Az ötlet annyira kivitelezhetőnek bizonyult, hogy rögtön nekiálltunk a tervezgetésnek.  Tudtuk azt, hogy mit nem szeretnénk, nevezetesen azt, hogy a Karib-tenger partján ugyanazt tegyük, amit tehetnénk a floridai óceánparton is, azaz naphosszat fürdeni és feküdni a napon. Az volt a tervünk, hogy akár egyénileg, akár szervezett út keretében a Yucatán-félsziget legnevezetesebb történelmi helyszíneit megtekintsük. Minél többet olvastunk az országról és a maja kultúráról, úgy nőtt a látnivalók listája, és a Mexikóban eltölteni kívánt napok száma.

Az interneten Mexikóban élő magyar idegenvezetőket is találtunk, akik szívesen elkísértek volna bennünket az általunk meghatározott útvonalon, de végül egy cancuni székhelyű, Mextrotter nevű holland utazási iroda volt az, amely mellett letettük a voksunkat. Az iroda kínálatai között voltak szervezett utak, valamint bérautóval, egyénileg megtehető körutak is. Az egyéni utak esetében az iroda biztosította a kiválasztott bérautót, és lefoglalta a kért szállásokat a településeken, azonkívül oda mehettünk, ahová akartunk, ott állhattunk meg, ahol kedvünk támadt, mi határozhattuk meg a napi programunkat, és a legfontosabb: mindezt idegenvezető nélkül!

A Karib-tenger partján található Cancun az amerikaiak egyik kedvenc üdülőhelye, rengeteg társaság indít oda menetrendszerinti járatokat az Egyesült Államok városaiból. Fort Lauderdaleből a Spirit Airlines gépei kétóránként szállnak fel, tömve utasokkal, akik mind Mexikóba igyekeznek.

A 10-11 napra tervezett körutazás útvonalát, amely 4300-4500 km hosszúságúra sikeredett, aránylag hamar eldöntöttük. Úgy terveztük, hogy a tömegturizmust vonzó Karib-tengerpartról a lehető leggyorsabban elutazunk, hogy a Tulum, Bacalar, Calakmul, Palenque, Yaxchilán, Campeche, Uxmal, Mérida és Chitzen Itza útvonalon át jussunk vissza kiindulási pontunkig, ezáltal Mexikó 31 szövetségi államából ötöt járunk be, nevezetesen Yucatán, Quintana Roo, Campeche, Tabasco és Chiapas államokat.

Mexikó területe több mint 2 millió km², az északon fekvő sivatagoktól a hófödte vulkáni csúcsokon át a déli dzsungelekig mindenféle élőhely megtalálható az országban. Nem az a fajta turistaparadicsom, ahol a fehér homokos tengerparton kívül csak egy, lehetőleg luxusszálloda szolgálja ki az utazó igényeit, ugyanis a tengerpart és az 5610 méter magas Citlatépetl között a természet szinte minden arcát fel lehet fedezni. Ugyanakkor a közép-amerikai ország egyik fő vonzereje a roppant mozgalmas történelme, az olmékok, maják és aztékok évezredes kultúrája, amelyet máig nem sikerült teljesen felderíteni.

Így utólag számomra is úgy tűnik, hogy eléggé merészek voltunk a bevállalt utazást illetően, de nem a közbiztonság miatt, hanem azért, hogy spanyol nyelvtudás hiányában, idegenvezető nélkül vágtunk neki a kalandos útnak. Azt tudtuk, hogy a felkapott turista központokon kívül, ha lehetőség van rá, ne szólaljunk meg angolul, mert a mexikóiak az amerikai turistákat, a „gringókat" nem szeretik, mondhatni, egyenesen utálják.  Ennek történelmi és jelenkori okai is vannak, hiszen az Egyesült Államokban a mexikói munkaerő kizsákmányolása közismert tény, ugyanakkor az amerikai turisták meglehetősen lekezelően bánnak a helybeliekkel a Karib-tenger partján fekvő turistaparadicsomokban. A legjobb a legelején rögtön tisztázni, hogy nem gringók, hanem európai turisták vagyunk, és szorgalmasan ismételgetni a „no soy americano" (nem vagyok amerikai) kifejezést. Soha nem hittem volna, hogy ennek az interneten fellelt figyelmeztetésnek mekkora haszna lesz Campeche városában!

