Az utóbbi években a hegyek szépségét az adrenalin-hajhászás örömével vegyíteni szeretők körében egyre divatosabb szabadidős elfoglaltsággá vált a kiépített falon történő, biztosított sziklamászás, németből magyarosított szóval a klettersteigezés. Az ilyen túrák során a mászók a sziklafalba fixen rögzített acélszegeket és a köztük kifeszített sodronyt veszik igénybe a kapaszkodáshoz, de ugyanezek egyben biztosításként is szolgálnak a balesetek elkerülése céljából. Bár a vérbeli sziklamászók lenézik az ilyen via-ferrata túrát - merthogy olaszul ez a neve -, esetleg az alkoholmentes sörhöz, a guminőhöz vagy az elektromos cigihez hasonlítják. 

Kevesen tudják ellenben, hogy az Alpokban kiépített, majd ezer túraút közül az egyik leghosszabb, legnehezebbnek tartott és egyben leglátványosabb alig négyórányi autóútra található Szombathelytől. A Berchtesgarden Alpok ékkövének és egyben az egész Alpok egyik legleglegjének tartott KönigsJodler klettersteigen jártunk, azaz másztunk.

A túrát az osztrák Mühlbach település felett 1535 méteren található Erich Hüttétől kezdtük el. Idáig a nyár folyamán bárki fel tud jutni autóval is. Kb. két óra turistaúton történő emelkedés után értük el a beszállópontot, ahol is az ember végül a hegyhez kötheti magát, azaz csatolhatja, és jobban teszi, ha ritka kivételtől eltekintve marad is ennél a gyakorlatnál. Az útvonal ugyanis csapatunk még több tapasztalt teljesítménytúrázójának is komoly fizikai kihívást jelentett. Azt pedig minden hegyi ember tudja, hogy az időjárás változékonysága mellett a fáradás játszik szerepet a legtöbb balesetben. Nem véletlenül mondják az osztrákok „Königs ist König", azaz szabad fordításban „a Königs az utak királya". De valójában mire fel ez a misztifikálás? - tehetjük fel a kérdést, ha az önmagában valamivel több, mint 700 méteres szintemelkedés a drót mentén még nem igazán egyedülálló a klettersteigek világában? A választ is elég hamar megkaptuk: a kétezer méter környéki beszállónál elénk tornyosuló sziklaperemek, és a felhők között kézzel-lábbal kapaszkodó apró színes foltok (valószínűleg a pár órával azelőtt még velünk kempingező cseh pár) rögtön elég magyarázattal szolgáltak a jó és rossz értelemben egyaránt kivívott hírnévre. Itt rögtön más értelmet nyert az is, hogy a turistaúttal együtt több mint 1400 métert kell leküzdenünk aznap a Hochkönig 2941 méteres csúcsának tetején álló Matrashaus eléréséhez. És persze még le is szerettünk volna aznap jönni.

De haladjunk szép sorjában. Kezdjük azzal, hogy aki hajnali napfényben szeretné megcsodálni Ausztria tetejét, azaz a 3798 méteres Grossglocknert, az már jó helyen jár. A hegycsúcs párszáz kilométerre van innen, jó időjárási viszonyok közt fenséges látványt nyújt piramisszerű kupolájával, ahogy ezt mi is megtapasztalhattuk felfelé kaptatás közben. Rossz időben egyébként is csak őrülteknek és öngyilkosjelölteknek javasoljuk a mászást. A délutáni közelgő esőre egyébként a beszállónál elénk vágó sógor sporttárs külön fel is hívta a figyelmünket. Talán azért aggódhatott, mert nem mi lettünk volna az első magyarok, akik fent ragadtak.

Az út kezdésnek rögtön egy közel D - kategóriás függőleges ugrással nyit, ami úgy 15 méterre nyúlik fel. Vélhetően az a jól megfontolt szándék volt a kijelölés mögött, hogy még időben elriassza azokat, akik kellő kondíció nélkül vágnak neki a kihívásnak. (Az A-E nehézségi skálán jegyezve a König egyes szakaszai egyébként hivatalosan végig C-D között mozognak, de nekünk gyakran volt E-s érzésünk.) Ha ez nem szegte volna még a T. Olvasó kedvét, akkor a következő egykilométeres szörfözés a sziklahullámokon már biztosan fogja.

