Akik másképp látnak, és azúrkék dalt hallanak – Takács Emma beszél novellájáról

2013.05.31. - 00:30 | Joó Ágnes

Akik másképp látnak, és azúrkék dalt hallanak – Takács Emma beszél novellájáról

„Van egy lány, aki vak. Az az álma, hogy lásson. Van egy bátyja, aki hisz a színek gyógyító erejében, és próbálja ezt a hitet átadni a testvérének is. Segíteni akar rajta. Azért próbálja meggyógyítani a fiú a kék kendővel kishúgát, mert szereti.”

Szerzői összefoglalást hallgatok egy pályaműről. Arról a letagadhatatlan belső vágyakozásról ír, ami visszatérő álomként mindenkié: amit leginkább szeretnénk, ami által teljesebb az életünk, de nincsen meg számunkra. Valami képesség, valamire válasz - a teljességünk hiánya. Arról is ír, hogy nem vagyunk magunkra hagyva az álmunkkal. Színtiszta gyermeki alkotás eddigi olvasmányainak szerencsés beépülésével.

A Mikrokozmosz első füzetének témái jutnak eszembe Takács Emma novelláját olvasva, amit ösztönösen szedett tömörített szakaszokba. A Boza Gáborné Alapítvány „Együtt élünk" című történetíró pályázatára nyújtotta be a 7. osztályos kislány (Váci Mihály Általános Iskola) Kék című munkáját. A Mikrokozmosz kezdeti világa sem azonnal érthető muzsika - de abc-je egy másik világban való olvasásnak, a zenei olvasásnak.

Akik másképp látnak című kötet - a friss fóliától sercegő, vadonatúj példányt vehetem a kezembe - feltárja a versenyezni nem képesek világát, azokét, akik elesettek, és azokét is, akik védencül születnek értük, melléjük. Igazságokat elevenít fel a könyv: minden ember egyenlőnek teremtetett, élet, szabadság, boldogságra törekvés tekintetében, ami jogok biztosítására a kormányok vannak. A könyv főszereplői azok az embertársaink, akik foglalkozásukban a szemük világát inkább a tapintás érzékével képesek helyettesíteni.  

Takács Emma gyermeki finomsággal és éles belső megfigyeléssel talál el pillanatokat írásában. Közelebb jutni az ő mikrokozmoszához - ezzel a lehetőséggel kerestem fel Emmust.

Hogy valaki a fantáziájára támaszkodhat - miben áll ez számodra a valóságban és a novellában, a Kék-ben?

Én néha teljesen a fantáziámra támaszkodom, de akkor sem olyan mértékben, mint az a lány. Ő lehet, hogy nem a saját akaratából tette, ám nem volt más választása.

A novelládbeli álom, amelyben "minden érzékszervem működik" a képzelet szépszüleményéről szól. Az álom adta lehetőségekben ilyenkor nem inkább az álmodozás és a vágyak rajzolódnak ki?

Pontosan. Ennek a lánynak az az álma, hogy láthassa a tengert, és amikor hallja azt a zongoraszót, akkor is ez jut eszébe.

A sötétségben megjelenő ismerős dallam a gyógyító kékség. Szükséges ismerősnek lennie a dallamnak ahhoz, hogy kék dallammá váljon?

Nem, nem szükséges, mert egy zene/dallam is lehet jó hatással az illetőre, anélkül, hogy ismerné. Viszont, ha ismeri, és tudja mihez kötni, esetleg eszébe jut róla valami, akkor mindig megmarad benne, amikor a dallam felcsendül.

Amikor egy ember elveszít valamit, vagy valakit, miért fogalmaz így: "ezt örökre elveszítettem..."?

Mert ez szerintem olyan emberi kifejezés. Ugyanis néhányan képesek abba a hibába esni, hogy nem hiszik el, hogy azt a valamit, vagy valakit vissza fogják kapni. Esetleg még nem is gondolkodtak el rajta, de így látják akkor a helyzetüket.

A dallam, ami a szomorúságot elűzi...  Miféle dallam, hogy felvidít?

Egy jó emlék dallama, melyet az anyukája mutatott meg neki először. Pozitív érzések kötődnek hozzá, és ezáltal felvidítja a főszereplőt.