Mexikó hivatalos nyelve a spanyol, de használatosak még az indián nyelvek is, amelyekből több mint 50 féle létezik. A lakosságból több mint 5 millióan beszélnek indián nyelveket, és az eldugottabb vidékeken a spanyol nyelvtudással sem megy sokra az ember.

Az utazás előtt természetesen végig kellet hallgatnunk a rokonok és  barátok véget nem érő figyelmeztetését, miszerint „teljesen elment az eszünk", meg hogy „ott fogjuk végezni a dzsungel közepén", hogy „hová dugjuk, illetve ne dugjuk a pénzünket", mit csináljunk, és mit ne csináljunk", és lehetőleg nagyon, de nagyon komolyan gondoljuk meg az utat, amíg még nem késő.

Fort Lauderdaleből a gép két óra alatt ért a cancuni repülőtérre. Mivel nem kapott rögtön szabad jelzést a leszálláshoz, jó néhány kört leírt a mexikói öböl és a város mellett elterülő erdők felett. Izgalommal és kíváncsisággal vártam a leszállást, hiszen minden ismeretlen ország hatalmas kihívást jelent. A repülőtér előtt a Mextrotter iroda kisbusza várt ránk, egy szőke, osztrák lány képviseletében, aki egy hatalmas táblát tartott a kezében, rajta a nevünkkel. Mivel első szállásunkat tudatosan a Cancuntól 60 km-re levő Playa del Carmenben választottuk ki, közel egy órás autóút állt előttünk a pálmákkal és murvafürttel szegélyezett autópályán. Az úton Anita, az iroda alkalmazottja tájékoztatott bennünket, hogy másnap reggel 8 órakor a szálloda előtt vár bennünket az autó, amit kibéreltünk, benne egy részletes ország térképpel, hogy elindulhassunk a várva várt úton.

Playa del Carmen volt az első mexikói város, amit úgymond „szemtől szembe" láthattunk, ezért hatalmas kíváncsisággal vágtunk a felfedezésébe. Szállásunk a Casa Tucan hostelben volt, közel a tengerparthoz. A tulajdonos egykor német hippi házaspár volt, akik Mexikóban valósították meg álmaikat egy bungalókkal, úszómedencével, és gyönyörű parkkal rendelkező, egyedi és nagyon olcsó szálloda létrehozásával. Playa del Carmen egy emberléptékű, hangulatos kisváros. A rossznyelvek szerint azért fejlődhetett nyaralóhellyé halászfaluból, mert Cancun már nem tudott helyt adni a rengeteg turistának, de bárhogyan is van, sajátos és barátságos hangulata meghitté teszi. Az elképesztően azúrkék tengerben még aznap megfürödtünk, aztán késő éjszakáig a város utcáin sétáltunk, kirakatokat és bazárokat csodáltunk meg, ismerkedtünk az illatokkal, a színes házakkal, hangulatokkal, majd betértünk egy helybeli étterembe, igazi mexikói vacsorát, csirkés-sajtos enchiládát enni. Az utcák tömve voltak turistákkal, helybeliekkel, utcazenészekkel, mintha sötétedéskor éledt volna fel a város.

Reggel 8 órakor valóban várt ránk Anita a szálloda előtt, de nem az általunk igényelt takarékos kisautóval, hanem egy Nissan Patrol terepjáróval, ami ráadásul automataváltós volt. Egy kisebb vitát követően tisztázódott, hogy állítólag az irodának pillanatnyilag nincs olyan autója, amire mi igényt tartottunk, ezért felár nélkül kapjuk meg az amúgy nem túl fiatal terepjárót. Életünkben még egyikünk sem vezetett automataváltós autót. Ott álltunk Playa del Carmen kellős közepén, várostérkép nélkül, idegenvezető nélkül, körülöttünk egyirányú utcák sora, hömpölygő tömeg, spanyolul egy szót sem tudtunk, ennek ellenére muszáj volt valahogyan elindulni, hiszen következő állomásunk Bacalar, a lagúnák városa volt. A város széléig sikerült kijutnunk, hála a meggyőző és egyértelmű útjelző tábláknak, de két balesetveszélyes és „éles helyzet" után férjem úgy döntött, hogy szívesen átengedi a kormányt, hadd vezessek én, úgyis mindig vezetni akarok, Mexikó meg amúgy is a tequila hazája, így legalább alaposabban megismeri az ízét az út során. Hát így kerültem én a kormány mögé, hála a Mextrotter irodának, hogy aztán végigvezessek pár ezer km-t Mexikóban!

