Hat fiatal áll a színpadon, finoman hangolnak, az óra este fél kilencet mutat. Most kell kezdődnie. Az első pár hang után mindannyian beleborzongunk, a szemek a színpadra tapadnak, fül a hangfalakra, hogy minden dallamot, minden hangot elcsípjen és átérezzen. Meleg fény öleli körül a zenekart, mosolygó arcok mindenütt, aztán elkezd lüktetni bennünk, eufóriát sugározva, miközben magával ránt egy különös zenei világba.

Finoman, szinte szerényen kúszik a fülekbe a zene, hogy kézen fogjon és elrepítsen. Régen hallottunk ilyet magyar zenészektől, ritkán látni, hogy a színpadon mozgó alakok nemcsak a zenére, hanem egymásra figyelnek, nemcsak a kitalált strófák és dallamok sorozata ez, hanem igazi örömzene.

Tíz dalt játszottak összesen, közel egy órás repertoárjuk komolyzenei elemekkel vegyített kulturális és érzelmi élményt adott. Az igazán vidám indulás után (Thrill Seaker, Tel Aviv, Padre) egy játékos-könnyed dal erejéig csak a szintetizátor és a dob muzsikál (Victoria's), majd következik egy szívszaggató melódia, a Love Story. Csendesen kopog a szívünkön, szinte kézzelfogható, ahogy az ott lévő emberek mindegyikében élmények, szép vagy fájó szerelmi emlékek tolulnak fel. Mégsem bánt. Finoman, lassan bontakozik ki, a zongorán ütött minden egyes hang egy-egy szívdobbanás. A kitörő óriási taps bizonyítja: az érzés mindenkié.

„Szerelmi csalódás után a férfiembernek nem marad más, mint a színes tévé" - hirtelen megfagy a levegő, pattanásig feszülnek az idegek, hogy vajon most mi következik ebből? De nem fordulunk át negatívba - a dalszöveget író gitáros neve hangzik el, és már indul is a „Color TV". Annyira egyszerű, annyira finom, a szövege érthető és kedves, valódi szerelmi vallomás ez, vokóderrel megbolondítva. A „Tapp"-nál aztán elszabadul a pokol. Elfeledkezünk a néző-fellépő szerepről, együtt hullámzik a tömeg, és szinte kézzel fogható az összhang a deszkákon is. Hirtelen ütemváltás, és már önfeledten keringőzünk a kivilágított utcán - a közönség nevetéssel és tapsviharral díjazza a zenei összhatást.

A koncertnek vége, legalábbis a visszahívásig. Nem maradhat el a népszerű, rádiókból jól ismert „Spring is here", amely kicsit lassított verziójában hengerel le. Aztán jön a duplacsavar, az „Over The Violet Rainbow". A hegedűs elkezd játszani, de mintha nem találná a hangokat. Pillanatnyi döbbent csend, aztán a zongora visszaránt az eredeti hangnembe. Zavartan nyugtázzuk - bizony, átejtettek bennünket. Minden esetre bátor vállalkozás egy bemutatkozó koncerten direktbe hamisat játszani - a közönség viszont veszi a humort és hosszú tapssal köszöni az élményt.
Elinduláskor talán az forog a fejekben: mikor lesz belőle lemez?