A nagy elődök

Az utóbbi időszakban megszaporodtak a tini, vagy fiatal felnőtteket bemutató, drámai végződésű love storyk. Az 1970-es Arthur Hiller rendezte Love Story-val indult ezen könnyfacsaró alkotások világhódító útja. Jennifer Cavalieri (Ali MacGraw) és Oliver Barett (Ryan O'Neal) mindent elsöprő, a végsőkig kitartó szerelme örökbe beírta magát a filmtörténelembe és a nézők szívébe is. A kezdő pár sor, így 44 év távlatából is halhatatlan - "Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem."

Az elmúlt 15 évben számos hasonló tematikájú film készült. Egyik közülük a Séta a múltban (2002) című alkotás. Egy megható történet egy vagány fiú megtéréséről, a tiszta szeretetről, az odaadó reményről, hitről és az igaz szerelemről, ami - akárcsak aktuális filmünknél - a halál előtti pillanatokban toppan be. Így van ez a Keith (2008) című alkotásban is, ahol a halálos beteg címszereplőnk beleszeret Natalie-be, akinek ettől a kapcsolattól örökre megváltozik az életről alkotott felfogása. A Most jó (2012) című filmben a Dakota Fanning által alakított, a leukémia végső stádiumában küszködő 16 éves főszereplője egy bakancslistát állít össze, melyen a szüzesség elvesztése az első pont. A Szerelmünk lapjai (2004) a remény filmje, melyben főszereplőinek (Ryan Gosling  és Rachel McAdams) fiatalon a társadalmi különbségeket, időskorban pedig az Alzheimer-kórt kell leküzdeni. A 2011-ben készített Egy nap című filmben Anne Hathaway és Jim Sturgess évtizedeken átívelő kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Mi, nézők  már az első találkozáskor (1988. július 15-én) tudjuk, hogy egymásnak teremtette őket az ég, nekik viszont ez a felismerés több mint 20 évükbe kerül, ahol a szerelem végkifejletét egy hatalmas dráma taszítja mélységbe.

De akár ide tartozhat a P.S.I love you (2007) is, mely az újrakezdés és talpra állás nehézségeiről szól. Főszereplője (Hilary Swank) betegségben veszíti el szeretett férjét, aki halála után hangkazettákról és levelekből az újrakezdésre sarkalja feleségét. Érdemes megemlíteni Az élet nélkülem (2003) című alkotást, amelyben egy fiatal édesanya (Sarah Polley) mikor megtudja, hogy halálos beteg, egy listát ír arról, hogy mi az amit még meg kell tennie az életben.  Lányainak kazettákra rögzítetni 18 éves korukig a születésnapi köszöntéseket, megismerni a férjén kívül egy másik férfi ölelését, végül pedig egy pótanya keresése gyermekei további nevelésére.  Ne menjünk el Baz Luhrmann musical látványorgiája - Moulin Rouge (2001), - mellett sem, melyben egy bohém költő (Ewan McGregor) és egy haldokló kurtizán (Nicole Kidman) szerelme kerül középpontba.

Csillagainkban a hiba

A Csillagainkban a hiba a jól sikerült elődökből merítve még mélyebbre merül az érzelmeink és a gondolataink szintjén is. John Greene világsikerű regényéből készült film főhőse a tizenhat éves Hazel Grace Lancaster (Shailene Woodley), akinek három éve egyszer már sikerült leküzdenie a halált. Jelenleg negyedik stádiumú tüdőrákban szenved és kénytelen egy oxigénpalackkal leélni élete hátralévő idejét. Mindezt a helyzetet korát meghazudtoló érettséggel, elfogadással és iróniával tudja kezeli. Egy önsegítő csoportban ismerkedik meg a laza stílusú Augustus Waterssel, aki a jobb lábát veszítette el a rák miatt. Augustus nem hajlandó elfogadni a csendes elmúlást, nyomot akar hagyni a világban. Shailene Woodley már az Utódokban és a Spectacular Now című filmben megcsillogtatta tehetségét, és most is tökéletes választás az érzékeny, intelligens életigenlő kamaszlány szerepére. Partnere Ansel Elgort játéka is szintén dicsérendő. Már az első egymásra vetett pillantások magukkal ragadnak minket, innentől kezdve ki sem szállunk a gyorsan pergő homokórából.

A főhősök egymáshoz közeledve tapasztalhatják meg a valódi, igaz, odaadó és tisztán őszinte szerelmet. A legnagyobb kérdés csak az, hogy betegségük sötét árnyékában milyen hosszú idő adatik nekik? Hogyan lehet egyáltalán úgy élni, hogy tizenévesen mindketten tudják, a napjaik meg vannak számolva? A karakterek pozitív életfelfogása sorsuk teljes tudatában még inkább szerethetővé teszi őket. Szinte végig életerősek, életigenlőek maradnak, humorral, cinizmussal tudnak hozzáállni az állandóan fogyó mindennapokhoz. A homokóra pereg, a végtelen pedig beteljesülni látszik.

„Oké! Nálunk talán az oké lesz az örökké. Oké!"

Ezek a fiatalok nem hazudnak maguknak, nem esnek illúziókba, hisz tudják, mi lesz a vége és mi vár rájuk. De mégis, abban a rövidre szabott időben is képesek méltósággal, odaadóan és szépen átélni a számukra megmaradt időt. A vásznon számos odaadó, romantikus gesztus váltja egymást, mégsem érezzük, hogy sok lenne, hisz az emberi élet csupán egy villanás a végtelen időben. Az ő villanásuk még ennél is kevesebb, nekik szinte csak pillanatok adatnak meg. A kitörő érzelmeknek utat kell engedni, meg kell élni. Most vagy soha. Számukra ez lesz az első és valószínű az utolsó igaz szerelem is. Nem lesz másik, nem lesz új lehetőség.

A lelkek összeérnek, majd összeforrnak, hogy a végtelen felé vegyék útjukat, hisz mindketten tudják: a végső örök beteljesülést csak ott érik el. A kapcsolatokban léteznek igazi végtelenek. Kisebbek és nagyobbak. Nekik egy kisebb végtelen jutott, egy olyan, ami örökre a sajátjuk marad...

„El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

Egy csodálatos, könnyfacsaróan lélegzetelállító felfedezőút a halál széléről, az élet és a szerelem apró, finom kis pillanataival.  

A film a AGORA-Savaria Filmszínház-ban jövő szerdáig megtekinthető!