Következő szállásunk a 300 km-re levő Bacalar városában volt, a belizei határ mellett, de még két nevezetes látnivaló volt aznapra, Tulum és Coba romvárosa. Cobát egy keskeny mellékúton lehetett elérni. A romváros régen hatalmi központ volt a félszigeten, és a dzsungelben, hatalmas területen fekszik. Közel 1 km-t gyalogoltunk a bejárattól, amíg az első épületet megtaláltuk. A legmagasabb épület a Nohoch Muul, azaz a nagy piramis, amely 42 m magas, ez a Yucatán félsziget második legmagasabb piramisa Calakmul után. 120 meredek lépcsőt kell megmászni a nem éppen kifogástalan állapotú köveken. Igaz, egy középen elhelyezett kötélhágcsó segítséget jelent, hogy feljussunk az épület tetejére. A látvány mindenképpen megéri a fáradságot: alattunk a végeláthatatlan dzsungel, mintha más nem is létezne. Az épületek nagy távolságra vannak egymástól, ezért a romváros teljes bejárása időigényes, de van arra lehetőség, hogy a bejáratnál triciklit béreljenek a turisták, maja sofőrrel együtt.

Cobát elhagyva még nem tértünk vissza a Bacalar felé vezető főútra, kíváncsiságból továbbhajtottunk egy másik, még keskenyebb úton. Hamarosan egy maja falucskában találtuk magunkat. 10-15 szétszórt ház volt az út mentén, néhányuk mellett még autó is állt. Nagyon sok házon parabolaantenna, a ház mellett meg napkollektor állt, ami meglehetősen furcsának tűnt első látásra. Hamarosan érkezett egy kirándulókat szállító busz, és mi a turistákhoz csapódtunk, akik idegenvezetővel körbejárták a települést és meglátogattak néhány családot.

A maják cölöpházai nagyon egyszerűek, ovális alakúak és pálmalevéllel vannak befedve. Állítólag a gyakori hurrikánveszély miatt annyira szellősek az épületek, mert így a szél átfúj a falon, de a házat legalább nem viszi el. Bútor jóformán nincs is bennük, mert függőágyakon alszanak, amelyeket napközben feldobnak a gerendára. Az egyik sarokban található egy kis tűzhely, mellette pedig egy asztal az étkezéshez, mindez döngölt földpadlón. Több gyermeke is volt a maja házaspárnak, nem is igazán tudom, hogyan fértek el a kunyhóban. A házikó mögött volt egy veteményeskert, néhány szár kókadt kukoricával, babbal, fűszernövényekkel, valamint egy malacokkal és tyúkokkal teli elkerített udvar. Nagyon nehéz és hálátlan dolog lehet ezen a vidéken kertészkedni, mert a mészkősziklán alig van egy vékony talajréteg. A háziaktól saját készítésű ékszereket és fafaragásokat lehetett vásárolni, gondolom, ez volt egyik fő jövedelemkiegészítő forrása a családnak.

Tulumban forróság fogadott, már kora délelőtt 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. A romváros gyönyörű helyen található, a hihetetlenül türkizkék óceán partján magasló fehér sziklákon. Ez az egyetlen maja romváros, amely nem a félsziget belsejében, hanem az óceánparton fekszik. Mivel a felkapott nyaralóhelyekhez közel található, tömve volt turistákkal, főleg ameriaiakkal. A legtöbb épületet műemlékvédelmi okokból nem lehet meglátogatni. Kordonnal volt körbevéve az El Castillo (a kastély), a freskók temploma, és a többi híres építmény, de az, hogy rengeteg napozó iguánát láttunk a romokon, valamint röpködő kolibrit a virágokkal teli fák ágai között, kárpótolt a zsúfoltság érzéséért. A romoktól leereszkedtünk az óceánpartra fürdeni, hogy lentről is megcsodáljuk a fölöttünk magasló romokat.

Kevés településen vezetett át az amúgy kitűnő minőségű út Bacalar felé, ennek ellenére nagyon hamar találkozhattunk az ország „specialitásával", a topével, ami nem más, mint a mexikói fekvőrendőr. De nem ám olyan kis diszkrét fekvőrendőr, mint amit itthon ismerünk! A mexikói fekvőrendőr vagy fél méter széles és 20-25 cm magas, vagy olyan, mint egy 30 cm átmérőjű beton cső, alattomos és veszélyes. Ha 50 km/óra sebességgel megy át az ember rajta, könnyen azt veszi észre, hogy szétesett alatta kocsi. Ha két-három kunyhó van az út mentén és sejteni lehet azt, hogy emberek laknak a környéken, rögtön megjelennek a topék az úttesten. Azt hiszem, Mexikóban a leggyakrabban használt kifejezésünk az utazás alatt a „vigyázz, topes!" felkiáltás volt.

