Tibi és Zsolt (utóbbi írói álnevén Clyde) a Nyugat-magyarországi Egyetem végzős magyar szakos hallgatói. Jelenleg szakdolgozatot írnak, a későbbiekben pedig esztétika szakra jelentkeznek. Épp órára sietnek, hogy „elérjék a szigorúan ellenőrzött vonatot", hisz referálni kell belőle. De nem számít, ha arról beszélhetnek, amit szeretnek... Arról, hogyan születik meg bennük egy-egy gondolat és alkotás, miként vetik azt papírra, s miként szeretnék mindezt az olvasók felé közvetíteni.

Azon kívül, hogy barátok vagytok, miben hasonlítotok? - kérdezem, s szinte azonnal jön az egyhangú válasz: semmiben. Tibi az, akinél minden a tartalomnak van alárendelve, míg Clyde-nál látszólag minden esztétika, elsőre „nem mond sokat". De csak elsőre, s ez benne az igazán szép. Néhány órával később - visszagondolva beszélgetésünkre -, úgy gondolom, még valamiben osztoznak a barátságon kívül. Az írás szeretetében, abban, hogy felismerték, nekik ezt (is) kell csinálniuk, nem fojthatják magukba azt, ami születőben van. Az efféle magatartás pedig már sokkal jobban illik egy érett, profi művészhez, mint egy amatőr kezdőhöz.

„A félkomoly"

Bondár Zsolt már kisgyermek kora óta foglalkozik az írással, komolyabban azonban csak egy éve. Nemcsak azért, mert jelentek meg versei a Bárka, illetve az Életünk című folyóiratban, hanem mert képes azt mondani, hogy „kész". Bevallása szerint csak az elmúlt időben jellemző rá, hogy ha megírt valamit, akkor az be van fejezve. A folyamatos írásnak köszönhetően már 15 verse „befejezett". Természetesen nem lehet mindig, mindent papírra vetni, meg kell várni a megfelelő pillanatot. Ha azonban megtalálta, hogy mi foglalkoztatja igazán, több versen keresztül is továbbviszi azt, s előfordul, hogy több mű van készülőben egyszerre. Nem sokan tudják nála jobban, mennyi munka, és idő, míg megvan a megfelelő pillanata, mint aki záródolgozata témájaként is az alkotás folyamatát elemzi. Talán pont azért, mert íróként már megtanulta, hogy maga az út a fontos. A „megtudnád-e röviden fogalmazni filozófiádat" kérdésre azt válaszolja, hogy nincs egyetlen vezérmotívuma, a forma és a tartalom terén egyaránt új utakat akar feltárni. Mindenben az azonosság felfedezésre törekszik, arra, hogy az olvasó először meghökkenjen, azt érezze, ilyen még nem volt, de végül mégis annak átélésére kényszerüljön.

Bondár Zsolt, azaz Clyde

„ A hangulat embere"

Pintér Tibor 18 évesen kezdte az írást, és meg is jelent néhány alkotása a Prae folyóiratban. Hamarosan azonban megtörte a folyamatot, mert úgy érzete - habár jól hangzik, amit ír -, nincs hitele. Három év szünet után most egy hosszabb lélegzetű művel készült el. Azt mondja, azzal, hogy ez megszületett, többé nem vonhatja vissza az írás tevékenységét. Alkotás közben mindig arra törekszik, hogy az igazságot hozza a felszínre. Azt az igazságot, amit ő maga annak hisz, aminek érdekében minden formai jegyet a tartalom alá rendel. Azt mondja, hogy előbbit mindig az utóbbihoz igazítja, míg ki nem alakul a megfelelő nyelv. Emberek énjét, hangulatát, állapotát akarja megteremteni, papírra vetni, majd azokat dramatizálja, s végül váltja meg - a dráma drámát szül. Nem megfejtésre várakozó sorokat tár elénk, hanem olyan csapdákat, amelyekbe a karakterrel együtt belesétálunk, majd vele együtt magunk is kiszabadulunk.

Pintér Tibor

„Ha az elmélet gyakorlattá válik"

A fiatalok elmondták, szeretnének egy interaktív felolvasóestet szervezni, házi sütivel, és családias hangulattal. A céljuk inkább egy képzőművészeti megnyitóhoz hasonló alkalom, ahol lehetőség nyílik az egymással való beszélgetésre, a hallottak megvitatására. Saját alkotásaikból olvasnának fel részleteket, illetve Fűzfa Balázs hozná el kis tárlatát. Ígéretük szerint közben gyakorlatban is megmutatnák azt, amit a költői sorokkal már megtettek: hogyan lehet vezetni az „én-t". Reméljük tervük megvalósítása már nem várat sokáig magára. Egy biztos: mi akkor is ott leszünk.

Pintér Bába Tibor - B - (részlet) A síkra nehezedik az éjszaka. B-t, mint üveg alatt látni. Felnő az égre az egyedülsége és háta mögé zuhan. Szemből a horizont kitárul, s a beömlő fehérségben ragyognak élei, alakzatai. Milyen repedezett az arca! Pikkelyes. Összekuporodik a szembogara. Nem néz. Megmered. Fölkúszik homlokán a Nap hőfoka. Tátog és torkából a nyálka első, nagy rögei kihullanak. Én. Egyedül! Tekintetedben megjelenni, mint a menyasszony ruhája, hogy ne legyél úgy, mint a meztelen csigák. Látlak emelkedni, akár egy diadémot. Ragyogásod elölte a hozzád méltatlanokat. Pihenj el homlokodon. Ne, ne ereszkedj alább... Bondár Zsolt Út a Rútfolyóhoz (néger spirituális ének) Szökünk a Rútfolyóhoz. Megfürdünk mindannyian. Szökünk a Rútfolyóhoz, hogy elvegyük, ami van. Ami miénk, nincsen az. Ami enyém, nincsen az. Szökünk a Rútfolyóhoz, szökünk a Rútfolyóhoz. „Nincsen-talp az én talpam, semmi-fej az én fejem, kezem nem-volt kézalak, testem sosem-test csupán. Rútfolyóhoz elszököm, hogy elvegyem, ami van. Mondom a Rútfolyónak: nem tudom, mim nincs nekem, azt tudom csak: nálad van, minek neked, semmi az, Rútfolyó, most add nekem! Mindenem azért nincsen, hogy ezt nekem ideadd, az egyetlent, ami van, Rútfolyó, most add nekem! Visszaszól a Rútfolyó: „Én nem adom, nem adom! A hiánya mit sem ér, semmit sem ér, csak neked, azt sem tudod, hogy mi az! Magyarázat nekem sincs, hát akkor meg neked se, akkor neked se legyen... akkor neked se legyen..." Szökünk a Rútfolyóhoz, szökünk a Rútfolyóhoz. Megfürdünk mindannyian. Aláhúzott működésben A felgyűrt állapotokat levélmozgás alá kaparta hiányváltásig ülnek rajta élre állított pótszavak fogalmakat léptetnek arra átláthatóig váltanak megint kihátrál egy darab az ő utánit tapogatja összezuhan kettévált magja a magukban forgathatók holott áthígulnak egymásba különbözésük egybezárva folyton ezek berendezése: ellenirányból kapkodott egyhelyei közt ott mozog rezgésbe feszült egyezése.