"Most semmi más nem létezik, csak a zene és én" - a pillanat erejének megragadása ez és még milyen érték?

Ezt nem lehet elmagyarázni igazán, mert aki eggyé tud válni a dallammal, vagy ő maga a zene, az átérzi ezt.

A színek világa ismerős birodalom előtted kiskorod óta. A képzőművészeti tevékenységeid alatt milyen színélményedre tudnál visszaemlékezni?

Amikor először próbálgattam a színek kikeverését. Nagyon élveztem! Néha ugyan nem lett belőle más csak valami sötét folt, de furcsa módon, én a sárga színnel szerettem dolgozni, és nem a kékkel. Talán azért, mert semmiből sem lehet kikeverni, és mindig bosszankodtam, amikor a testvérem belekevert egy más árnyalatú színt.

Azúrkéknek nevezi el novellád főhőse azt a dallamot, amely ujjai alatt olyanná elevenít, hogy a zongora fekete billentyűit is átszínezi, ami képzeletében a tenger, az ég nyugalma, csendje - azúrja. Mit gondolsz a nyugalomról, a csendességről?

Olyankor magadba tudsz nézni, a lelkedbe, és akkor megtudod, hogy ki is vagy valójában. Ezt egy zajos társaságban elképzelhetetlennek tartom. Amikor nyugodt vagy, akkor azokon a dolgokon is elgondolkodsz, amiket minden áron el akartál kerülni. Ezeket végignézed, és azért tudsz ilyeneken agyalni, mert van valami, ami olyan érzést sugall neked: Minden rendben lesz!

Takács Emma: KÉK

Azt mondják, a kék szín gyógyít. Varázserőt tulajdonítanak neki, vagy valami hasonlót. Nem tudni, hogy mi az igazság, mert mindenki hallotta vagy olvasta valahol.

A sötétségben egyszer csak zongoraszót hallok. Ismerős a dallam, mert a mama kiskoromban mindig ezt játszotta, amikor szomorú voltam, hogy felvidítson.

A billentyűk ütemes, szép csengését hallgatva próbálom kiszűrni a világ zaját, és csak erre akarok koncentrálni. Most semmi más nem létezik, csak a zene és én. Hagyom, hogy átjárjon a dallam, ami mindig megnyugtat. A kék szín jut eszembe róla. Lehet, hogy az ég, de az is lehet, hogy a tenger. Azt már nem tudnám megmondani, hogy melyik. Számomra mind a kettőnek ugyanolyan értéke van, még ha két külön dologról beszélünk is.

Azúrkéknek neveztem el ezt a dalt. Annyiszor hallottam, hogy már én is le tudom játszani anélkül, hogy megnézném a billentyűzetet. Amikor ezt játszom, a fekete színt a kék váltja fel, aztán amikor elhal a zene, akkor újra a sötét az uralkodó szín. Ezt az érzést nem szeretem.

Kezdetben a bátyám mindig fogta a kezemet, hogy megtanuljam, melyik billentyűt mikor kell megnyomni. Egyből beleszerettem a dalba. Most már bármikor le tudom játszani.

Észre se veszem, hogy a zongora elhalkult. A testvérem minden bizonnyal engem néz ebben a pillanatban.

- Most én - mondom neki, mert tudom, hogy szeretné, ha eljátszanám.

Érzem, ahogy a hűvös kezével megfogja az enyémet, és odavezet a zongorához.

Amikor leülök, végighúzom az ujjam az ismert billentyűzeten, és elkezdek játszani. A zene hulláma elsodor, és én csak játszok, és játszok. Nem tarthatok szünetet, mert azzal megtörne e dal varázsa.

A kék égen a nap felkúszik, és fénye bevilágítja a látóhatárt. A tenger, az azúrkék tenger nyugodt és csendes. Az esete közeledik, az első csillag már feljött, de a nap nem hajlandó még lepihenni. Még meg kell néznie azt a csillagot. A refrénnel mindig erre gondolok. Nem igazán tudom, hogy néz ki, de megpróbálom elképzelni. Én is akarom látni azt a tengert, és fölötte a csillagot!

Egyszer éjjel erről álmodtam, és olyan gyönyörű volt, hogy eleredtek a könnyeim. A saját szememmel láttam! Megérinthettem a tenger tükörsima felszínét! Magamhoz ölelhettem a világot!

