az indie-rockhoz, (kollégám pont akkor válaszolta hangosan „ mert az, te ****”, amikor éppen vége volt az egyik számnak.) hol lendületes (I do not mind), hol nem, hol kiállásos(Sand), hol nem, hol érzelmes, hol nem (You Are Not). Hős Móroczunk hangja többször hajlott át ordibálásba, ennek egyik legkultikusabb jelenete az volt, amikor iszonyatos erőfeszítések közepette harsogta el, hogy „száj.”
Kollégámmal elismerően bólogattunk, hiszen így még soha nem hallottuk ezt a szót kimondva. Megvontuk a vállunkat és tovább hallgattuk a muzsikálást. A foltos nézőtérben elveszett nagy energiaátadás miatt elkezdett-ahogy Tamás is megemlítette a szám végén- füstölni a feje, ami egy leégett rakétaporszívóra hasonlított leginkább. Igaz a hangja is olyan volt az elénekelt nóta idején. Az egyik gitáros pedig néhol visszahőkölés- szerűen játszott a sajátján, pedig nem is egy olyan felidegesített grizzlymedve hangja volt, aminek folyamatosan pöcköli az orrát A számok végén mindig lehetett hallani, hogy lefőtt a kávé,ami egyrészt a mikrofon-túltengésnek tudható be, másrészt nem egészséges sok kávét inni.
Persze azt azért nem lehet állítani, hogy a pörkölt földimogyoró miatt nem érdekelt senkit a Jacked, de a kávézó viszonylag tele volt. Emberekkel. Az egyetlen mozgást, csak a toalettre ki-be járkálók éreztették velünk. Volt például egy eset, amikor valaki egy teli söröspohárral jött ki onnan, mi meg ezt nem értettük. De „valószínűleg csak” azért alakult meg, azért próbált és azért utazott 245 kilométert a budapesti Shell Beach (Totik Zoltán-ének, Somló Pác, Sági Viktor-gitár, Ty-basszus, Ivánfy Dani-dob) zenekar, hogy eltereljék a figyelmünket a helyzetről való tanakodásról.
Jött még egy ember. Az est hangosításával semmilyen probléma nem volt, a hely adottságaihoz képest a fülem a helyén maradt. Egyébként ennek a minősége onnan mérhető le leginkább, hogy másnap ott köröznek a denevérek az ember feje körül -persze csak ha akarja- mert a fül olyan magas frekvenciát hallat. A hangolás izgalmas procedúrája totális ámulatba keltett minket, hiszen mikor az egyik gitáros megvakarta a fülét annak lézerpisztoly hangja volt, a dobos pedig döngölő hangot hallatott pedig csak ült a szerkója előtt. Biztos így fogja/szokta a kisgyerekét is elaltatni. Mindenesetre a profi hangcuccon a légypiszok földre hullása is ária lehetett volna. A Shell Beach azonban nem hagyta, hogy az, a mikrofonra érkezéssel lekenyerezze őket, a pillanat tört része alatt elkezdte aulaparti kagylómorajlását. Ahogy koncerthergelőnkben már megemlítettük a nyúlschool alter-hardcore zenekar el is hozta a 2007-ben megjelent Acronycal lemezborítós hardcore- reklámszatyrot. Volt is benne sok virgács. Hardcore énekesnek lenni nem könnyű feladat. Nehezebb, mint fizikusnak. Minimum 3 éves korban már el kell kezdeni az óbégatást, és ha felnő, 5 év alatt szerezhet OKJ-és képzést, persze a bukások,vagyis a félénk ordibálások és a túl érthető szavak miatt ez akár több évig is elhúzódhat. A kötelező irodalom Danielle Steel, A kis vakond és a Buci Maci magazinból áll össze. A gyakorlati tantárgy pedig a horrorfilmek alatti sipítozás. A vizsgák kemények általában egy lepusztult gyárépület kellős közepén történnek és egy 3 rétegű plexi üveget kell szétharsogni. Persze ha nem megy, egy 20 kilós kalapáccsal is lehet ütni, miközben énekel a vad, de akkor már csak hármas. Nem hiába mondják egy-két nótázóra, hogy ennek a gyereknek aztán pöröly a hangja!
