A nagyító alatt - Rónaszéki Linda kiállítása a Cafe Freiben

Képgaléria megtekintése2014.01.21. - 00:10 | FrankenVi - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Mit érdemes nagyító alá venni? Mit is vizsgálunk tulajdonképpen azon a valamin, amikor egy nagyító üvegén keresztül nézzük? Rónaszéki Linda január 20-án nyílt kiállítása a Cafe Freiben nem csak a nagyító lencséje következtében eredményezett csillogó szemeket...

Az imént feltett első kérdésre könnyűszerrel adhatnánk kézenfekvő választ. „Mit érdemes nagyító alá venni?" Linda akvarelljeit, amelyek hűvös, diszkrét, ám tiszta színekkel alkotnak foltokat, töredékeket; s a nagyítóba nézve a töredékekben apró kis egészeket.

A kézenfekvő válasz helytálló, a tenyérlenyomatok redőiben, a megfolyt festék cseppjeiben és „futásában" mikrokozmoszok bomlanak ki, lények és lelkek, szerelmesek és szerelmek, hangulatok, játék, gondolatok és versszakok bújnak meg. Minden egy egész, és minden egy részlet egyszerre. Ez a teljesség.

Lindáé? Amennyire az alkotás öröme kiegészít valakit, annyira igen. Azonban ez a teljesség sokkal inkább azoké ott, a papíron. Kik ők? Honnan jöttek? Hová tartanak? Keresgélhetjük a választ a nagyító alatt, de ott nem fogjuk meglelni. A lényeg, hogy léteznek...

Az első kérdésre adott második, kevésbé kézenfekvő válasz az, hogy saját magunkat éppoly érdemes nagyító alá venni. Érdemes figyelni a saját tükröződésünket, nem csak a képkeret, de a nagyítólencse üvegében is. Mert mikor belenézünk, a látvány nem árul-e el többet rólunk, mint a valamiről, amit a kiragadott vagy meglátott lényegnek gondolunk?

Szerelmek, gondolatok, színfoltok, lények, játék és hangulatok, emlékek és ábrándok, álmok és mese. Hisz a nagyító alatt is leginkább csak saját magunkat vesszük észre. Először mindenképp.

József Attila verstöredékeinek jelenése zajlik Linda személye által kibontva; a költő sejtelméből át Linda képzeletén, és végül a saját személyiségünk alakítja vagy formálja, teremti meg a harmadik verzióját az igazságnak, ami nem létezik.

Mese ez. Az üveg meséje. Nincs minden benne, de minden benne lehet. A parányi kis alkotások a falon, mint egy-egy tenyérben tartott üveggolyó. Miniuniverzum, ami sosincs tele, de nem is üres. Színek és foltok, játék. Kerek, egész, de nem befejezett. Átlátszó, torzít, nagyít, megmutat. Gyűjti a fényt, a játékot, a tenyér melegét, a rávetülő tekintetek ámulatát vagy csillogását. Az üveggolyó olyan, mint egy cseppbe zárt gyerekkor. Linda „festéklenyomatai" olyanok, mint egy-egy üveggolyó, ami felnőtt gondolatokkal is játszik. Felnőtt gyerekkor, amit az üveg véd az állandóság és unalom hétköznapi befejezettségétől. Így marad véletlen, álom, játék és intuíció, „folt-szó" és „kép-szöveg".

A nagyítóm immár épp azt a valamit mutatja, amit művészetnek nevezek. A képek nem hagyják, hogy beszéljek róluk, helyette világokat nyitnak. A görbülő tenyérlenyomatok helyett én záródom magamba, miközben az üveggolyó a négy égtáj felé egyszerre gurul.