Feltétlenül fizetnünk kell azért, hogy valakivel meghitt viszonyban legyünk?

Vajon az emberi kapcsolatok valóban a szabadság feladásával járnak? Feltétlenül fizetnünk kell azért, hogy valakivel meghitt viszonyban legyünk? - tette fel a kérdést Feldmár András „Szabadság, Szerelem" címmel, a HEMO klubtermében megtartott előadásán, melyre a Kanadában élő pszichoterapeuta egyértelműen nemmel válaszolt. A köztudatban az él, hogy a függőség valami rossz dolog, ami elől el kell menekülnünk, pedig valójában ez minden kapcsolat alapja. Függőség nélkül nem is tudnánk élni. Amikor a csecsemő megszületik, önálló életvitelre még képtelen, teljes mértékben az anyja jóindulatától függ, bár ő maga ennek nincs tudatában. Később, amikor az egyre növekvő csemete erre rájön, próbál ettől megszabadulni, majd egy későbbi életkorban újra kialakítja a függőségeit egy másik személlyel. A jó házasság valójában nem más, mint annak az állapotnak az elmélyülése, amelyben egyik fél sem tudna a másik nélkül élni. Ez a szerelmen alapszik, ami pedig az az állapot, amikor sokkal jobban érzem magam a másikkal, mint nélküle.

A pszichoterápia is egyfajta függőség, mindkét fél, tehát a terapeuta és a páciens is kölcsönösen függenek egymástól, bár kétségtelenül a középpontban a páciens áll. Feldmár nem szereti használni azt a szót, hogy beteg, sőt a pszichózis és skizofrénia kifejezést is elutasítja. Szerinte a hivatalos orvostudományban a pszichiáterek többsége azt a hibát követi el, hogy kategorizálja a betegeit. Ha viszont már beosztotta valamilyen betegségcsoportba, akkor elvárásokat épít ki vele szemben, és úgy alakítja a kezelés folyamatát, hogy elképzeléseinek megfeleljen. A kategorizálás nemcsak az orvosokra jellemző, a hétköznapi életben is hajlamosak vagyunk erre. Ha több gyermekem van, és úgy beszélek valamelyikről, hogy a kisebbik lányom vagy fiam, akkor nem személyként jelenítem meg őt, csak egy kategóriaként. Ha viszont nevén nevezem, akkor konkréttá teszem őt.

Akik terápiára mennek, általában az élettől megkeseredett emberek

A pszichoterápiában lényeges szempont, hogy úgy közelítsünk a páciensekhez, hogy ne legyenek előzetes elvárásaink, vágyaink velük szemben. A jó terápia alapja, hogy a terapeuta és a páciens között kölcsönös szimpátia alakuljon ki. Akik terápiára mennek, általában az élettől megkeseredett emberek, akik segítségre szorulnak, tehát gyakran nem kellemes együtt lenni velük. A hétköznapokban baráti, rokoni kapcsolatoknak kellene helyettesíteniük a terápiát. A világban gyakran történnek velünk negatív dolgok, amiket elkerülni nem tudunk. Ez nem is olyan nagy baj, ha utána fel tudjuk dolgozni. A feldolgozás egyik módja, ha beszélni tudunk róla. Erre valók a kapcsolataink. Ha viszont nincs olyan ember, akivel életünk keserveit megoszthatnánk, terapeutához fordulunk. Itt viszont már megfordulnak a viszonyok, mert míg egy barátunkkal való együttlétben az egymásra való kölcsönös odafigyelés a jellemző, és mindkét fél dolgai egyaránt fontosak, az analitikusnál a páciens az első, hiszen ezért fizet. A pszichoanalízis azonban nemcsak verbális lehet, gyakran elég annyi, hogy valakivel együtt lehetünk, akiről tudjuk, hogy elfogad minket. Feldmár itt megemlített egy 12 éves kislányt, aki az ülés megkezdésekor a földön helyezkedett el, majd az őt követő Feldmár ölébe helyezte a fejét, és elaludt. Negyven percen át aludt, majd beszélt egy keveset. Ez így ment hónapokon keresztül, legalább olyan terápiás hatást eredményezve, mintha végig aktívan jelen lett volna.

