Szekendy Tamás, a neved először akkor hallottam meg, amikor kisdiákként átléptem a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola ajtaját. Mindenki csak rajongva mondta: ott jön Szeky... a zseniális zongorakísérő! Tisztelettel vett téged körül minden tekintet, ha megjelentél és tudtam, hogy valami olyasmi birtokában vagy, ami mindenkiből csodálatot és elismerést váltott ki - tanítványból, kollégából egyaránt. A bűvös „13"-as teremben gyakorolgattál kedvtelésből hetente többször, s gyakorlóterem hiányban ott guggolva, ücsörögve hallgathattam meg Chopin összes keringőjét, mintegy skálázás helyett bemelegítettél egy kötetnyi művel. Vagy éppen Johann Sebastian Bach Wohltemperiertes Klavier egyik kötetének prelúdium és fúgáit ontottad szüntelen, egyiket a másik után... és akkor még nem értettem meg, hogyan lehetséges mindez - hisz mi hónapokig tanulunk meg egy kis darabot Bachtól. De később kollégádként rájöttem, hogy a felsőbb évesek és volt tanáraink is újra és újra rácsodálkoztak zsenialitásodra. Ehhez nem lehetett hozzászokni. Tisztában volt mindenki azzal, hogy te egy kincs vagy.

Ha a vizsgakoncert előtt pár perccel érzékelted, hogy otthon maradt egy adott zongorakíséret, kedvesen megkérdezted a tanulót: Mit is játszol? Ő válaszolt, s te már kezdted is kotta nélkül ontani, bármelyik hegedű- vagy fuvolaverseny bevezető zongorakíséretét a barokktól a romantikáig, mert annyira szeretted, ismerted e műveket, hogy talán egy-két eljátszás után a fejedbe költöztek a dallamok, a harmóniák.

Ha egy énekes megbetegedett és a hangmagasság problémát okozott számára, képes voltál egy egész dalciklust azonnal a megfelelő hangnembe transzponálni élesben, koncerten. Felkészültséged, profizmusod túlnőtte az iskolákat, ahol tanítottál, de téged semmi sem motivált magasztosabb célok felé, mert elég volt, hogy szeretted, ahol vagy, szeretted, amit éppen csinálsz, és szeretted a körülötted lévő embereket, akikkel együtt muzsikáltál. Nálad elfogadóbb, alázatosabb, nyitottabb, tisztább szívű embert soha nem ismertem, és érzem, hogy nem is fogunk hozzád hasonlatosat lelni Isten kertjében.

Egyedülállóságod igazolta, ahogy kezed a hangszerhez ért, ahogy megérintetted „gyermeked". Zongoravirtuozitásod, ezerszínű regisztrációd orgonajáték közben, vagy a megfelelő tempóérzék, mellyel tökéletes artikulációt voltál képes kifejezni csembalón, gazdag, bőséges, kifogyhatatlan tárház volt számodra. Sohasem a sikerért, soha nem az elismerésért zenéltél. Láthattuk arcodon, vonásaidon a szóló- vagy kamarazene közben átélt örömeid tükröződését. Megragadtad a szerzők lényegi, apró, piciny elemeit, velük rezdültél, s ebbe beengedtél másokat, kortól, tapasztalástól függetlenül. Megbabonáztad zenésztársaid a belőled áradó szeretettel.

Soha nem felejtem azt a pillanatot, amikor bátorságomat összeszedve bekopogtam hozzád, s megszólítottalak bátortalanul: kérlek, Tanár Úr taníts, mondd el, hogyan lehet így zongorázni, ennyire finoman, lágyan és nem tanultan?! Akkor még nem nagyon használtam az ösztönös jelzőt. Azt mondtad nekem: Szívesen! Örömmel! De beszélni azt nem szeretek, csak játszom neked jó? Ülj mellém!

Először szorongva hallgattalak és beszívtam minden rezdülésed, majd végül veled énekeltem.

Akkor, ott megértettem, amit még nem tudtam megfogalmazni, amit azóta már számos koncert alakalmával érezhettem. Zenélni, kiteljesedni, megosztani mindezt csakis a feloldódott muzsikálásban lehet. A tanult dolgok itt nem működnek. Azok előhívódnak, de az eredeti, a zsigerből fakadó, mély, szinte gyermeklélek ösztönök a gyökerei a hiteles interpretációnak.

Tamás szabadsága a zenében kiteljesedett, nem korlátozta játékát hamisság, direkt megkomponált frázisok sora. Nem érezhettük a Művész létét, a felsőbbrendű én-érzést.

Fotó: Capella Savaria

Ember volt! Sokak mestere, sokak zongorakísérője, a Capella Savaria örökös tagja csembalóművészként, a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola kiváló tanára, Sopron város hűséges művészeként a Szent Mihály templom orgonistája, a Bartók Terem közönségének kedvence.

Hiánya pótolhatatlan. Kedvessége, mosolya feledhetetlen. Zsenialitásának lágy ereje a tisztaság volt. Mindent szívből tett. Igazul.

Továbbadhatjuk mindazt, amit megmutatott nekünk. Taníthatunk kedvesen, zenélhetünk boldogan, majd a koncert végén meghajolhatunk alázattal. Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy nincsenek rá szavak, hogy méltón elköszönhessünk tőle. Kedves zenésztársaim, beszéljen helyettünk majdan a zene nyelve Tamás tiszteletére.

Büszkén mondhatjuk majd el sokaknak, hogy ismerhettük Őt! Őt, aki egy igaz Muzsikus volt. Példaképemmé, majd barátommá vált az idők során, mert tudását nem tartogatta magának. Vágyta, hogy megoszthassa másokkal mindezt, és részesülhessünk tanítványaként mindabból a nagy szívből, ami benne dobogott, s rajta keresztül megszólalt. Ha hisztek az univerzum teremtő energiájában, akkor azt gondolom, ő küldetéssel jött közénk. Szeretettel. S így is távozott. Mosolyogva.

Ezzel a pár sorral szeretnék fejet hajtani előtted:

„A szelíd szívek a kertek,
A szelíd gondolatok a gyökerek,
A szelíd szavak a gyümölcsfa virágai,
A szelíd tettek a gyümölcsök„