Időutazás

A művésznő ragyogó formában és kedvében van, mondhatni sugárzik. Ez pedig manapság nagy kincs, pláne ha figyelembe vesszük azt, hogy az ő korosztálya eszünkbe sem jutna, ha meg kellene saccolnunk életkorát. A nagy generáció oszlopos tagjaként tűnt fel, és számunkra ő volt mindig is a legszimpatikusabb egyéniség közülük, és habár ez az eddig át sem gondolt tény most tudatosult csak bennünk, a koncert után sokat erősödött is. A 60-as évek nem is annyira csendes lázadása - mint azt elmondta -, nemcsak arról szólt, hogy a fiúknak sokkal hosszabb haja, míg a lányoknak sokkal rövidebb volt a szoknyája, mint azt átkoska szerette volna. Számunkra elképzelhetetlen már, hogy a zene akkora hatást váltson ki, mint akkor, annál az egyszerű oknál fogva, hogy már nem tiltott gyümölcs. A nyugatról beszivárgó új stílusok, felbolygatták kicsit a politikai állóvizet, de a nagyhalak, igaz, szigorúan ellenőrizve, de végül élni hagyták a zenekarokat. A fiatalságnak maga a zene volt a drog, amit ha tehették minden alkalommal használtak is. Az akkori rövidszoknyások és hosszúhajúak most ülőkoncerten idézték fel azokat az igazi szép időket, minden számot vastapssal jutalmazva, melyeket az énekesnő gesztusaival ügyesen kézben tartott. Nem engedte sokáig ünnepeltetni magát, és ez csak az egyik pozitívum a sok közül, amit tapasztaltunk. Mindamellett, hogy teljesen emberi és közvetlen, mégis árad belőle egyfajta különleges aura, amitől a néző nem tehet mást, mint figyel a színpadra megszakítás nélkül. Magázódik a publikummal, de ez nem zavaró, mivel bizalmas hangnemben történik mindez, megköszöni, hogy ezen az estén őt választották a celebek helyett, majd elmondja, hogy lesz egy kis szünet középen azért, hogy mindenki kipihenhesse a másikat. Nem esett szó politikáról, ellenben követendő tanításokról annál inkább, ami azért is furcsa kicsit nekünk, mert a korosztályra jellemző, hogy ide vagy oda, de elkötelezte magát, és ennek hangot is ad úton útfélen. Itt csak a jó és a rossz, a jin és a jang, fekete és fehér örök igazságai voltak terítéken, a piros vagy narancs kérdés nem merült fel, hacsak a világítási asszisztens fejében nem.

A Koncert

Ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy olyan koncertről kell beszámolnunk, ahol egy ültő helyben kell végigélnünk azt. Ritkán is járunk kedden este hétre zenei eseményre, pláne olyanra, ami a kiírt időpontban - a későn jövőket figyelembe véve korrektül -, el is kezdődik. Ülőkoncert volt a javából, olyannyira, akár egy színházi előadás, a közönség pisszenés nélkül hallgatta a dalokat, majd azok végén vastapsban tört ki. Ha - mint ahogyan párszor elő is fordult - beletapsoltak ütemesen egy-egy számba, azt is gyorsan abbahagyták, amikor észrevették, hogy elnyomják a zenét. A hangerő nem volt kevés a körülményeket tekintetbe véve, sőt tökéletesen optimális, ha a közönség átlagéletkorát vesszük alapnak. A hangzás egészséges és tiszta, nem véletlenül, hisz a zenekar a magyar rock meghatározó alakjaiból áll, és természetesen saját hangmérnökük, Kiss Tibor vezényelte le a műsort. Sorjáztak a sokat hallott dalok, és az azok közti visszatekintések, a kezdő Ég és föld között után köszöntő kedves szavak és érdeklődés a publikum hogyléte felől, majd egyből egy rocktörténeti múltidézés. A dobos elé érthető okokból, ámde szemet zavaróan berakott plexifal, és a rengeteg időutazás visszafelé volt az, ami minket kicsit zavart. Aki folyamatosan a múltjába réved, azt manapság megelőzik a dolgok. Biztos sok jelenlévőnek jólesett újra megélni ez alatt a két óra alatt az elmúlt évtizedeket, de ha valakire ennyien és ennyire figyelnek, kicsit talán - tisztelettel -, lehetne egy kis szebb jövőre való serkentést is belecsempészni a csomagba, mert most az sokaknak nagyon elkélne. Az volt a hej, igazi szép idő csendült fel az ismerős sor, aztán jöttek sorban az örökzöldek. Rohan az idő, Ó, Miszter Alkohol, majd egy mélységi darab, ha lehet ezt így mondani, a Köszönöm, melyben nagy szerelmének üzeni meg mindazt, amit lehet nem is kellene ennyire nyilvánosan. Aztán az előadás egyik legjobbja, Arany János versének, a Vörös Rébéknek megzenésített verziója csendült fel, eredeti 19. századi nyelvezetben. Ekkor éreztük azt először, hogy ez nem csak egy egyszerű koncert, hanem egy nagybetűs előadás. Megzenésített versek, saját dalok, monológok sorjáztak teljes összhangban egymással. Az egyetlen darab, ami nekünk konkrétan nem tetszett, az egy Kányádi Sándor vers átirata, Závodi Gábor billentyűs, a felállás zenei vezetőjének szerzeménye volt, a Nekem az ég című. Majd egy kicsit keménykedős Maróthy Zoltán gitár-szóló, ami felhívta a figyelmet arra, hogy a kiszolgáló személyzet valójában egy rockbanda. A hangszerelés az ének mellet jobbára a billentyűkre van kisúlyozva, a hamísítatlan rocker gitár kicsit öregesen torzítva, kicsit háttérbe téve, ahogy annak lennie illik ez esetben. A ritmusszekció - Tiba Sándor dob és Lengyelffy Miklós basszus -, hozta könnyedén és felesleges sallangok nélkül az alapokat. A színpadkép teljesen egyszerűnek mondható, a világítás is a minimumra redukálva, mind pont annyira hivalkodóan, mint maga a dalnok, tehát semennyire. A szünet előtt a Fonográf Így is jól érzem magam című örökbecsűje került még terítékre.

