A koncert apropója a banda 50 éves szülinapja volt, azaz hogy 1963 tavaszán jelent meg Chuck Berry Come on c. szerzeménye elsőként tolmácsolásukban. Azt, hogy ezt a rocktörténelem egyik legemlékezetesebb koncertjének - Brian Jones alapító tag- gitáros halála után két nappal, az új gitáros -, a Rolling Stones 1969. júniusi bulijának helyszínén tették, logikus volt: London, Hyde Park. A világ legnépszerűbb, legismertebb és talán a legnagyobb rockbandáját ugyanis nem a szórakoztató világ központja, Amerika adta, hanem Nagy-Britannia. A dátum sem volt kétséges: július 6. és 13., nyár, enyhe éjszaka, holdfény, romantika. A 65.000 meghirdetett jegyet 3, azaz három perc alatt szétkapkodták a szerencsés nézők. A rendező, Paul Dugdale ragyogóan oldotta meg a látszólag könnyűnek tekinthető feladatot: szerintem ez a dokumentáció jobban sikerült, mint Scorsese-nek az amerikai bulijukról felvett filmje.

De jöjjenek a zenészek! Mick Jagger, a frontember, hajszínén kívül nem sokat variált fiatalabbnak láthatóságával: ráncai ugyanúgy mélyen barázdáltak voltak, mint kollegáié. De a szíve, a lelkesedése a profi zenészé maradt: a 20 évvel azelőtti koncerteken hozott nyüzsgése-mozgása 95%-on lett volna mérhető most is. Azért az öltözködésére továbbra is sokat adott: kezdésként fekete, a diszkó számban aranysárga, a Ruby Thuersday-ben lila, a voodoo-dalban hosszúszőrű kabátban jelent meg, de ami a lényeg: hangja mindvégig biztosan szólt, kiénekelte a 45 éve felvett dalokat ugyanúgy, mint akkor, és a blues harmonika is ugyanúgy vijjogott a szájában, mint a South Michigan Avenue felvételekor.

A Stones zenei főnöke, Keith Richards még mélyebb - egyébként neki jól is álló - barázdákkal, homlokpánttal feltűzött ősz hajával, az elmaradhatatlan, se nem sál, de azért nem is szőnyeg méretű textillel bal vállán vezette a bandát. A számok végének befejezése előtt ő tartotta a kapcsolatot Charlie-val, a dobossal, a mindig rugalmas időtartamok betartása végett. Szokása szerint nem virgázott túl sokat: a stabil, megszokott Stones- sound még mindig az ő gitárjához fűződik. Charlie Watts, a megbízható dobos hozta a szemre nem látható kőkemény, megszokott Rolling-dübörgést, és szerénységére jellemzően Mick felkérésére, miszerint mondjon pár keresetlen szót a nagyérdeműnek, egy karlendítéssel egybekötött Hello-val tömörített. Ron Wood, Brian Jones '75- ben leszerződött utódja, aki csak 1978 óta igazi beltagja a bandának, hol elektromos-, hol steel-, hol akusztikus gitáron teljesítette kiválóan feladatát. A Stones testület nem hiába szavazott neki akkor bizalmat, arra már százszor rászolgált. A perspektivikus rövidülés meghökkentő hatását vélhettük felfedezni trikóján, amely egy fenekét mutató rinocérosz bikát ábrázolt. Daryll Jones, a Bill Wymant felváltó fekete basszeros ugyanolyan biztos pont volt a Stones zenei rendszerében, mint a Ian Stewart helyébe lépett ősz hajú- szakállas Chuck Leavell orgonista-zongorista. A szintén évtizedek óta bevált profi színes bőrű vokalisták, a még mindig dögös kinézetű Lisa Fischer és a raszta hajú srác, Bernard Fowler most is besegítettek abba, hogy a híres Stones-os hangzás telt, bővérű legyen. A fúvóskórus most, a korábbi monstre koncertektől eltérően nem négy, hanem csak kéttagú volt. A szaxisok, Tim Ries és a negyvenvalahány éve velük dolgozó sztár, Bobby Kayes pont annyira tömörítettek, amennyire azt a dalok kívánták. Érdekes volt látni a szaxijára hippi- motívumokkal a nevét rápingáló Bobby sima, ránctalan bőrét, pedig ha a torka vagy a vénája árulkodott volna a Keith-el átmulatott éjszakák százairól...