Bacalárba késő délután érkeztünk meg, szállásunk a város mellett volt, a Hotel Lagúnában. A szálloda a környékbeliek nyaralói közé épült, a teraszáról csodálatos kilátás nyílt a hétszínűnek is nevezett lagúnára, amely épp olyan kék és türkizzöld, mint a Karib-tenger, csak éppen édes a vize. A közelben megcsodáltuk a kör alakú 90 m mély Cenote Azult, amelyet egy édesvízi forrás táplál, és amely tele volt óriási halakkal.

A Yukatán-félszigetnek a maja romvárosokon kívül számtalan természeti csodája is van, ilyenek a cenoték, amelyek nem mások, mint beszakadt tetejű barlangok, kristálytiszta, halakkal tele vízzel az aljukon. A mészköves felszín beszakadásával keletkeznek, átmérőjük és mélységük a néhány métertől akár száz méterig is lehetséges. Általában kör alakú nyílással rendelkeznek, faluk meredek, olykor függőleges, liánok és különböző trópusi kúszónövények lógnak a mélybe a felszíni peremről. A maják szent helynek tekintették ezeket a helyeket, de ivóvízkészletüket is innen nyerték. 

Mivel a szállodában helybeli állami alkalmazottaknak tartottak továbbképzést, az étterem tömve volt, ezért jobbnak láttuk, ha a városban vacsorázunk. Fel is fedeztünk egy hangulatos éttermet, amelynek tulajdonosnőjéről hamar kiderült, hogy svájci származású, így szinte honfitársként üdvözöltük egymást. A hölgy elmesélte, mindenét eladta hazájában, hogy új életet kezdhessen Mexikóban, mert a nyugati világban szerinte már minden csak a pénzről szól. Boldognak vallotta magát és nem bánta meg azt, hogy a svájci Alpokat lecserélte a Karib-tenger partjára.

Aznap este Bacalárban másodjára is sikerült behajtanom egy egyirányú útra, szerencsére késő este volt, nem volt forgalom, de rendőr sem a környéken. Egy reggeli, a lagúna átlátszó vizében történő fürdőzést követen érintettük Chetumal városát, a belizei határ mellett.  Szívesen átmentünk volna a kis országba, amely Észak-Amerika egyik leghíresebb búvárparadicsoma, de a bérautót nem vihettük át magunkkal a határon.

Quintana Roo államból hamarosan áttértünk Chiapas államba, ezt legfőképp annak a féltucat felfegyverzett rendőrnek hála vettük észre, akik az út két szélén egy magas homokzsák kupac mögött csőre töltött puskákkal vártak bennünket. Sokkoló élmény volt a puskacsövekkel szembenézni, és eszünkbe sem jutott nem megállni. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha nem lassítunk, és nem állunk meg, eldördülnek a lövések. Amikor meglátták, hogy turisták vagyunk, intettek, hogy mehetünk tovább. Aznap még jó néhány hasonló rendőri ellenőrzéssel találkoztunk, a sok közül csak egy esetben néztek be a gépkocsi csomagtartójába és a kesztyűtartóba, és mindig udvariasak voltak velünk. Mint utólag kiderült, a guatemalai drogcsempészek miatt állandósultak a közúti ellenőrzések ezen a vidéken, hiszen lényegében az országhatárral párhuzamosan halad az út.