Az alig negyedórás pihenő, és átöltözés után - mely magába hordozta ránézésre, a második felvonás eltérő szellemiségét -, a már felemlegetett miniszoknyás éra következett. A fehér felső fekete nadrág konszolidációját, egy flitteres fekete mini egyben-ruha váltotta fel. Ennek szellemében kapott is a sereglet és a föld férfitársadalma egy kis fricskát, miszerint a nők eltűrik, hogy a férfiak domináljanak szinte az élet minden területén, és ez meg is látszik a mai állapotokon. Ebben pedig valljuk meg, van némi igazság, főleg az állapotok milyenségét illetően, azonban ne felejtsük el azt sem, hogy birodalmak sorsa dőlt el sokszor a hitvesi ágyakban, és szeretői sugalmazások által. A második rész elejét a hölgyeknek ajánlva, egy négy számos egyveleggel folytatódott a műsor, ezután a Mama kérlek, majd Heltai Jenő 1940-ben írt verse következett, Bódi László zenéjével. Az először 2005-ben megénekelt Szabadság című vers részletei tényleg ugyanolyan aktuálisak ma is, mint születésekor, mi azonban azt gondoljuk, hogy amióta ember él a földön, ezek az elvek azóta kellene, hogy irányadók legyenek. Az emberi értékeket, és az egyén boldogságát, már rég elcseréltük az anyagi világ haszontalan céljaira, és amíg ezeket pénzért árulják, addig mindig lesz olyan, sőt, a többség mindig olyan lesz, hogy bármit képes odaadni az ez irányú gyarapodásért. Ezért is volt jó hallani a kinyilatkoztatást, "a Királyé nem leszek, akkor inkább elmegyek". Sajnos manapság a sok kis király viszi a prímet, és félő ez így is fog maradni. A végén háromszoros visszataps, és ennek jól megérdemelt jutalma a háromszori ráadás zárta az estét.
Kicsit félve érkeztünk a Március 15. térre, azt gondolván, hogy egy másik korosztály, más értékrendjével nem lesz könnyű azonosulnunk, de félelmeink nem igazolódtak be. A történet ugyanarról szól, igaz más stílusban és megfogalmazásban, az üzenet dettó. Hazafelé tartva azért átbeszéltük fotós kollegámmal, mennyire kíváncsiak vagyunk arra, hogy a nagy fitnesz-guruk, hogy fognak kinézni annyi évesen, mint a kortalannak tűnő magyar pop-kulturális nagyasszony. Az idő nem fogott sem rajta, sem a dalain, sem az optimizmusán, legalábbis mi nem vettük észre. Koncz Zsuzsa örök érték, és azon kevesek egyike, akiket respektálnak is kellőképpen, mint ahogy tette ezt a szombathelyi közönség is, és még sokáig tenni is fogja biztosan.