Tárlata nyílt a legdrágább magyar festőnek

Képgaléria megtekintése2014.05.16. - 14:40 | Juhász Anna / MTI - Fotók: Besenyei Gergely

Tárlata nyílt a legdrágább magyar festőnek

Szeretni és megismerni, megérteni őt, Hantai Simont! - talán a legfontosabb üzenete a napokban nyílt Hantai Simon retrospektív kiállításnak. Mert a legnagyobbak egyike, akinek léte felkiáltójel, korunk valóság-teremtője. Írásában Juhász Anna irodalmár emlékezik rá.

Állunk a kertben nővéremmel, Eszterrel. Párizsban, a Montsouris park közelében lévő George Braque utcában, egy indákkal, virágokkal, borostyánnal benőtt ház lépcsőjén lépünk lefelé. A virágok és bokrok övezte ház kicsiny udvarán keresünk magunknak helyet, végül ott maradunk a lépcsőn. Fejünk fölött a nyitott ablakon kiszűrődik a beszélgetés halk zaja, és néha a hallgatás csendje. Semmi nevetés, csak szakadozott szavak, majd a festő hol francia, hol magyar mondatai. Kávéscsésze koccan az asztalon, papírlapok sercegése, és a szavak. Gyerekek vagyunk, 9-10 évesek.

Siettünk idefelé, még el is kavarodtunk, s csodálva figyeltük édesanyánkat, ahogy a párizsi bonyolult, több szintes metrórendszerben a város másik részéről vezetett bennünket gyors lépteivel A festőhöz. Átjöttünk a gyönyörű parkon, melynek közepén a könnycsepp alakú tó vonzott minket, mégsem álltunk meg: tudtuk, most találkozhatunk Édesapánk legfontosabb barátjával. A festővel, akivel együtt nőtt fel, aki testvére ihletben, művészetben, gondolatban. Ekkor jártunk először Párizsban, s ekkor láttuk először Hantai Simont.


Juhász Ferenc és Hantai Simon

A lépcsőre letelepedve azonnal elkezdünk énekelni. Akkoriban énekkarba jártunk, a zene, éneklés a mindennapjaink része volt. Mivel az Ave Mariát tanultuk az iskolában, latinul, belekezdünk. Rögtön az elején elakadunk, majd újra indítjuk, ezúttal tisztább hang jön elő, egymásra mosolygunk. A második körnél járunk, amikor kinyílik a bejárati ajtó, s megjelenik Hantai Simon festékes, gyűrött pulóverben, kopott nadrágban, vállán kendővel. A lépcsőre ül ő is, a fejünk fölé. Ránézünk, zavarba jövünk, abbahagyjuk. Megjelenése, tekintete egyszerre ismerős és idegen: idegen, mert épp csak fél órája ismerjük, s otthonos, mert minden pillantása, mozdulatának rendszere, testtartása és mosolya Édesapánké, Juhász Ferencé. Két azonos ember, a világ két másik pontján. „Folytassátok" - mondja halkan, fejét elfordítja, zsebéből egy cigarettát vesz elő, rágyújt, és hallgat minket. Meghatódik, ezt látjuk, de nem merjük észrevenni. Újból s újból elkezdjük a dalt, egy órán át az Ave Maria gyermeki dallama tölti be a George Braque utcai kertet, majd évtizedekig emlegetjük ezt az első találkozást.

Hantai Simon szinte születésemtől része az életemnek, mint az az ember, akiről a legtöbbet mesélt költő apám. Tudtam, egy faluból, Biáról származnak, s habár Simon hat évvel idősebb volt, a kezdetektől mutatták egymásnak a bennük megszületőt, Simon volt biztatója, tanítója, őt legjobban-ismerő testvér-barát, aki először vitte Operába, neki mutatta meg elsőként verseit, ő volt az, aki segített kialakítani az élet-szellemiséget: létezésével alkalmat adott arra, hogy bejárjon a Képzőművészeti Főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra, így részt vehetett a közösség életében. Hantai Simon adta a kezébe az első filozófusokat, Spenglert, Kantot, Freudot. Ő ismertette meg a modern képzőművészettel, szobrászattal, a huszadik századi és a középkori olasz mesterekkel, innen indult az igen erős képzőművészeti vonzódása. Ő volt az, akivel végigéltek és végig beszéltek egy életet.

