Bemelegítő Kooks-olás
Egy laza kedd esti bemelegítő sörözés után valahol az elit szállodák árnyékában, 13-án, szerdán olyan volt kiutazni a Szigetre, mintha tavaly óta el sem hagytam volna a fesztivált. Minden arc mintha ezer éve ugyanaz volna, minden szituáció jólesően ismerős. Túl sok idő nem jutott a tájékozódó terepbejárásra, mert fél ötkor lépett színpadra a brooklyni MGMT, akiktől nem csak a közönség és a zeneszeretők vannak teljesen elájulva, de még a rendkívül szigorú popzsurnaliszták is, pedig őket aztán tényleg nehéz kielégíteni! A délutáni időpont és a tikkasztó hőség ellenére a hangulat remek volt, a zenekar pedig (a több emberrel kiegészülő duó) pazar. A tökös rock'n'roll és mindenféle elektronikus prüttyögések és zajok keverékeként is leírható muzsika igazán jó első koncertélmény volt, és bíztató kezdet. Bár kedves kollegám nem jutott közel Alanis Morissette-hez az este folyamán, nekem szerencsére sikerült (előzetes tolakodás eredményeként, mellyel az őt követő zenekarhoz igyekeztünk a lehető legközelebb kerülni). Az első nap legszebb pillanata mégis az volt, mikor a színpadra lépett a The Kooks, a dél-angol művészeti sulis különítmény, akik kedves pop-rock slágereikkel pontosan azt nyújtották, amit a popzene nyújtani hivatott. Mivel jómagam nagyon szeretem Luke Pritchard bandáját, egész héten megmaradt a legnagyobb élménynek, még akkor is, ha ezután több legenda is megfordult a deszkákon. A Kooks most járt először Magyarországon (sőt a környéken), remélhetőleg nem utoljára, és még abban a „megtiszteltetésben" is részük volt, hogy két lány bejutott az öltözőjükbe, hogy aztán bizonyára sírógörcs közepette boruljanak egymás nyakába, mikor Luke nekik ajánlotta a „She moves in her own way" című slágert. Az első nap tartogatott még egy fergeteges Žagar koncertet!

A Kaiser Chiefs nem mondott csütörtököt
A kora délutáni ébredés eredményeként a sziget második napja valójában csak hat óra tájban kezdődött, az első olyan koncerttel, amit már szándékosan néztem végig. Könnyen lehet, hogy rossz döntés volt, de úgy esett, hogy kihagytam a Kispál és a Borz Nagyszínpados koncertjét (nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy nemsokára végre újra járnak majd a környéken), és megnéztem a székesfehérvári illetőségű Jacked-et. A srácok éppen csak most érettségiztek (kivéve Mórocz Tamást, az énekest, aki már valamivel idősebb), vagyis szemtelenül és piszkosul fiatalok, mégis ügyesebbek a színpadon és jobban szólnak, mint egynehány „érettebb" banda. Eltekintve Mórocz Tamás indiszponáltságától (enyhén szedáltnak tűnt, szerencsére csak akkor, mikor meg kellett szólalni két szám között), dögös koncert volt. Nyolc órakor a leedsi Kaiser Chiefs játszott a Nagyszínpadon, a számomra szintén régen várt koncert semmiképpen sem okozott csalódást. Ricky Wilson, a banda örökmozgó frontembere nyilván nem volt igazán friss, de azért csak sikerült állványra másznia és végrehajtania a híres-neves Wilson-féle ugrást! Slágerparádé és vigyorgó fejek: ez jellemezte a Kaiser Chiefs koncertjét, ugyanakkor tény, hogy az igazán nagy durranás elmaradt, nem volt katarzis. Az ezt követő headlinerről, a Jamiroquai-ról csak annyit, hogy bődületesen sokan voltak, éppen ezért annyira messze voltunk, hogy nemhogy a színpadot, a kivetítőt is alig láttuk. Ennek ellenére végigtáncoltuk a „Little L-t", a „Lovefoolosophy-t", és a többi slágert, és egyértelműen megállapítható, hogy Jay Kay még mindig tudja azt a bizonyosat, bár a „Too young to die" erősen hiányzott a repertoárból. Az MR2 színpadán ezután a ska, a reggae és társai hódítottak, a PASO pakolta ugyanis a lemezeket; nem az unalmas és elcsépelt fajtából, hanem igazi klasszikus darabok csendültek fel, némi népnevelés ízt hagyva a szánkban, illetve a fülünkben. Éjjel egy órától Kecskéé és Pipóé volt a főszerep, azaz a Tesco Disco stábja örvendeztette meg az arra járó, többnyire répanaciba bújt, trendifrizurás fiúk és lányok szívét.