Nos. A Jacked és Shell Beach között magánháború alakult ki, ugyanis az előbbi koncertjén az énekes lekiabált a színpadról az utóbbi gitárosának, hogy „gyere közelebb te is, te **** gyerek!” Szóval a srác vérszemet kapott és gitározott a következőkben. A Jacked visszakapta. Méghozzá a „Na mi van Jacked-dugaszok?!”,ősi, kínai közmondásban testet öltve. Amikor érzelmesebb dalok kezdődtek, az egyik irdatlan rózsaszín lámpa elkezdett leszámolni az arcunkkal. Nem hisszük, hogy csak így lehet átélni a romantikát. Természetesen ez a továbbiakban is folytatódott, de bájfotonágyútól elszenvedett vereségünk miatt, már nem bírtunk 5 centit odébb vánszorogni.
A zenekar emellett biztosított a dinamikus zene átadásának fáradságos munkáját. Az első lemez első száma természetellenes, de instrumentálisan kezdődött. Aztán végül is nem az lett. A pólónkból kiálló pamutszál csak úgy rezgett az alter-hardcore dallamok hatása alatt. Ő élvezte. Csakúgy mint, mi, hiszen bár a zene nagyon egysíkúvá sikeredett, de energiával volt tele. Arról nem is beszélve, hogy ha annak idején élt volna a Shell Beach két koncertből simán felépíthette volna fel a Tower Bridget. (A Tower Bridge romantikus stílusban épült.- a szerk.) Sajnos az ő esetükben is elmondható a gyér nézőszám, akik hátulról úgy hatottak, mintha nem a zenekart, hanem a zenekarlábaktól megkoptatott színpadfestést nézegetnék, csak nem tudnának nekikezdeni, mert mindig akadályozná őket egy hardcore zenekar.
Miután a Kagylótészta megfőtt, előkerült a Jazzékiel, hogy az est legjobb koncertjével kipucolja agyunkat és lelkünket a mindennapokban felhalmozódott mocsoktól. Minden egyes zenész a maga nemében veszélyes vegyszer, de ha egy légtérben elegyítjük őket, akkor olyan hatásfokú sanzon-jazz-hiphop-szőnyegbombázásnak lehettünk „szenvedő” alanyai, amit már régen éltünk át a mozi falai között Igaz a koncert eleje csak a labormunkából állt, amit Sirató című szám még inkább alátámasztott, akkor még nem gondoltuk, hogy ekkorát fog szólni. Ahogy mentünk előre az időben a zenék egyre inkább forrtak, szúros szagúvá és maróbb hatásúak lettek. A zenekar és Szőts Gergő a Szombathelyről elszármazott dobRambo is hozta a tőle elvárhatót, ütemszórójával sorra likvidálta az először még ellenálló agysejteket, ami az Utolsó lemezlovagban a Matekban és a Kamillában teljesedett ki leginkább. A koncert vége felé már inkább a melankolikusabb zenék kerültek előtérbe. Ezek már inkább azokra a Quimby-tujákra hasonlítottak, amikben már megvoltak a nemesített Jazzékiel csírák. Az erősebb dalokban erősebb szövegeinek alapjai csúnya szavak és drogszlengek voltak, mint például a „csillag és f*szom”. Van összefüggés. És amikor már képtelenek voltak egy újabb trágárt mondani, csak akkor jöttek be olyan unalmas szavak, hogy, utca, lámpa, dal, reggel, és.
Az est záróakkordjait az ausztriai Naked Vibration játszotta fel, akik kellemes roots-reggae-dub muzsikájukkal kaparták fel, lágyan, vidáman, hullámszerűen a Jazzékieltől odakozmált maradék közönséget.
Mi pedig a koncert közben kihúztuk a dugót és hazamentünk.
Remélhetőleg a holnap este folyamán nagyobb közönségben lehet része az aulának. A tegnapi miatt pedig kár aggódni, több is veszett Mohácsnál.