„Itt még rendben vagyok!” - Alföldi Róbert és Csáki Judit könyvbemutatója a Weöres Sándor Színházban

Képgaléria megtekintése2013.09.22. - 21:45 | Tóth Csilla - Fotók: Büki László 'Harlequin'

„Itt még rendben vagyok!” - Alföldi Róbert és Csáki Judit könyvbemutatója a Weöres Sándor Színházban

Alföldi Róbertet nem kell bemutatnunk, ha korábban nem is voltunk tisztában munkásságával, az elmúlt hónapokban-években aprólékosan megismerhettük annak minden részletét. Csáki Juditról viszont talán nem árt ejtenünk néhány szót: újságíró, színikritikus, a Revizor Online kritikai portál főszerkesztője. Ha valakinek őszinte, mindenféle kertelés és óvatoskodás nélküli véleményre van szüksége, egyértelműen hozzá kell fordulnia. Ő vállalkozott arra cseppet sem könnyű, ám annál hálásabb feladatra, hogy végigkíséri a Nemzeti Színház 2008-2013-as ciklusának, illetve Alföldi Róbert igazgatói mandátumának utolsó évadait. Kritikus és igazgató közös munkájának eredményeként született meg az Alföldi színháza - Öt nemzeti év című kötet, melyet – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a Weöres Sándor Színház nagytermében mutattak be az alkotók szeptember 21-én.

A szombathelyi (olvasó)közönség kivételes körülmények között ismerkedhetett meg a kötettel: csakis nálunk állhatott elő az a helyzet, hogy a színpadon egyszerre két - egykori - Nemzeti Színház igazgató is üljön. Azt azért Csáki Judit igyekezett leszögezni, hogy el sem tudja képzelni azt a helyzetet, hogy valaha is beüljön ebbe a körbe a harmadik is (Vidnyánszky Attila).

"...várták, hogy „csontvázak hulljanak ki a szekrényből"... "

A késő délutáni beszélgetésen meglehetősen kevés szó esett magáról a bemutatandó kötetről, annál több a 2008-as igazgatóváltás körülményeiről, amikor is Alföldi Róbert vette át a színházat Jordán Tamástól. Az akkori átadás-átvétel széles publikum előtt zajlott, barátságban, tisztességgel. Jordán és Alföldi közösen tartott sajtótájékoztatót, és este közösen ünnepeltek. Ehhez képest az idei váltás meglehetősen egyszerűen zajlott. Alföldi reggel 9-kor belépett az igazgatói irodába, aláírta az átadás-átvételi dokumentumot, átadta a mindent nyitó kulcsot Vidnyánszkynak, jó munkát kívánt utódjának, és elhagyta a házat. Fél 10-kor már az István, a király próbáján volt. Se közös sajtótájékoztató (azt már korábban megtartotta Vidnyánszky a miniszterekkel), se ünneplés, se baráti hangulat. Csak ilyen egyszerűen.

Alföldi szerint ennek nagyon egyszerű oka van. 5 évvel ezelőtt senki nem gondolta a másikról, hogy ártani akarna neki, hogy át akarja verni, vagy bele akarja húzni valamibe a nyakát. A mostani átadás viszont szinte kizárólag erről szólt. Az ellenőrök mindenhol a hibát, a csalást keresték, várták, hogy „csontvázak hulljanak ki a szekrényből". Nem hullottak.

Alföldi lezártnak tekinti az elmúlt öt évet, nem kesereg, nem vádaskodik. Dolgozik tovább, nem veszti el a lendületet.

Jordán Tamás természetesen nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy lobbizzon egy kicsit Szombathelyért: ha már úgyis van egy kis szabadideje, igazán fordíthatna több figyelmet Alföldi a Weöres Sándor Színházra is!

A laza hangulatú, baráti beszélgetés pedig fontos ígérettel zárult:

J.T.: „Robi, rendezz nálunk!"
A.R.: „Oké!"

A rövid beszélgetést - a nagyszínpadon hét órától a Szent György és a sárkány kezdődött - hosszú dedikálás követte. A kézjegy mellé mindenki kapott egy-egy kedves szót, mosolyt, egyesek még rajzot is. Ezt követően kaptunk lehetőséget egy rövid interjúra.

A színház és főként az igazgató-rendező bírálói leggyakrabban a drámai művek radikális értelmezését kritizálták. A kötetben azonban többen (Rába Roland színész, Ascher Tamás rendező) beszélnek arról, hogy ugyan rengeteg újszerű gondolat jelent meg a Nemzeti színpadán, talán még bátrabban, még radikálisabban is lehetett volna a darabokhoz nyúlni. Nem tudathasadásos állapot ez?

Egyáltalán nem, egyik sem érdekel. Legalábbis hétköznapi szinten nem. Ez azt feltételezné, hogy az ember olyan külső dolgokkal foglalkozik, amiknek mindenáron meg akar felelni. Az ember szerintem a saját dolgának próbáljon meg megfelelni. Ez ízlés dolga. Ennek nem is lehetne semmilyen módon megfelelni.

