Komlósi (Csernyánszky) Ottília - a név két kérdést vet fel. Miért két t-vel írod az utóneved és mit kell tudnunk a művészetedről?

Ez a név egyszerre átok és áldás is egyben. Mint tudjuk, elég ritka női név és mostanra már védjeggyé alakult. Az "Ottília". Családi ebédeknél néha előjön a történet, hogy anno egy kis faluban az idős nénik és bácsik úgy emlegettek, hogy "olyan fura neve van a kislánynak, olyan hintóba való, de meg nem mondom, hogy mi a neve szegénynek". Azért dupla a "t", mert édesanyám egyik kolléganőjét hívták így, ő így írta és így anyakönyveztek nagy nehezen engem is. Örökölt vagyon. Nomen est omen? Gyakran elgondolkodom, hogy valóban nevedben-e a végzeted. Talán tényleg örököl-e valami keveset "belőlem" az utókor, munkáim által.

A kérdés második részére válaszolva: pályafutásomat már úgy négyévesen elkezdtem, amikor is lerajzoltam a világ legnagyobb sörnyitójaként is ismertté vált műremeket, a Szabadság szobrot! (Jelzem, hogy az alkotót semmiképp sem szeretném minősíteni e jellemcímkével, nagyra tartom ezt a művet!) Akkori tudatlanságomban sajnos ezt a rajzot egy Andersen mesekönyv első lapjára hoztam létre s nem értettem szüleim felháborodását, hogy miért is a kiabálás, mert szerintem az ábrázolás tökéletesre sikeredett. Akkor és ott azonban egy életre szólóan megtanultam, hogy könyvbe nem „piszkítunk", bármennyire is elkap minket az alkotás heve!

Később is folytatódtak megpróbáltatásaim a művészi önkifejezésemmel kapcsolatosan. Nem kedveltem a sablonozást, a plágiumot, az ötlettelenséget!!! Ma már - természetesen - mindent az előírtak, azaz a megrendelő igénye szerint készítek el, néha háttérbe szorítva a művészkedést, azonban minden esetben megpróbálom felvázolni előtte a lehetséges elképzeléseimet, viszont meghagyom számára a választási lehetőséget! Ízlést formálok. Mert felelős vagyok azért, amit akár egy életre szólóra alkotok meg. Nem mondom, hogy nem kellett lebokszolnom egyszer a kedves ügyféllel, hogy a puszilkodó hattyúpár Tiffany üvegből 2x2m-ben nem olyan jó ötlet a szecessziós bútorokhoz! Pedig sok-sok pénzt kereshettem volna vele, de sokkal többet veszítettem volna, ha nem beszélem le róla... 

Díszműüvegezés. Mit takar konkrétan ez az alkotói tevékenység és hogyan készül el egy műtárgy?

A díszműüvegezés fogalma elég sok mindent foglal magába. Díszműüveg például egy váza, értelemszerűen csak akkor, ha üvegből készült, de még egy egyszerű, öntött üveghamutartó is ebbe a kategóriába tartozik. Én úgy szoktam elmagyarázni, hogy játszom az üveggel. Kihasználok minden lehetőséget - az áttetszőségét, csillogását, vastagságát, színeit, árnyalatait -, amit az üveg elbír. Én nem olvasztom meg őket, nem hajlítom ívekre, szögekre, én csak kivágom a kis darabkákat egy speciális üvegvágóval, majd lecsiszolom az éleket, aztán öntapadós rézfólia kerül minden egyes darab köré és ónnal összeforrasztom őket. Néha túltervezem magamat és nem sikerül. Sokszor kell magamat féken tartani tervezéskor, amikor már látszik, hogy ez nem lesz jó, mert nem jól esik át rajta a fény, el fog dőlni, szét fog esni, instabil vagy giccses lesz. A legnépszerűbb munkáim azok, amiket csak úgy "összeszórtam", én így mondom, például fordítva raktam le az üveget és egyáltalán nem hasonlított az eredeti tervhez már, de jött a hoppá, hiszen ez így sokkal jobb.

Az aprólékos kidolgozása és a célközönsége kapcsán lehet azt mondani, hogy ez egy tipikusan "női műfaj"?

Nem mondanám azt, hogy ez egy tipikus női műfaj. Az igaz, hogy babramunka. Ismerek remek férfiakat, akik magas szinten mívelik ugyanezt a munkát, viszont észre lehet venni egy alkotáson, hogy melyiket készítette nő és melyiket férfi kéz. A férfiaké "katonásabb", precízebb, több a szöglet, nincsenek lágy vonalvezetések, de ettől függetlenül zseniálisak is tudnak lenni.

Milyen intenzitással alkotsz? Hangulat- és ihletfüggő vagy, vagy tudatosan állítod magad "művész-módba"?

Gyakran megkapom a kérdést, hogy hogyan is tudom megcsinálni, amit csinálok. Azt szoktam viccesen válaszolni, hogyha nincs ihlet, kinyitok egy borítékot, megnézem a befizetendő számla összegét, megrémülök és egyből lesz ihlet. A viccet félretéve, a kiállításokat ihlet adja. Oda így készülök: kinyújtom a kezemet, oda valaki beleteszi, átmegy a szívemen, belerakom lelkem egy darabját, és leteszem annak az asztalára kész alkotásként, aki az ihletet adta. A hétköznapokban pedig munka. "Az amatőröknek ihlet kell, a profiknak határidő" - szoktam volt mondani.

Van-e jellegzetes - vagy kedvenc - Tiffany-formád, alakzatod, amit mondjuk több variációban és színben elkészítettél már?

