Nos, ezt Piszkos Harry úgy magyarázná, hogy egyszerűen belehúz egy szekrényt az arcunkba, aztán ad egy nevelő jellegű tockost, de úgy, hogy később igazat adunk neki és bánjuk, hogy nem intézett el minket még jobban. A cím egyébként azt az 1972 és '76 között gyártott autó nevét viseli, amely hűen tükrözi az elnyűhetetlen, gondosan, sok verejtékkel előállított értéket, és azt a fajta patriotizmust, amelyet végső soron az ember kulturális gyökereiből eredeztethető igazságérzetének győzelmét hivatott erősíteni minden esetben. 

Ha Einstein ismerte volna Clint Eastwoodot, lehet, hogy a vasgyári kemény munka után végigjárják az összes kocsmát, belekötnek más emberekbe, majd egy sikátorban, bakanccsal a hátsójukban beszélgetnek lelkük szalagfűrészzajairól. Az sem kizárt, hogy így találta volna fel a fentebb már említett elméletet. A Grand Torinoban a legnépszerűbb és egyben legellentmondásosabb karaktere rasszista, de mégis magányos, nyers és kristálytiszta erkölcsi mércével és igazságérzettel bír, de. Ki döntheti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Lehetséges, hogy a jó mögött egy rossz húzódik meg és ezáltal soha sem lehetünk igazán elégedettek?

A történet egy idős, a koreai háborút is megjárt veteránról, Walt Kowalskiról (Clint Eastwood) szól, aki több évtizedet lehúzott egy amerikai autógyárban, minden tekintetben szolgálta hazáját, ha munkáról, ha háborúról volt szó. Igazságérzete mindenekfelett áll és nehezen viseli, hogy a régebben „unalmas" környékre bevándorlók és feketék költöztek, akik bandákba verődve tisztességesen végzik napi munkájukat, mint például a bömbölő autóból való kibámulást, vagy koreai kamaszlányok zaklatását. Walt az évek során megtanulta, hogy mindenben csak magára számíthat és teljes mértékben becsülendő módon nem retten vissza a galerik morcos bambulásától, sőt egy esetben olyan keményen visszavág-hogy, bár nem látható semmi jele-de a fekete srácok elég rendesen összecsinálják magukat, majd ezután szánalmasan vicces módon, egymást előtt kezdenek el szájhősködni, hogy ki, miért volt nyuszi abban a szituban. Okosan kihasználja, hogy egy öregembert csak nem fognak bántani, de emögött a rejtett mini bosszúállás mögött az a varázslatosság lapul meg, amit nem biztos, hogy mindegyik, ebben a témában filmet forgató rendező elő tudott volna csalogatni, még ha ezt az élményt egy tragédiával is támasztja alá. Tehát Kowalsky kifelé egy mogorva, békétlen ember, a maga módján következetes, elvei mellett kiálló talpig férfi, de a szalonrasszizmus alatt egy, a magányosságtól rettegő ember képe alakul ki. A film az ellentétek árnyalt bemutatása mellett erősen kifejezi, hogy ami főhősünkből hiányzik, az megvan a szomszédokban. Vagyis egy korrektül felépített történettel nézünk szembe a mozivásznon, amiben megtudjuk, hogy egy jóra- de nem életrevaló srác Thao Van Lor (Bee Vang) az élet apró, hétköznapi, de amerikai dolgainak megtanulásával válhat igazi férfivá, meg ha koreai, akkor is. Igaz ezek nagyon sekélyesnek hatnak, de a rendező ebbe is belevitt egy sörösüvegnyi szimpátiát.

Clint Eastwood lelkünk húrjain szólózik nagyokat. Az a fajta kukás ember, aki egy konténert borít ránk, de ezt megköszönjük neki, mert ameddig kikászálódtunk alóla, volt időnk gondolkodni önmagunkról és a világhoz való viszonyulásunkról. Eastwood karaktere olyan, mint az a veterán dögkeselyű, aminek igazságérzetét a lelkiismeret-furdalása táplálja és arra vár, hogy mikor tud lelki üdvének elnyerése érdekében megszabadulni az életétől. A felszíni élesnek tűnő ellentétek mellett a film- ha nem is nyilvánvalóan- de megmutatja az előbbinél még mélyebben meglévő egymásra utaltságot is, hiszen ha nincsenek koreai szomszédok, nincs ez a kedvesen rasszista öregember sem. Ez számára az egyetlen kiút, hogy az élete vége felé járó embernek ne kelljen számot vetni tetteivel, gondolataival, és ha a saját családtagjai is csak a vélhetően jó örökséget látják benne, ráadásul az egyik fia Mitch (Brian Haley- Mindenki a napra tör, Szabadnapos baba) egy japán autógyártót képvisel az ő hősi Amerikájában, csak a szalonellenszenv tudja magára irányítani a figyelmet és a törődést. Sajnos- számára- ez a számítása bejön, mert a hmog família túl kedves, túl közvetlen, túlzottan nem is érdekli a szomszéd percenkénti, valamikor csak pusztán mérgesen néző szurkálódása. A család legtalpraesettebb tagja Sue (Ahney Her) pedig a maga laza pimaszságával szembesíti önmagával kedvenc bevándorlólenézőnket és mutatja meg, hogy még a koreaiaknak is vannak értékeik, sőt szeretik a részeg Kowalsky humorérzékét is, amit saját bevallása szerint még senki nem mondott neki egész életében. Ennek a kialakuló jó viszonynak azonban tragikus következményei lesznek. Azonban nem mehetünk el a ház előtt anélkül, hogy ne vennénk észre egy-két ágaskodó fűszálat a tökéletesen nyírt amerikai pázsiton. Szimpatikussága ellenére egy nyugdíjas bácsihoz képest túlnagyolt a karakter, egy idő után érezni lehet rajta a mesterkéltséget, hiszen kinek van annyi energiája, hogy minden egyes helyzetben csak rosszallóan nézzen bárkire és bárhová? Emellett nem teljesen kidolgozottak a motivációk, a végkifejlet szempontjából fontos, szükséges és elgondolkodtató vallomások hiányoznak a filmből.

A karakter fejlődéstörténete persze már lejárt lemez, hiszen mindenki tudja, hogy a kutyából igenis lesz szalonna, az viszont egyáltalán nem mindegy- és ez a jó rendező titka-, hogy azt a kabátot vagy pulóvert milyen formában varrja össze és arról később is tudni fogjuk-e, ha hideg van, bármikor fel tudjuk magunkra venni. Márpedig ebben a tekintetben Eastwood jó munkásember. Tán még ismeri Szalacsi Sándort is. Lehet egy ruha drága, ha olyan csúnyán néz ki, hogy senki sem akarja megvenni. Viszont az is tény, hogy a letisztult és jó értelemben vett egyszerű darabok iránt is nagy az érdektelenség. Rendezőnk viszont e két dolog közt úgy tud hanyag eleganciával-mint amilyen a film főszereplője is- lavírozni, hogy mindenkiben láthatatlanul elültet egy csírát, azon örök érvényű elvtől vezérelve, hogy még a ganéjkupacon is nőhet pipacs.