De amikor felkelek, rá kell ébrednem, hogy csak érezhetem a sós vizet, szagolhatom az illatát és hallhatom a hangját. De nem láthatom. Csak az álmaimban. Ezt a képességemet örökre elveszítettem...

Tegnap egy erdei tisztásra mentünk a testvéremmel. A nap magasan sütött, jó idő volt. Közeledett a tavasz. Imádom ilyenkor az erdő szélét!

Amikor elindultunk a kis sétára, kaptam egy faragott botot, aminek a tetején egy énekes madár tárta ki a szárnyait. Hát igen, ez a bátyámra vall!

Elkezdek futni, hallom a szellő lágy hangját, a virágokon ülő méhek dongását, az ágak ropogását a talpam alatt. Ezt mind-mind érzem.

- Óvatosan! - hallom a hangját. Szorosan megfogja a csuklómat: - Még a végén elesel.

Sóhajtok. Felnézek rá, de nem látom az arcát.

- Tudod, hogy... - kezdi.
- Hogy, mi? - érdeklődöm, de nem mondja. Bíztatásra szorul.
- Rajta!
- Hogy vak vagy...

Ezt soha nem kerülhetem el, a közösség valamilyen módon mindig a tudtomra adja, pedig tudták, hogy nem szeretem, ha erről beszélnek. Nem akarok veszekedni vele, pedig már számtalanszor megmondtam neki, hogy ne említse. Egyszerűen másképp látok, mint a többiek, de nem vagyok vak. Illetve... Ugyanúgy beszélek, ugyanúgy hallok és lélegzem. Én is ember vagyok!

Ennek ellenére megőrzöm a jó hangulatom.

- Látod..., ezt mindig elfelejtem.

És ezt komolyan mondtam. Általában a fantáziámra támaszkodhatok, de az álmaimban minden érzékszervem működik. Mert az álmok minden képzeletemet felülmúlják. Van, amikor elgondolkozom, hogy mi lenne, ha ebben a pillanatban látnék is? Lehet, hogy a valóság mást tükröz? Lehet, hogy nem is olyan szép, mint elképzeltem? Az a kérdés is megválaszolatlan maradt előttem, hogy egy teljesen normális, hétköznapi ember nem érzi azt, amit én? Úgy értem, hogy nem érzi a színeket?

Mert minden színnek más a hőmérséklete. Mindegyiknek megvan a maga ereje, anya szerint. A pirosat simán meg lehet különböztetni a fehértől, és azt a feketétől. A bátyám nem érzi. Csak én. Lehet, hogy ez egy képesség? Vagy tehetség? Bárhogy is van, örülök, hogy ezt legalább tudom.

A testvérem kezében van valami. Odanyújtja nekem. Alighogy hozzáérek a ruhadarabhoz, felismerem: kék.

- De... - kezdem.
- Igen? - kérdezi, miközben a nyakamra köti a kendőt.

A napsugár az arcomat cirógatja.

- Én nem hiszek ebben.
- Miben?

Nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy miről beszélek. Úgy érzem a hangsúlyából, mintha most hallaná először. Ez nem igaz, anya rengeteget mondta. Kizárt, hogy nem hallotta.

- Hát... tudod - fülig vörösödöm -, hogy a kék szín gyógyít?!

Gondolom, most elmosolyodik. Mindig ezt csinálja, és a fülembe suttogja, hogy csak én halljam, mintha egy nagy-nagy titkot készülnek elmondani.

- Nem baj. Elég, ha én hiszek benne.

Ekkor valamiért úgy éreztem, igaza van. Akartam hinni neki, és abban a pillanatban ezt az egy dolgot láttam, amiben kapaszkodhatok, mert azt akartam, hogy igaz legyen.

Bárhogy is dönt a sors e felől, egy dolgot soha, de soha nem fogok elfelejteni. Egy dolgot, melyet megtanultam, mert átéltem.

,,Én látok csak jól igazán, mert ami lényeges, ami értékes, az a szemnek láthatatlan. Ilyen például a barátság és a szeretet.  A ,,látó" emberek ezt nem látják, csak mi."

Új hozzászólás