Orsó: "A dalokat vakon hallgattam meg, csak az országot és az előadót láttam, a klipet nem. Csak a fülemre hagyatkoztam. Sem a profilt és semmilyen egyéb információt nem olvastam el, néztem meg. „Csak a zene" - ahogy a klasszikus Depresszió-dal mondja!"

Harle: mindent használtam, amit Orsó nem, és azt is, amit igen.

Albánia - Hersi

Orsó: A dal és a zene annyira hasonlít minden máshoz, hogy el se kezdem sorolni, ezzel együtt egyáltalán nem rossz. Nekem ezzel az elfojtott, furcsa technikájú énekstílussal már az Evanescence-nél is meggyűlt a bajom, de mégis, magával ragadóan kedves és tiszta ez a lány. A dallam pont ott vált, ahol már éppen nagyon muszáj, a hangszerelésben meg pont annyi elektromos gitár van, amitől még nem válik rockballadává ez a nóta. Ha ezt hozza élőben is, akkor nálam jó pontot kap.

Harle: Kellemesen tiszta hang. Az jutott eszembe, hogy a hangszerek annyira háttérben vannak a hanghoz képest, hogy jóformán a legdominálóbb hangszer maga a hang - legalábbis a dal első felében. A második részét úgy éreztem, hogy fokozásként kevésbé hatásos, mint a lírai első fele. Ettől függetlenül nem szokványos versenydal, tehát kijár a respekt érte.

Örményország - Aram

Orsó: A szépen, ám szabványosan felépített ballada füstje nagyobb, mint a lángja. Több énekléssel jobb lehetett volna, és mikor negyvennyolcadszorra is meghallod, hogy „You're not alone", akkor már erősen elkezded rágni a szádba dugott pecket. Középpályás Coldplay, hinyázó refrénnel, túlzó hangszereléssel.

Harle: Csodálatosan indul a dal, kimondottan tetszik a finom, érzékeny zongora-motívum, és a billentyűkre "ráfekvő" énekhang. Szépen bontakozik, építkezik - mondjuk úgy, a feléig. Utána várnám azt a pluszt, amitől titkos esélyessé válhat, de ezt nem kapom meg a verze bekeményített változatától, ami úgy elnyúlik, hogy 13 másodperc marad arra, hogy újra a kezdeti líraiságához térjen vissza a dal. Úgy érzem, ez dramaturgiailag nem szerencsés, nem ilyen hirtelen kellett volna lecsillapítani a dalt. Viszont a nézettségét látva számolni kell vele a döntőben.

Ausztria - Conchita Wurst

Orsó: A közepes hangú énekes fiú musicaldala nem olyan rossz, mint az első taktusok után gondoltam volna. Klasszikus felépítésű revüdal, nagy ívekkel, hagyományos hangszereléssel, kezdéssel, befejezéssel. Nem igazán értem, hogy jön ez a versenyhez, de az orosz nagymamák után már semmin nem csodálkozom, ez a srác legalább tud énekelni - legalábbis a stúdióban.

Harle: Mivel én nyitott szemmel hallgattam a dalokat, kénytelen vagyok nagyon visszafogottan a látványról is írni. Kétélű fegyver, amit becses nevén Tom Neuwirth művel - tesztelni a nézők toleranciaszintjét s mindezt a művészi önkifejezéssel és szabadsággal indokolni?! Szerintem ennél egyszerűbb a történet. Tom középszerű arc volt ifjú énekesként, a kutya nem figyelt fel rá, ő viszont mindenáron azt akarta, hogy figyeljen rá a világ. Tudjuk, a szélsőségekre figyel, így hát a történet annyira egyszerű fordulatot vett, hogy az már-már banális. Álszent dolog a biznisz érdekében toleranciáról beszélni, úgy letolni az alapból konzervatív Eurovízió-nézők torkán ezt a vizuális rettenetet, mint az elfogadás és a másság szimbólumát! Mit szólnának mondjuk Janicsák István és a nudista Veresegyházi Asszonykórus tolerancia jegyében születendő produkciójához? Holott az még természetes, minden műviségtől mentes is lehetne akár! A mi "koncsitánk" ellenben egy megbotránkoztatóan hatásvadász, varietébe és traviklubba való, elsőosztályú árucikk. Még egyszer mondom: árucikk! A tolerancia és a művészi kifejezésmód talmi ideológiája mögé bújtatott, üzleti szempontból megkreált nemi identitászavar megtestesítője. Pedig a dal (na végre, rákanyarodtam...) nem is lenne rossz, engem a késői Mercury-opuszokra emlékeztet, nagyívű, nagy érzelmeket rejtő, jól kifejezhető darab. A nézettséggel már elérte a célját, bár érdekes, hogy több a lefele mutató hüvelykujj a dal tetszésindexe mellett, ami azért előrejelez... Conchita viszont elmondhatja, hogy figyel rá... Európa egy kis szegmense.

Azerbajdzsán - Dilara Kazimova

Orsó: Tiszta, erős, mégis árnyalt hang, akusztikus hangszerelésben. A hang remek, van benne valami izgalmas, a dal azonban sajnos nem annyira kivételes, ezzel együtt azért összhangban van. Nyugodt, letisztult hangszerelés, a titok, hogy talán nem is akar TÚL sokat mondani. Kellemes, jó a fülnek, és az énekesnőre mindenképpen érdemes lesz odafigyelni.