Következő szállásunk a Calakmul Bioszféra Rezervátumhoz közeli Hotel Puerta Calakmul nevű bungalófaluban volt, de addig még négy útba eső romváros - Kohunich, X-Pujil, Chicana és Becan - megtekintését terveztük be. Közülük három közvetlenül a főút mellett helyezkedett el, és lenyűgözően szépek voltak. Kohunichot egy, a dzsungelbe vezető keskeny és elhagyatott mellékúton közelítettük meg, és már azt hittük, hogy eltévedtünk, amikor feltűnt a romváros bejárata. Hihetetlen élmény volt az, hogy egy igazi dzsungelben, egy esőerdőben helyezkednek el a feltárt épületek, hatalmas, filodendronnal és broméliákkal benőtt fák között. A Napisten, Kinich Ahau tiszteletére emelt Maszkok templomának tetejéről csodálatos kilátás nyílik az örökzöld tájra. Ha pár métert eltávolodunk az épületektől, eltévedünk az erdőben. Kohunich hatalmas benyomással volt rám, a sztélék, azaz a hatalmas méretű kőarcképek látványa egyszerűen elvarázsolt. Amellett életemben először voltam esőerdőben. A négy romváros közül háromban csak mi voltunk az egyedüli látogatók, ide már nem jöttek el a maja riviérán nyaraló amerikai turisták, ez már az igazi Mexikó volt. Nyugalom volt és csend, kedvünkre nézelődhettünk, felmászhattunk az épületekre.

Következő állomásunk, amelyet 1931-ben  fedezett fel egy biológus - észlelve az őserdőben a romokat,- mindentől messze van, ezért hiába van itt a legmagasabb maja piramis, csak kevés turista jár erre. A guatemalai határtól nem messze, az esőerdő mélyén fekszik az egyik legmisztikusabb maja romváros, Calakmul. Máig régészek dolgoznak a terepen, csak kevés épületet rekonstruáltak eddig, de azok mind gyönyörűek. A romváros központi része 2 km² -en terül el, de teljes területe 20 km². Az építmények jelentős része még ma is a fákkal és bokrokkal benőtt dombok alatt fekszik, feltáratlanul, csakúgy, mint az aznap megtekintett négy romváros esetében. Hihetetlen érzés volt végig azt tudni, hogy a szabályos, piramis alakú, fákkal benőtt dombok alatt még feltáratlan építmények alusszák Csipkerózsika-álmukat.

Mivel Calakmul a guatemalai Tikal városától csupán 60 km-re fekszik légvonalban (szép időben állítólag látni egyiket a másikról), elkerülhetetlen volt régen a köztük levő versengés. Nagyon sok csata folyt a hatalomért, amelyben hol az egyik, hol a másik győzött, de a végső csatát Tikal nyerte meg, és eltiporta Calakmult, amely soha többé nem tudott régi dicső fényében tündökölni.

A Hotel Puerta Calakmul a főút mellett található. A bungalónkat elfoglalva rögtön nekivágtunk a keskeny, őserdőn át vezető 60 km-es útnak. A közel másfél órás út alatt vadpulykák csapatán kívül senkivel nem találkoztunk. Mivel a romváros nagy területen helyezkedik el, az épületeket egy körút megtételével lehet elérni, a látnivalók előtt minden fontos tudnivaló ki van táblázva. Calakmul teljesen más volt, mint az addig látott maja színhelyek. A körülöttünk levő erdőből olykor különböző, számunkra ismeretlen állatok hangját lehetett hallani, ennek ellenére nyugalom volt és hatalmas csend. Egy órás séta után hirtelen ott magaslott előttünk a Struktur-1-nek elnevezett piramis, amely 55 m-es magasságával a Yukatán félsziget legmagasabb piramisa címet érdemelte ki.  Felmászva a piramis tetejére leírhatatlannak tűnt a látvány, ami elénk tárult, körbe és körbe csak az őserdő, semmi más. Megpróbáltuk betájolni, hogy merre is lehet a guatemalai Tikal, de a jó idő ellenére semmit nem fedeztünk fel. Nem messze tőlünk, a fák koronái között látni lehetett a 42 m magas Struktur-2 nevű épület, amelyben eddig négy sírhelyet találtak a feltárásokat végző szakemberek. Erre a piramisra is fel lehetett volna mászni, de már nem volt erőnk hozzá. Igyekeznünk kellett, mert ugyanazon az erdei úton másfél órás út várt még ránk, és Mexikóban nagyon korán és váratlanul szállt le az este.

A bungalófaluban mi voltunk aznap az egyedüli vendégek, rajtunk kívül csak a recepción és az étteremben volt ember. Közel és távol semmi lakott település, így kénytelenek voltunk a nem éppen olcsó étteremben enyhíteni szomjunkat és éhségünket. Az éjszakánk a tequilától sem lett könnyebb, mert belegondoltunk abba, hogy az őserdő közepén, szúnyoghálóval helyettesített ablakú és tetejű, amúgy ízléses és kényelmes, rönkbútorokkal berendezett házikóban alszunk, egy bekerítetlen bungalófaluban, ahol bármi megtörténhet... (folytatjuk)