Van, igen, a kagylók, a kövek tükrökbe, mécsesekbe történő beépítése, szolid színek között..., a drótok különféle meghajlítási módja gyakorta visszatér alkotásaim során. Egy-egy kirándulás alkalmával azt veszem észre néha, hogy már megint tele a zsebem, és lehúz, mert egy egész kavicsbánya van benne, "ezt ide építem be, ezt odaépítem majd be, ez meg csak szép, majd jó lesz ez is valamire" címmel. Nekem tetszik az üveg és kő, kagyló együttes kombinációja.

Mi volt a legszélsőségesebb, legmonumentálisabb alkotásod?

A legszélsőségesebb alkotásom talán Henri Rousseau The Jungle festménye alapján készült munkám volt. Négyszáz darab üvegből készült el. Nagy kihívás volt. Egy aprócska fotó alapján rajzoltam fel 2m x 70cm-ben, úgy, hogy megőrizzem a Mester vonásait, ne legyen giccs, a hozzáértő tudja, hogy ez egy Rousseau-részlet, és a nem hozzáértőnek pedig csak egyszerűen szép legyen. A kép Dr. Abdel Hameed tulajdona, megtalálható Molnaszecsődön, a magánrendelőjében. Erre vagyok a legbüszkébb.

A látásmódodat befolyásolja más művészeti ág, vagy alkotó, inspirál, ad kezdőlökést egy-egy alkotásodhoz?

Nem mondanám, hogy befolyásol bármi vagy bárki is. Az egyszerűséget keresem mindenben. Igyekszem túlcsicsázás nélkül megalkotni akár egy tulipánt is. Átformálom a magam ízlésére, ami nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz. De ez vagyok én. Van nekem egy kedves mentorom, Ibolya, az Isis Galéria tulajdonosa, jó barát, nagyszerű ember, csak csodálni lehet. Talán ő az egyetlen ember, aki befolyásol - jó irányba -, mikor alkotok. Ő szokta mondani, hogy zseniális az egyszerűségem. Beszél. Azt szereti a munkáimban, hogy egy fehér üveg néhány dróttal is tud élni, világítani ha kezeim megformálják.

Művészsors a tied?

Rövid leszek: Igen, az. Nehéz. De ha egyszer már felkötöttem azt a bizonyos kolompot, akkor nincs mese, csinálni kell.

Rengeteg munkádat láthatták már például Körmenden. Ez az első önálló tárlatod?

Nem, nem ez volt az első önálló kiállításom. A pályázati kiállítások száma, amikor többedmagammal állítottam ki, talán négy volt. Nem emlékszem pontosan. Tizenkét év alatt sok helyen fogadták szívesen az alkotásaimat, sokszor álltam fények közt és nekem szólt a dal. Furcsa, mert nem tudnám felsorolni, vagyis természetesen fel tudnám sorolni, hogy hol és miként, de nem tartom fontosnak. Mármint nem kezelem úgy, mint egy dicsőséglistát. Viszont emlékszem a szemekre, mosolyokra, dalokra, könnyekre. Nekem ez a fontos.

Szentgotthárdon a múlt héten nyílt meg Életcseppek címet viselő kiállításod. Van a tárgyak között egy plakát, mely két emberről szól, egy felajánlásról, szerényen húzódik meg. Elmondanád, hogy mit jelent ez neked?

Van úgy, hogy az ember életébe különös dolgok, emberek csöppennek a semmiből. És az ember csak néz, és nem igazán érti, hogy hogyan kerültek oda. Talán Isten küldte Őket? Ajándék-emberek. Én így hívom őket. Bearanyozzák a szürke hétköznapokat, egyszerre lesz miért felkelni, ceruzát ragadni, nem számít, hogy hány csepp vér folyik a munkadarabra, mert van miért, és kiért. Dorgálnak, nevetettnek, kirándulni visznek, csacsognak, sütit sütnek, velem sírnak, átéreznek. S az ember azt érzi, hogy hálás, tenyerükbe helyezheti a lelkét, mert általuk van biztonságban. Nagy baj már nem lehet, mert itt vannak ők. Szabolcs is egy ilyen ajándék-ember nekem, és Eszti, a kislánya is, az én Tündérem, Hercegnőm, Csibém, ahogy én szólítom. Ők is azok közé az emberek közé tartoznak, akik nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ezért ajánlottam fel a kiállítás összes darabját, minden fényét, hangját, szösszenetét, örömkönnyét Horváth Szabolcsnak, tiszteletem, barátságom, szeretetem és hálám jeléül.

Mit üzennél az olvasóknak zárszóként?

Azt, hogy adjanak ecsetet és vásznat gyermekeik kezébe. Azt, hogy nyissák ki nekik az ajtókat, de ne kísérjék be őket a szobákba. Azt, hogy találják meg mindenben a szépséget. Azt, hogy lassítsanak néha. Azt, hogy nem minden olyan rossz, mint aminek látszik. Azt, hogy mindenből van kiút, csak tenni kell egyetlen egy lépést a cél felé.

Tudom, közhelyes szavak ezek. De én vagyok rá az élő példa. Elárulok egy titkot, amiről nem szeretek beszélni, de most kivételt teszek: lapul az egyik fiókomban egy sűrűn gépelt, szigorú orvosi papír, mely arról szól, hogy orvosi műhiba miatt béna a bal felem és soha többé nem alkothatok. Nem akartam elhinni, hogy béna leszek. Három évembe került, míg mindent újratanultam. Fájt. Sokszor adtam fel és mégis alkotok, kiállítottam, interjúkat adok, ünnepelnek. Megcsináltam. Sosem fogom eldobni azt az irományt, mert ha ránézek az jut eszembe, hogy igenis, vannak még csodák, csak akarni, látni, érezni kell.