Remélem, az maradok - mondta, majd a kerámiaváza elérte a talajt, és a csendet is darabokra törte. Beszélj hozzám. Majdnem mindegy miről, csak halljam a hangod. Szimfónia, dallam, ami úgy költözik belém, hogy észre sem veszed.
Amit viszont igen, hogy miközben minden változik, én sem maradok ugyanaz, aki tegnap nézett rád. Vagy egy héttel ezelőtt. De a pillantás maradandó. A módja mintha a legváltozatlanabb lenne mindazon dolgok közül, amik körülvesznek.

Remélem, az maradok - mondta, majd lehunyta szemét, és hagyta, hogy a szél simítsa ki belőle a könnyet, ami a sarkában gyűlt össze néhány pillanat alatt. Majdnem zöld volt az is. Ám átlátszóvá marta a szél és az idő.
Hogy miért pont most, miért pont itt és így, egyre kevésbé számít. Sosem igazán. S ha már nincs kérdés, a válasz is inkább csak egy gesztus. Egy gesztus önmagunk felé. Vagy feléd, hogy addig is halljam a hangod, amíg azt próbálod elmagyarázni, amit már rég megértettem. Egyszer régen már megértettem. De csak általad emlékezem. Hát ezért vagyok itt. Ezért nézlek. Mert egyedül akkor érzem azt, hogy nem kell megértenem. Talán semmit.

Mint ez a dallam, ami még ébredés előtt járt a fejemben. Pont ilyen vagy. Képzellek. Pontatlan és ködös, nem lehet megragadni, nem érzem a súlyát, de a bőrömön végigfutó derengés felidéz egy emléket, ami sokkal inkább a jövőből, semmint a múltból való. Édes, sóhajnyi. Igaz-e vagy sem, nem számít. Elillan, de nyomot hagy. És azt kívánod térjen vissza. Persze képtelenség, nem maradhat. De a kívánságot oly erősen táplálja, hogy az viszont marad. Egy darabig biztosan.

A soha meg nem ragadható és ki nem sajátítható felismerés az, ami szárnyakat ad annak, amit csak úgy tudsz leírni, ahogy azt a pillantást. Egy másik ember tekintetét, aki épp önmagában elveszve keresi az utat hozzád. A képtelenség törvényszerűsége és a hit határtalansága egyszerre jellemzi ezt a törekvést; a legemberibb mindközül. Ez a vágy, a mindig többre. Éhség, amit nem csillapít az idő sem. És nem gyakorolhat rá végérvényesen hatást sem a múlt, sem pedig a jövő. Időtlenül változó.

A váza még nem ért földet, szinte lebeg a kőpadló felett. Benne van minden ki nem mondott szó, meg nem fogalmazott érzés. Ami csak neked szól. Rólam. Vagy nekem szól. Rólad. És nem hangzik el mástól, mint ettől a kerámiától. Végletesen, durván, esetlegesen és érthetetlen nyelven. Egyszer szerettél volna mindent nagyon megérteni, de most bőven elég az a körülírhatatlan pillanat, amikor úgy érzed, hogy te magad vagy a váza, és ezzel semmi baj nincs. Végletesen, durván, esetlegesen és érthetetlen nyelven lebegsz a levegőben vagy törsz össze a kőpadlón. Nem az a fontos. Hanem az, hogy közben egyik sem számít. Mert nem az számít. Hanem hogy olyan zenét komponálsz, amit nem csak te hallgatsz, és olyan zenét hallhatsz, ami nem tőled származik. Sosem a tiéd, de te is a része vagy. Körforgás, homokszem vagy vízcsepp egy tengerben. Létezésnek nevezik, mert jobb szó még nem akadt rá. Szavak és betűk, hangok. Próba és játék. De az igaziság valahol mindezek között, előtt és után, mellett van. Nem is bújik, egyszerűen ott van...

„Én pedig maradok" - mondta, és a törött váza darabjait a levegőbe hajította, majd a sajátját is elengedte. „Hogy miért pont most, miért pont itt és így... nem kérdés" - mondta, majd lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szél simítsa ki belőle a könnyet, amit nem a szomorúság tett oda.