A setlist-en szereplő, azaz a koncerten elhangzó dalok zöme a legendás 68-69- es évekből, a blues koppintásokat játszó, majd az útkeresést követő harmadik aranykorszakukból, a Koldusok bankettje és a Hadd vérezzen albumaikról valók voltak. A kezdőszám, az elsöprő lendületű Start Me Up volt, melyet a '74-es It's Only Rock and roll követett, majd az említett lemezekről a Street Fighting Man következett. A Ruby Thuersday alatt a rendező és ügyes operatőrjei a közönséget filmezték: a banda logóját - a kinyújtott nyelvet - százféleképpen ábrázoló trikót hordó öreg hippik lelkes együtténeklése, szerelmes fiatalok zenére fittyet hányó ölelkezése és sok-sok ötletes vágókép színesítette a filmet. A koncert első felében kapott főszerepet a roggyantlábú vén gitáros, a mindig kedves mosolyú Keith is, aki a You Got the Silver, majd a Happy c. dalait énekelte el - hibátlanul és érzésekkel tele.

Ritkán hódolt be a divatirányzatoknak a Rolling Stones, de Jagger nyomására az 1978-as lemezükre diszkó ritmusú dalokat is rögzítettek. Hogy ez nem is sült el rosszul, azt a Miss You c., immár örökzölddé vált slágerükkel bizonyították itt is, ahol Deryll is megeresztett végre egy jó kis basszus. És akkor jött az est meglepetése: Mick Taylor, a Stones 1969-74 közötti gitárosa jött be a dögös, bluesosra hangszerelt Midnight Rambler-be gitározni. „Faszikáim, 44 év után a kör bezárult!"- konferálta be gitáros társát Keith, utalva a '69-es Hyde Park-i emlékezetes bulijukra, ahol Mick nevét megismerhette a nagyvilág. Taylor volt talán az egyetlen, aki a csontváz-sovány szereplők közül kitűnt 10 kg-os súlyfeleslegével. Az improvizációiban ellenben nem volt semmi felesleg: a harmonikázó Jaggerrel még kérdezz- feleleket is játszottak. A film ekkor játszott be korabeli dokumentumfilm felvételeket is, őszinte, de megdöbbentő kontrasztként a most a színpadon álló zenészekről. Ezt követően igazán beindult a Rolling Stones hengersor, 100 fokon izzott a levegő, és jöttek az egyre vadabb és dögösebb számok egymás után: A Gimme Shelter- ben Lisa jött elő baloldali mikrofonja mögül, és énekelt szólót Mick-kel együtt, majd a Jumping Jack Flash, és a Brown Sugar következett. A voodoo-hangulatú Sympathy For The Devil-ben vörös máglyák tucatjai gyulladtak ki a színpadon, és Keith is előre ballagott az addig csak Jagger által használt kifutóra, a közönség közelébe, hogy hosszú gitárimpróját ott mutathassa be. Újabb showelem, és zenei csúcsteljesítmény született meg a You Can't Always Get What You Want c. daluknál, ahol a színpad két oldalán egy 12-12 tagú komolyzenei kórus segített be a számban az eredetiben felénekelthez hasonlóan.

Korábban azt gondoltam, hogy a nagy blues-koppintások ideje volt a csúcs a zenekar életében, és az Aftermath albummal kezdődő saját dalok csak erőlködésnek tűnnek. Még azt is elhitettem magammal, hogy a The Last Time, a Satisfaction, vagy a Get off of my Cloud eltalált riffjei részben a szerencsének voltak köszönhetőek. De a '69-es Let It Bleed album már bizonyította azt, hogy a rockbirodalom egyik legtehetségesebb szerzőpárosa lett a Jagger- Richards duó, rajta ezen a jubileumi koncerten is lejátszott 4 dalukkal. A záró szám persze mi lett volna más, mint a 38 éve mindig befejező nóta, a Satisfaction. Itt megint mind a tizenegy zenész a színpadon volt, akik végül közös meghajlással köszöntek el a közönségtől. 

A koncerten résztvevőkről készült vágóképek és a '69-es előzménykoncert filmbejátszásain kívül 5-6 rövid, a zenekar tagjaival ott készített interjú is elhangzott a filmben. Kár, hogy legalább ezeknek a pár perces beszélgetéseknek magyar fordítását nem olvashattuk el! Nem mindenki profi angolból. De a HD felbontásban vászonra került, digitális hanggal igazi koncertélményt adó film annyira lenyűgözött bennünket, hogy már vagy 5-6 perce bámultuk a filmkészítők hosszú névsorát, mire az első néző felkászálódott a székéből. Hiába, az élmény nem volt mindennapi!