Szabad péntek, pihenőnap
Koncertet általában akkor élvez legjobban az ember, ha ismeri is azt, amit hall, ugyanakkor a Sziget harmadik napján színpadra lépő angol The Cribs mindezt simán megcáfolta. A három testvérből álló trió nem is olyan régen jelentette meg „Men's needs, women's needs, whatever" című lemezét, és szép számban játszottak is róla dalokat. Sikeresen bebizonyították, hogy vannak még gitárzenekarok, akiknek tényleg jól áll, amit csinálnak: semmi sallang, semmi extra, csak három srác és kőkemény zúzás. A péntek egyébként személyes pihenőnapom volt a héten, melynek eredménye az volt, hogy végre megnéztem egy stand up-ot az Open Vidámzenei Színpadon: Kőhalmi Zoltán és Dombovári István ríkatták meg az összegyűlteket: bő másfél órán keresztül lökték a sódert, és még akkor sem akarták abbahagyni, amikor a közönség már elindult kifelé a sátorból. Az igazi nagy durranás a pénteki napon mégiscsak a Nagyszínpadon volt látható: a harminc évvel ezelőtt fénykorát élt Sex Pistols érkezett hozzánk, eredeti felállásban. A koncert előtt röpke körkérdést intéztem barátaimhoz, mely szerint mennyire lesz rossz a buli egy tízes skálán. Jómagam egy hetesre tippeltem, szerencsére rosszul. Eltekintve attól, hogy Johnny Rotten (böcsületes nevén John Lydon) röhejesen nézett ki, és a meztelen fenekére is csak harminc évvel ezelőtt lettem volna kíváncsi (ha egyáltalán), úgy tűnt, az eltelt évek során megtanultak játszani, ha nem is tökéletesen, de lényegesen jobban, mint a hetvenes évek végén. A koncert közepe felé már azt találgattuk, vajon mit is fognak játszani, ha elfogynak a dalok életük egyetlen sorlemezéről, de végül is volt mit... Az mindenesetre elmondható, hogy láttuk a Sex Pistolst: élőben, közelről, még ha három évtizednyi késéssel is. A nap utolsó eseménye az osztrák Parov Stelar koncertje volt az A38 színpadán: addig egyetlen Nagyszínpados koncerten sem hallottam akkora ünneplést és éljenzést, mint ennek a formációnak a buliján.