Régi hegymászó mondás, hogy sokszor egy út idegileg fárasztóbb, mint fizikailag és ez hatványozottan igaz a Königsjodler első felére is. Gyakran van olyan érzése az embernek, hogy egy-egy orrom megmászása után legalább annyit ereszkedik lefele, amennyit már küzdött felfele. Persze vannak edzettek (velünk is voltak), akiknek ez fel sem tűnik, ők tényleg megtapasztalhatják szinte az összes technikai élményt, amit egy via-ferrata adhat. Van itt függőleges falmászás, ereszkedés, hasadék, kémény, kötélhíd (Teufelsprung), átcsúszós drótkötél (Flying fox), kitett torony, visszahajló ereszkedés. A részletes leírást többen megtették már helyettünk, nem szaporítanánk erre a szót. Akit érdekel, számtalan leírást talál a neten. (Nem elhanyagolható pontossága miatt ezt az oldalt javasoljuk.)

Azt azért kiemelnénk, hogy ha a fentiek ellenére még mindig nekibuzdulnának, semmiképpen ne felejtsék el figyelembe venni (és elolvasni a belinkelt oldalon), hogy a Königs megálmodója és létrehozója, bizonyos Richard Franzl, helyi hegyimentő, a legnehezebb részeket bizony a végére hagyta. A Kummetstein és Hoher Kopf csúcsok, a maguk D-E nehézségű tornyaikkal ugyanis a legöregebb hegyi rókáknak is igazi trófeát jelenthetnek. Ezek meghódítása után bárki büszkén kiszállhat a biztosításos részből 2875 méteren és eldöntheti, hogy remegő lábaival legyőz-e még 100 méter szintemelkedést és elbotorkál-e a Hochkönig csúcsán épült Matrashaus-ig, vagy megkezdi az ereszkedést. Mi feltétlenül az első verziót javasoljuk, és nemcsak azért mert négy euróért egy üveg sört  vagy egy fenséges Frittaten Suppe-t kaphatunk az egész évben üzemelő házban, hanem mert akár egy egész éjszakás pihenés is ráfér a Königs legyőzőire. Mi voltunk olyan merészek, hogy fél órát engedélyeztünk magunknak. Most már tapasztalat, hogy a két sör és félóra mozdulatlan Alpok-bámulás a lehető legrosszabb kombináció egy ilyen lefelé vezető út előtt.

Az ereszkedés ugyanis a nagyon zúzalékos és nagyon meredek 432-es út mentén, a Birgkaron rengeteg meglepetéssel szolgál a fel nem készülteknek. A nevezett kaptató egyébként valamilyen megfontolásból éppen csak a legkevésbé kitett helyeken biztosított, és ezen még az sem segít, hogy a lemenet során oldalról követhető végig a szép időben vörösesbarnás tornyokból álló fantasztikus gerinc. Ezen haladtunk előzőleg felfele. A középső szakaszon gyakran adódik vízvételi lehetőség, de a víz hó formájában életveszélyes is lehet. 2500 méter felett két hófolton is át kellett evickélnünk, s mivel elég sokat olvastunk a kicsúszás veszélyeiről, ezért meg sem fordult a fejünkben a hágóvasak hanyagolása. Baj nem történt, de pár izgalmas percet azért szereztünk magunknak. Persze nem csak ezzel.

Ilyen jellegű, hosszú távú állóképességet igénylő megpróbáltatásokhoz nem szokott szervezetünk a nem megfelelő táplálkozásnak köszönhetően bizony megérezte bizonyos ásványi anyagok hiányát. A kiizzadt nátrium és magnézium hiányának köszönhetően többen közülünk izomgörcsökkel küzdöttek, ami egy lefelé vezető meredek ösvényen nem a legideálisabb állapot, tekintve hogy az elhibázott lépések a meredélyen akár életünkbe is kerülhet.  Valakiknek talán evidencia, de nem felesleges leírni, hogy még edzett szervezettel, sportoló háttérrel se vágjunk neki csupán szendvicsekkel, és a máshol jól bevált csúcscsokival na meg vízzel egy ilyen feladatnak. Legyenek ezek bármennyire nagyszerűek, a szervezet nem képes belőlük visszapótolni a normális működéshez kellő ásványi anyagokat időben. Elkel pár energiaszelet, speciális folyadék.  

Az egész csúcstámadást és visszaérkezést a Hüttéhez a legjobbak 15 és fél, mi közel 17 óra alatt teljesítettük, jócskán alulteljesítve a hivatalos szintidőket. De ezen már nem is lepődtünk meg. A fenti leírás után vizuális élményekre is vágyók számára képgalériánkat és az alábbi videót ajánljuk.