Hogy mit jelent és jelentett Juhász Ferencnek Hantai Simon, megtudhatjuk számtalan írásából, így egy 1965-ös emlékezésből: „Szívemben kiöntöttem én már az ő aranyszobrát, de hadd mondjam meg újra: ő az, akinek édes szüleim után mindent köszönhetek. Hányszor ültem vele a holdfényes udvaron, vagy a nyár-reggeli lépcsőkön, főiskolai műtermében, és Damjanich-utcai kopár lakásában. Úgy, mint a középkor művésznövendékei csodálatos mestereikkel. Hittem neki és tudtam: várja tőlem az igazi szót. Ez a kimondott és néma biztatás, ez a konok és szigorú szeretet segített leginkább megtalálni költői önmagamat." (Az eredetről és küldetésről)



Simon szintén festő feleségével, Bíró Zsuzsával 1948-ban Franciaországba költözött. Mindig ünnepnapok voltak, amikor levél vagy telefon érkezett Párizsból, olyankor az egész nap az emlékeké, a közös történeteké volt. Előkerültek a fényképek, legszebb az, amin édesanyám '78-ban, hasában nővéremmel a meun-i műterem-ház lépcsőjén ül Simonnal, Jacques fiúkkal és édesapámmal. Egy kép, benne a szeretet és barátság élet-mosolyával.

Lakásunkban több Hantai festmény lóg, nagyobb és kisebb, színes kockák, gyűrések, indák, a képeken a csurgatás, a gyűrés (plier), a csomózás, a kihúzás, a kaparás teremtése, a semmivel össze nem keverhető simoni vásznak, egy világ, amit ő teremtett, s ami könyveink ezrei közé benőtte a falakat, teret lopva és adva annak a végtelen és féktelen, rostos, fénylő lobogásnak, ami köréje fonódott, ami ő maga volt.

Ahogy kamaszodtam, ismét párizsi utazások következtek, újabb találkozások, mindig máshogy éltem ezeket, de mindig ugyanott: a kertben és a George Braque utcai házban, a párizsi otthonban - festmények, vásznak, homályos szobák teremtő-csöndjében. Még egy találkozás volt, az utolsó, ami szinte minden nap eszembe jut, ami egy életre szóló útravalót adott.

2008-ban ismét alkalmam nyílt, hogy meglátogassam Hantai Simont
. Először vittem magammal valakit, ami azért is nagy szó volt, mert Simonhoz nehéz volt bejutni. Nem fogadott idegeneket, háza nem nyitott-ház volt, csak nekünk: mi bármikor mehettünk, mindig apai szeretettel fogadott. Azon a tavaszon szerelmemet vittem magammal, azt a férfit, aki galeristaként, műkereskedőként foglalkozott már Hantai Simonnal, s aki ugyanolyan izgatott szív-várakozással készült a találkozóra, mint én. Azon a tavaszon valahogy virágosabb, boldogabb, féktelenebb volt minden. Mi szerelmesek voltunk, s szerettem volna valami olyat adni neki, amit soha nem felejt el. A szállodából taxival siettünk Simonhoz, s mikor csöngettünk, a gyönyörű, törékeny, megható figyelem-támasz, Zsuzsa jelent meg a jól ismert kerti lépcsőkön. Simon felesége, társa, az egyik legszebb asszony, akit valaha láttam. A festő a homályos nappali vásznak keretezte ebédlőasztalánál ült, cigarettával, újságot olvasott. Azonnal elénk sietett, ahogy meglátott minket, majd órákig beszélgettünk: művészetről, a mesterről: Bretonról, képekről, Édesapámról. Bejárva a lakás néhány szobáját együtt néztük meg a hatalmas képeket, a hálószobában függő portrét Zsuzsáról, az örök szerelemről. Láttuk, hogy néz egymásra a lét-csöndben ez a két ember. Megszorítottuk egymás kezét. Nehezen indultunk el, valahogy éreztük, hogy ez a beszélgetés és találkozás, a festő házának teremtő léte utazásunk talán legszebb élménye. Az ajtóban Simon magához húzott, rám nézett, tekintetében Édesapámat láttam, ugyanazt a szenvedő, mély világmindenséget, ami csak oly keveseknek adatott. „Szeretni őt - a legfontosabb!" - szólt, s érthette ezt Zsuzsára, apámra, mondhatta arra, amit rajtam látott - hirtelen nem tudtam.