Indie-vidualista szombat
A szombat az MR2 színpadán a hazai indie-zenekarok napja volt: öt órától szép sorban követték egymást. Először a Hangmás, az egyik legjobb koncertzenekar a szcénából, akik remek, koszos, punkos hangzást hoznak, vastag szintifüggöny mögé bújtatva egy elképesztő frontemberrel, Endrével. A Hangmás után a The Trousersé volt a főszerep: Kőváry Zoltán és zenekara igazi rock'n'roll rajongók. Rolling Stones számokat és egyéb klasszikusokat felvonultató set-jük megmutatott egy nagyobbacska szeletet debütáló albumukból is, mely a „Planetary process" címet viseli, és még nagyon friss, ropogós. Ahogy Kőváry Zoli mondaná: long live rock'n'roll! Őket követte az E.Z.Basic triója, akik tavaly jöttek ki „Hocus Focus" című debüt lemezükkel, és ők is, ahogy a többi említett zenekar is (talán a Hangmást kivéve) megköszönheti a Petőfi Rádiónak, hogy nemcsak a pesti fiatalok ismerik a számaikat. Mindezek után a 30y-é volt a főszerep: az első ránézésre is megállapítható, hogy a srácok lassan kinövik a helyszínt, ideje lenne egy nagyobb színpadra tenni őket, hogy a több generációt felvonultató közönség minden tagja kényelmesen rázhassa a fejét. A szombati legnagyobb attrakció természetesen az R.E.M. volt. Elég valószínű, hogy nekik köszönhető az a „megtelt" tábla, amit ezen a szép hétvégi napon kiakasztottak a bejáratra. Uszkve 70 ezer ember szórakozott a Szigeten az utolsó előtti napon! Biztos forrásból tudható, hogy Michael Stipe-ra még Kóka János is kíváncsi volt. Mindezek után már csak a részleges holdfogyatkozás és Adam Green volt hátra, aki remek koncertet adott a Converse és a WAN2 közös sátrában: többek között szájon csókolt egy fiút a közönség soraiból, és kétszer jött vissza, azok után, hogy a népes német tábor percekig üvöltötte, hogy „zugabe, zugabe"!

Kate Moss pasija megmutatta
A Sziget utolsó napja a porról, a borzalmas hangosításról, az elképesztő méreteket öltő fáradtságról és Pete Dohertyről szólt. A Héven ülve szinte csak angol szót lehetett hallani, ami annak volt köszönhető, hogy ez egyfajta angolszász dominanciájú nap volt. Háromkor a The Wombats lépett a Nagyszínpadra: a liverpooli trió az egyik legszimpatikusabb zenekar volt az egy hét alatt: ők még beszélgetnek a közönséggel, nem úgy, mint az igazán nagy sztárok. Attól eltekintve, hogy szánalmasan rosszul szólt (persze lehet, hogy csak az én érzékeny fülem mondatja ezt velem), jó produkciót láthattunk tőlük, tele jelenlegi és leendő indie-himnuszokkal, és egy kis ízelítővel a következő lemezről. A Nagyszínpad speakere már délután azzal fogadta a nézősereget, hogy a Pendulum koncert elmarad (a cuccukat szállító kamion balesetet szenvedett valahol Szlovákiában), a jó hír viszont az, hogy Pete Doherty jelen van. A Sziget valószínűleg teljes szervező bizottsága fogadásokat kötött, hogy vajon Anglia legnagyobb fenegyereke megjelenik-e a koncerten, de szerencsére így lett. Pete nem kisebb zenekarban mutatkozott be először, mint a nemzeti hőssé vált Libertines-ben, és annak feloszlása óta hol szólóban, hol másik zenekarával, a Babyshambles-el turnézik. Hozzánk az utóbbival érkezett. A koncert önmagában véve nem volt igazán jó: nem is szólt jól és nem is volt katarzis. Nyolckor következett az Amber Smith az MR2-n: régen láttuk Ponikló Imrét ennyire lelkesnek, és a koncert milyenségét leírja az is, hogy a vissza után egy magyar számot is eljátszottak, pedig ez már nagyon régen fordult elő. A közönségben voltak német rajongók is, ami szintén nem meglepő, hiszen a banda „Reprint" című lemeze is német kiadónál jelent meg, a címadó dal ráadásul Nr.1 volt germán testvéreinknél. A zárónap utolsó sztárja a már tavaly is látott las vegasi Killers volt. A színpadkép alig változott valamit, néhány új dal került a repertoárba, és jobban szóltak, mint tavaly.

Nos, a 2008-as Sziget rendkívül hamar eltelt. A szervezők már nyilván tervezgetik a következőt, ahogy az lenni szokott. Akármennyire is fárasztó egy ilyen hét, és bármennyire is felborítja az előzetes tervezgetéseket, minden egyes pillanata aranyat ér. A jövőre nézve pedig csak annyit: Jamie T-t a WAN2 Színpadra!!!