Cél egyáltalán a radikalizmus?

Nem. Radikális színházat nem lehet csinálni. Radikálisan nem lehet beszélni semmiről. Beszélni kell valamiről, és az, hogy bizonyos embereknek az a fajta „színpadra rakás" radikálisnak tűnik, az róluk szól. Az nem az alkotóról szól, hanem a befogadóról.

A kötet összefoglalja valamennyi évad eredményeit, kudarcokat és sikereket egyaránt. Többször elhangzik, hogy az első évad nem volt zökkenőmentes, nem minden terv vált be maximálisan. Mi hozta meg végül a változást, a sikert?

A.R.: Nem vettünk más irányt. Nem az történt, hogy volt egy sikerületlen évad, és akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne sikeresebbé tenni. Mentünk azon az úton, ami ki volt jelölve, és ennek természetes velejárója, hogy az eleje csikorog.

Cs.J.: Igen, de az összecsiszolódásnak nagy szerepe van - ami nem a Robi és a színház összecsiszolódása, hanem magának a színháznak, a gondolkodásoknak az összecsiszolódása. Nem két pólus, hanem sok pólus.

2010 decemberében tüntetést tartottak a Nemzeti Színház előtt. A kép időnként félelmetes volt. Milyen volt ez belülről? Hogy élték meg bent a házban?

Figyeltünk és csodálkoztunk.

Volt ilyenre példa egyáltalán korábban?

Hogy nácik tüntessenek színház ellen? Volt, a Bródy ellen például tüntettek, mikor a Tanítónőt bemutatta a Nemzeti Színház. A Szomory ellen is tüntettek.

Cs.J.: Mondjuk ott más politikai kontextus volt.

A.R.: De az, hogy kvázi ultranacionalisták, vagy fasiszta eszméket súroló, vagy azt valló...hát az nem volt.

Cs.J.: A demokrácia idejében az nem volt.

A.R.: Kevésbé félelmetes volt belülről, mint kívülről. Kevésbé volt hatásos. Csodálkozás volt. Azt gondoltuk, hogy „na ezt nem lehet". De lényegét tekintve valahogy épp az ellenkezőjét érte el. Hogy valami fontosat csinálunk, és akkor igen, ezt kell tovább csinálni. Ha ezeknek az embereknek van problémája vele, akkor az igazolás, hogy jó úton vagyunk

Mikor lett nyilvánvaló, hogy nem lesz tovább?

A.R.: Gondolom, amikor kihirdették a pályázatot.

Cs.J.: Nem, előbb. Akkor, amikor a Vidnyánszky bejelentette, hogy pályázik. Világos volt, hogy nem tenné, ha nem tudná biztosan, hogy az övé lesz. Ez a pályázat nem volt megmérettetés. Ezt nagyon fontosnak tartom. Mint ahogy azt is nagyon fontosnak tartom - és nem is bánom, ha bárhol megjelenik -, hogy nincs egy olyan pozíció, amit ez az ember szakmai alapon nyert volna el. Csak kizárólag politikai referenciái alapján. Így lett a Nemzeti igazgatója is, és az összes többi állása, ami van neki, mind így lett.

A.R.: Azon szoktam gondolkodni, hogy ha nincs ez az ember a magyar színházi szakmában, akkor vajon mi történik? Akkor, azt gondolom, hogy van más. Ez a fajta kultúrkormányzat, ami most kell, az nem engedhette semmilyen módon, hogy ez tovább folytatódjon. Hiszen mindannak a szimbóluma, a sűrítménye, amit ők nem szeretnének. Hogy az emberek szabadon, kritikusan, véleményt formálva gondolkozzanak.

Cs.J.: Nem azért, mert az Alföldi nem Fidesz-szavazó, attól még lehetett volna. Ha nem generál egy olyan hatást - mégpedig nem csak a színházban, hanem a közönségben is -, hogy tessék kritikusan nézni mindent, ha nincs a dolognak az az elementáris hatása, ami a jó színháznak mindig velejárója, hogy lázít, akkor maradhatott volna. Akkor is, ha nem Fideszes. Ebben ez volt a probléma, hogy egy olyan ősrégi, és populáris színházi reflexet váltott ki, amit a hatalom nem tűrhetett - és amit egyébként más területen sem tűr. Ha a hatása nem ilyen, akkor nincs semmi baj.

Merre  tovább?

A.R.: Előre. Nagyon sokfelé dolgozom. Aztán majd kiderül, hogy mennyire sokfelé, hogyha ez így marad.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás

Korábbi hozzászólások

Herczeg Magdolna 2013.09.25. - 18:09
A cikk utolsó mondata erőssé teszi bennem a félelmet, mely egy ideje izgat, hogy " mennyire sokfelé" , vagyis a németek, osztrákok tárt karokkal fogadnák Alföldi Róbertet és ha ellehetlenítik, akkor megy.? A jelenlegi p. vastapsolna, jó lenne, ha nem történne meg...