"Egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják." (Boldizsár Ildikó: Meseterápia)

Tegyük fel édesanya vagy, aki beteg gyermekét kénytelen napokra a kórházi osztályon hagyni. Ott a munkád, a háztartás, a család - a mindennapok aprónak tűnő feladatai mellett. Persze a szíved meg az agyad óráról-órára ott van a kis betegnél, hogy vajon jól van-e, mit érez és gondol, van-e, aki letöröli a könnyeit...

Igazából szerencsésnek mondhatom magam, mert hála isten, a gyermekeim egészségesek és nem volt alkalom rá, hogy megtapasztaljam a fenti gondolatokat, de valahol anyaként az ösztönök és a saját beállítottságom, szociális érzékenységem ültette el bennem azt a gondolatot, hogy szívesen megosztanék néhány órát azokkal a gyermekekkel, akik néhány jó szóra, egy kis simogatásra, esti mesére, vagy hasonlóra vágynak.

Nem minden szülő tudja megoldani, hogy folyamatosan ott legyen gyermeke mellett, ha az kórházi kezelésre kényszerül. Olvastam korábban egy bank által kezdeményezett országos akcióról, amiben meseolvasásra buzdítanak és keresnek önkénteseket - mesedoktorokat -, de sajnos meglepve tapasztaltam, hogy a Markusovszky Kórház bizony nincsen azon intézmények között, amelyekben szívesen fogadnak meseolvasó önkénteseket. Pedig a gyógyvarázs mesedoktorok akciójához bárki csatlakozhat, az egyetlen feltétel, hogy legalább 14 éves legyen. 

Mert igen, ezt így gondoltam én is - önzetlenül, szeretetből, önkéntes segítségnyújtás gyanánt. Akkor még nem gondoltam, hogy ennek a megvalósítása korántsem olyan könnyű, mint amilyen lehetne...

Elképzelésem megvalósításához védőnő ismerősöm ajánlotta Dr. Oroszlán György főorvos urat, akit még az elmúlt év decemberének elején telefonon, majd a főorvos úr kérésére email-ben megerősítve is megkerestem, s felvázoltam az önkéntes meseolvasás lehetőségét.

Vártam, hogy mielőbb mehessek, segíthessek. A válasz azonban késett, nehezen mozdultak a szálak, többszöri telefonálás és email után már új esztendő indult, amikor végre megérkezett az üzenet: igen, van rá mód, hogy segíthessek! Mondanom sem kell, örömmel töltött el a válaszlevél, és felkerestem telefonon újra a főorvos urat, aki egy kedves hölgyhöz irányított.

Ám a személyes találkozás után megállt a történet fonala, mert azóta is csak ígéretek hangzanak el, hogy visszahívnak, hogy egymás közt még egyeztetnek és hogy milyen feltételeknek kell megfeleljek ahhoz, hogy elindulhasson a dolog. Hogy van-e valamilyen egészségügyi/higiéniai előírás, milyen korú és betegségű/állapotú gyerekekkel találkozhatom, ezekről sajnos egyelőre nem kaptam információt.

Pedig már indulnék, hogy egy mesekönyvet a kezembe véve néhány beteg gyermek estéjét, mindennapjait kedvesebbé, a kórházi benntartózkodást vidámabbá tehessem, hogy az idő gyorsabban elrepüljön... s talán a mesék után az álmok is könnyebben szállnak le a gyermekek szempilláira.

Te mit gondolsz, Kedves Olvasó? Édesanyák és édesapák? Nektek jól esne, ha tudnátok, van valaki, akár mások is, akik szívesen lennének néhány órára mesemondó felnőttek, akik segítenek, hogy megérkezzen az "álommanó"? Akik megsimogatnák a kis betegek buksiját? Érdekel a véleményed, a gondolataid, vagy akár a javaslataid, hogy megvalósulhasson ez a történet!