Harle: Végre egy különleges nő, s egy olyan azeri dal, amit szeretni tudok. A kissé rekedtes hangszín nekem nagyon bejön, a dallamvezetés csodálatos, szépen bontja ki a drámai részeket Dilara. Igen, valami ilyesmit bírok elképzelni a dalfesztivál minőségi védjegyeként. A hegedűfutamokért külön respekt!

Fehéroroszország - Teo

Orsó: Oké, értem a poént, nem rossz kezdés, de a srácnak szerintem találkoznia kéne Justin Timberlake-el. Egy: kezdjünk a hangunkkal valamit (ha még lehet). Kettő: a szövegen és a zenén javítsunk. Három (és ezzel a saját szabályomat szegtem meg): a kinézet, hmmm...!

Harle: Egy picit a mi KSA-nk vidámabb kiadása, gyengébb hangi adottságokkal. Hangulatos, vezetés közben fejmozgásindítós r&b-semmiség. Dalnak olyan, mint pézsének. Egyszerhasználatos.

Belgium - Axel Hirsoux

Orsó: Ugyan sose voltam Zámbó Jimmy-rajongó, de ez a hang alapvetően tetszik. A dal maga viszont annyira túl-lírai, hogy lassan elkezdem felvagdosni az ereimet, és hát igazából a dalszöveg se hagy mély nyomokat bennem, viszont olyan, mintha eltaposna egy élő, közönséggel alaposan alátámasztott úthenger.

Harle: Belgium viccel az Eurovízióval (vagy nagyon beletrafál). Két eset van: a dal vagy dicstelenül elvérzik, vagy könnyfakasztóan elől végez. Ez az a dal, ami a szövege alapján a drámaian nevetséges kategória. Szólhat az édesanyáról egy szám szívhez szólóan, de az, hogy egy 32 éves férfi arról énekeljen "meghatottan", hogy az anyja a védelmezője meg a műholdja?! Hát nem... Axel, csaptál már valaha is az asztalra? Egyszer azért feltétlen próbáld ki! 

Észtország - Tanja

Orsó: Az észt lány remek énekhanggal akarja bebizonyítani, hogy még mindig a 90-es évek diszkókorszakát éljük. Sajnos valószínűleg nem olvassa jelen véleményünket, de ha igen, hát ezúton jeleznénk, hogy NEM. Kár érte, mert a hang és a stíluson belüli (egyébként jó) minőség arra enged következtetni, hogy több is lehetetett volna ott, ahonnan ez jött. Üdvözletemet küldöm a Magic Affair-nek.

Harle: A szerzők felírták Észtországnak a Loreen-receptet, ám ez a dal az "azonos gyógyhatású orvosságok" közül a gyengébb, olcsóbb kategória. Nemes egyszerűséggel unalmas. Minden van benne, ami miatt figyelemre érdemtelen, hiába tűnik jónak a hang. Hangszerelésről felesleges beszélni, 2:39-nél pedig nagy biztonsággal kitalálható, hogy "hatásvadász durranás" váltja a másodperces hatásszünetet. Belgiummal együtt a "Köszönjük a további részvételt" járattal hazaküldeném.

Macedónia - Tijana

Orsó: A korszerű, jól megkomponált popzenei alkotás énekeséről első hallásra nem igazán tudom eldönteni, hogy fiú, vagy lány, mindenesetre inkább a „fiú" mellett döntök. Érdekes dal, a sablonos dolgok mellett találhatunk benne igazi kihívásokat is egy énekes számára, ezek megoldására igazán kíváncsi leszek az élő műsor során. Akárhogy is, ez mégiscsak megragadt bennem.

Harle: Szerintem ultragáz ez a fejrázós és túlmetakommunikált előadásmód. Ráadásul az egész ellenszenves - dalostól, előadóstól, mintha Lilut és Brigitte Nielsen gyúrták volna egybe. Egyszerűen nem tudok jót mondani róla, még akkor sem, ha vannak érdekes énektechnikai megoldások a dalban. Az összhatása mégis egy "tömegdiszkós" tuc-tuc bomba marad.

Finnország - Softengine

Orsó: A finnek zenei hagyományai nagyon mélyen gyökereznek, de eurovíziós tapasztalataikra sem lehet panasz. Az idei dalukban sajnos sem egyiknek, sem másiknak nem túl sok nyomát lehet felfedezni. Ha legalább egy markánsabb énekhangú fiút küldtek volna, de hát nem... Minek ide rockzene, ha van műzongorás, négyakkordos, sablon-pop? És kinek kéne egy jó kis vérbő rock (neadjisten egy izmos északi metál), ha van matematikai pontossággal kiszámított akkordváltásokkal ellátott mű-könnyűzenénk? A Coldplay-autogramokat meg szegezze ki mindenki otthon a szobája falára.

Harle: Szerintem a srácok még nem tudják, kire akarnak igazán hasonlítani... A dob nem attól szól nagyot (és jól), hogy kurvanagyot ütök rá a kapucni alól, ahogy a gitársika sem attól fasza, hogy meglengetem közben a hajam. Hangszert meg nem dobálunk, büdös kölkei, mert csak! Ha így folytatjátok, akkor vár rátok a divatrock olvasztótégely, ahol olyan bácsikkal pacsizhattok majd, mint Jon Bon Jovi bácsi vagy Adam Lambert bácsi (hehe). Szóval alakul ez gyerekek, így elsőre erős kettes - mert az énekben azért volt némi spiritusz.