A kislány esete nagyon jól példázza, hogy Feldmár Andrásnál a páciens alakítja az események folyamatát. Tulajdonképpen a kezelt személy maga találja ki a saját terápiáját személyiségének, állapotának megfelelően. Ha a freudi díványra vágyik, akkor megvan a lehetősége, hogy ráfeküdjön. Ha a földön szeretne elhelyezkedni, leülhet. Azt is megteheti, hogy egy szót sem szól, csak hallgat. Amikor Feldmár a hírneves pszichiáter, L.D. Laing tanítványa lett, az első üléseken ő sem tett mást, csak hallgatott.

Az anyamell hiányával a lányok sokkal jobban megbirkóznak, mint a fiúk

Feldmár a nézők közreműködésére is számított, és nem kellet csalódnia, a jelenlévők rengeteg kérdést tettek föl. Különösen a Weöres Sándor Színház színészei bizonyultak aktívnak. Eredetileg nekik szánták ezt az előadást, de kibővítették a kört, ezért zsúfolásig megtelt a Hemo klubterme, még pótszékeket is kellett elhelyezniük. A gyereknevelés, a kiegyensúlyozott szülő-gyermek kapcsolat, párkapcsolat kérdései kerültek előtérbe. A matematikusnak készülő, és később pályát módosító pszichoterapeuta rendkívül nagy hangsúlyt helyez a szoptatás időszakára. Ez az a kor, amikor a csecsemő anyjával meghitt szimbiózisban él, és mind a korai, mind a késői elválasztás káros hatással lehet a személyiségfejlődésre. A nézők kérdésére Feldmár elmondta, hogy ennek az időpontját nem határozhatjuk meg előre, lehet pár hónap, vagy akár két év is, ez az anyától és csecsemőjétől függ. Ha odafigyelnek egymásra, érezni fogják, hogy mikor elég. A szoptatás abbahagyása azonban így is, úgy is megviseli a gyereket. Feldmár szerint az anyamell hiányával a lányok sokkal jobban megbirkóznak, mint a fiúk, mert nekik hamarosan saját mellük nő, és új élet fakad a testükben, míg a fiúkat ez a hiány életük végéig elkíséri.

A fiúknak nincs lehetőségük az igazi férfivá válásra manapság

Beszélt még a férfiak szerepéről is. Teljesen új keletű, hogy a férfiak is részt vesznek a gyermeknevelésben, régebben ez a feladat az asszonyokra hárult, a férfiak vagy harcoltak, vagy dolgoztak. Feldmár hiányolta, hogy manapság a fiúknak nincs lehetőségük az igazi férfivá válásra. Eltűntek azok a rituálék, ahol komoly megmérettetésen kellett keresztülmenniük, és attól a naptól kezdve a társadalom felnőtt jogú tagjai lehettek. Ennek hiányában lélekben örökké gyermekek maradnak. Ezért olyan nagy a válások száma, mert a gyermeki lelkületű férfiak mindig egyre fiatalabb partnert keresnek maguknak. Az apa archetípusa az, hogy segítse gyermekét otthon érezni a világban. Feldmár apja betöltötte ezt a hivatását, amikor 56-ban az anyja elől elmenekülő fiát átsegítette a határon.

Mindennek a kulcsa természetesen a szeretet. Ha nem mindenáron megérteni akarjuk egymást, amire úgysem vagyunk képesek, ha nem mindenáron tökéletes szülők akarunk lenni, csak ösztönösen törekszünk arra, hogy jó legyen mindkettőnknek, akkor sokkal jobb lesz a világ.