Juhász Anna Hantai Simonnal

Mikor visszaindultunk a szállodába, az autóban már Simon szavaiba öltözve ültem, nem beszéltünk.
Pár hónap múlva, szeptember 12-én érkezett a hír: Simon meghalt. Mi addigra már szakítottunk, de igazából sosem engedtük el egymást. Ez a látogatás (is) összekötő élmény maradt.

Eltelt hat év, május 8-án a Ludwig Múzeum Hantai Simon kiállításának megnyitóján egy pillanat töredéke volt: a beszéd alatt hátranéztem, s megpillantottam őt. Tudtam, éreztem, hogy ott lesz. Ott kell lennie. Nem beszéltünk, de a tekintetünk összetalálkozott. Abban a pillantásban benne volt minden: a közös ismerés, az élmény, a szeretet, a hazatalálás. Hantai Simon annyi év után, hazatalált Magyarországra.

Szeretni és megismerni, megérteni őt, Hantai Simont! - talán a legfontosabb üzenete a napokban nyílt Hantai Simon retrospektív kiállításnak. Mert a legnagyobbak egyike, akinek léte felkiáltójel, korunk valóság-teremtője.

 2,464 millió eurót fizettek egy képéért:

A legutóbbi években a fontosabb képei már félmillió euró körüli árakon kelnek el az aukciós piacon. Az övé az árverési rekord: a legmagasabb ár, amit magyar művész munkájáért valaha is adtak. A rekord a Sotheby's árverési ház 2013. decemberi aukcióján született, ahol Hantai Simon M.A. 5 (Mariale) című 1960-ban készült nagyméretű munkáját egy párizsi magángyűjtemény részeként árverezték el. A kép 500-700 ezer eurós becsült összegét messze túlszárnyalva az alkotásért folyó licitáláson 2,2 millió eurónál csapott le a kalapács, de a végösszeg az árverési illetékkel együtt 2 millió 464 ezer euróra rúg. Addig a rekordot Miklós Gusztáv Fiatal lány című 1927-ben készült szobra tartotta egymillió 607 ezer 500 euróval. Az alkotás 2005-ben a Camard & Associés árverési háznál kelt el, szintén Párizsban.


A csúcstartó kép

A Hantai-festmény egyébként Hantai barátjának és gyűjtőjének, a néhai Claude Berri filmrendező-producernek a hagyatékából került a patinás árverező ház kínálatába.

A Hantai tárlat a Ludwig Múzeumban

A Franciaországban világhírűvé vált magyar festő, Hantai Simon munkásságának eddig kevésbé ismert, magyarországi korszakát is feldolgozza a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum (Lumú) 68 képet felvonultató Hantai-életműkiállítása.

A Lumúban látható anyagon keresztül első alkalommal sikerült végigkövetni Hantai teljes pályafutását a korai munkáktól a szürrealizmuson keresztül a lírai absztrakcióig és a pliage technikával létrehozott képekig. Hantai művei nyomán a kép olyan alkotóelemei váltak ismét vizsgálat tárgyává, mint a szín, a fény, a felület, a mélység, a látás és a tapintás, a személyes és a személytelen.

Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő barátjának, Hantai Simonnak írt egyik versét olvasta fel a megnyitón.



A kiállítást Fabényi Júliával együtt rendező Daniel Hantai a megnyitót megelőző sajtóbemutatón felidézte: Franciaországot édesapja képviselhette az 1982-es Velencei Biennálén, munkái azonban ekkor oly mértékben felkeltették a spekulánsok figyelmét, hogy a művész inkább visszavonult a nyilvánosságtól, és 2008-as haláláig már alig állított ki. Életmű-kiállítást így a párizsi Pompidou Központ is csak tavaly rendezhetett munkáiból, ekkor vetette fel Fabényi Júlia, hogy a Lumúban is nyíljon egy Hantai Simon munkásságát áttekintő tárlat - jegyezte meg.

Daniel Hantai kiemelte azonban, hogy budapesti kiállítás retrospektív jellege ellenére mégis más, mint a párizsi: nem elsősorban a nagy közgyűjteményekben őrzött, hanem a család és a barátok tulajdonában álló képekre épül, így számos, eddig soha ki nem állított munkával is találkozhat a budapesti közönség.

A látogatók jól nyomon követhetik a Hantai által kidolgozott és őt világhírűvé tevő hajtogatós technika, a pliage fejlődését, ráadásul a budapesti múzeum tulajdonában álló Hantai-festményt a közönség első alkalommal láthatja majd keretre feszítve az augusztus 31-ig nyitva tartó kiállításon. (MTI)

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás