Ami tegnap még hova, az holnap már honnan - Frankenségek

2013.06.21. - 03:00 | FrankenVi

Ami tegnap még hova, az holnap már honnan - Frankenségek

"Mindig olyasmire várunk, ami sosem lesz, csak addig van, amíg... Amíg el nem fordítom a fejem. Egy másik irányba. Abban a másik irányban egy darab fekete fal van."

Olyasmire is emlékezem, ami még meg sem történt. Hogy lehetséges ez? - kérdezed, én pedig nem árulom el a választ. Annyi mindent mondanék, de túlságosan tele vagyok hozzá. Én emlékszem, te nem. Az emlék édes. No, nem mint egy vattacukor, azt jobb ha meghagyjuk azoknak a gyerekeknek, akik szeretnek émelyegni. Szóval édes, és egy picit sós. Mint a szódabikarbóna, amit reggelente iszom. Az elsavasodás ellen. Mint egy csipetnyi só a palacsintában. Ezek szerint a tengerbe egy csipetnyi palacsintát kellene tenni.

Mindig olyasmire várunk, ami sosem lesz, csak addig van, amíg... Amíg el nem fordítom a fejem. Egy másik irányba. Abban a másik irányban egy darab fekete fal van. A párnák közé fúrom a fejem. Egyszarv nélkül, mert néha bök. Néha böki a gondolataimat és szúrja a szemedet. Azért mert neked nem lehet, vagy azért, hogy szégyelljem magam, hogy nekem igen. Ugye? Vagy talán nem.
De ma nem is az egyszarv számít igazán. Az ilyen koraesti reggeleken nincs itt más csak a füst. És tervek, amik épp a füstbe mennek. Táncolnak. Igen, az a dal szól a laptop hangszóróiból. Nem, nem elég hangos. Én az vagyok helyette, de a valóságtól nem hallom. Te igen, csak tetteted magad. Egyszer ide, aztán oda, de hogy pontosan hova... pont mint az egyszarv. Ú -nélkül.

Ez itt egy közben. Így mint: „miközben fel s alá sétált a lépcsőkön, egy aligha megszokott mondókát dúdolt szakadatlanul. A dallamot ő találta ki, sőt mi több, rögtönözte. Mert ilyet is tudott. Ez nem is olyan meglepő. Kivéve ma."

Vagy mint ez: „Ahogy az üres üvegek darabokra törtek, és ezzel újabb szilánkokra zúzták az alattuk már hosszú ideje gyűlő halmot, a lendület volt az, amit semmi másért cserébe nem adott volna oda. A lendület, ami vitte az autót, a lendület ami vezette a kezét, és a lendület, ami vezette akkor is, amikor olyan erővel csapta be az ajtót, mintha az egy másik ház egészen másik színű bejárata lenne. Vagyis immár kijárata. Egykor még be, most már csak ki, és ezt is csak múlt időben. Ahogy a lendület vitte az autót - ami nem versenyezhetett a drága reklámok fényűző luxusjárgányaival, de minden igényét kielégítette mégis - egyre csak olyan közhelyek jártak a fejében, amik ilyen esetben szoktak olyan embereknek, akik néha elragadtatják magukat. Mégpedig, hogy az elsuhanó lámpák olyanok, akár az ő gondolatai, ezen belül is a múltja. A múltja, ami mindig is jelen és jövő is egyben. A lámpák ott állnak pár tíz évig, vagy több ideig, nem lényeges, nem is nagyon érdekelte.

Ami fontos az, hogy amikor ő rájuk néz, mindig suhannak. Nem az autó ablaka miatt, bár már ez is megfordult a fejében. Talán sokkal inkább amiatt, mert folyamatosan mozgásban vannak. Mikor elég ideig tudott ezen morfondírozni, elképzelte amint a lámpák éjjel helyet cserélnek. Szinte síkban mozogva kerülgetik egymást pont azokban a pillanatokban, amikor az autó elsuhan. Valahonnan mindig el. Hogy hova, az ugyanolyan esetleges, mint a honnan. És ezek váltogatják egymást. Ami tegnap még hova, az holnap már honnan. És ami tegnapelőtt még honnan volt, azt lehet hogy holnap teszi épp vissza egy kétségbeejtő pillanat a jövőbe. Legalábbis ez is lehet a célja.
Annyi a lehetőség, hogy néha jobb lenne az üvegeket egyszerűen benne hagyni a zsákban. Akkor se a lendületre, se a szilánkokra nem lenne szükség. De a lámpák vajon közben is suhannak? Mikor nem nézünk oda?"

Az ilyen közbenek miatt teszem fel az egyszarvat, és működik. Felteszem, és már emlékszem is mindarra, amit feltehetőleg gondoltál akkor, amikor nem mondtam semmit.

Új hozzászólás