Kaukázus, 30Y, Magashegyi Underground, blues visszafele, szervezői hiba - harmadik nap

Sokszor a Nagyszínpadi bemelegítő bulik okozzák a legnagyobb katarzist késő délután, amikor már az emberek nem törülközővel, fogkefével, fogkrémmel, tusfürdővel és papucsban keringenek a sátrak és a zuhanyozó között, hanem felveszik fesztiválozó ruhájukat, és elindulnak a koncertekre. Jelenesetben a Kaukázus volt, akik a nagyszínpad programját nyitották és okoztak katartikus élményt. A csapat tagjai kőkeményen, kegyelem nélkül csaptak bele a húrokba, öröm volt őket nézni és hallgatni. Volt itt bodysurfing, nagy slágerek, rájátszás, headbenagelés, minden, ami kell. De mivel nem célunk senki szívét tovább fájdítani, érje be a kedves olvasó annyival, hogy ők nyomták a szombati koncertek közül a legjobbat. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy kellőképpen bemelegítették a publikumot Hobo fellépése előtt. A blues legenda életműve és mindenkori zenekarának tudása előtt meghajlunk, de nem értjük, hogy egy zömében 15-25 év közötti korosztálynak szóló fesztiválra hogy „váltottak belépőt".

Más a közönség, más problémák - nekik nem „mesél az erdő", s már az „üvöltést" sem biztos, hogy ugyanúgy hallják. Másrészt semmi kedvünk nem volt az „inverz blues"-os hangulatunkban - van valakink, van munkánk, szeretjük az életet - siratódalokat, balladákat hallgatni. Még akkor is, ha netalántán az előbbiekből egyik sem igaz. Így aztán úgy döntöttünk, hogy hiába a kitűnő hangzás, a kiváló előadás, nekünk ez egyszerűen nem kell, s inkább más elfoglaltság után nézünk. Pontosabban csak néztünk volna. Beleütköztünk ugyanis egy hatalmas szervezői bakiba. Hobo koncertje alatt ugyanis semmilyen más színpadon nem volt program. Közel kétórás üresjárat indult a nagyszínpadon kívül, a vágány mellett kérjük vigyázzanak!! Ezt ráadásul megfejelték a szervezők azzal, hogy cirka egyidőben lépett fel a Vad Fruttik, a 30Y, és a Magashegyi Underground. Próbáltuk nem feladni, úgy döntöttünk, hogy a hirtelen nyakunkban szakadt szabadidőben megkeressük Házmestert és „A Fényt", hogy utána legyen kedvünk rohangálni a három színpad között. A bemelegítés után a Vad Fruttikkal folytattuk az estét, majd belehallgatunk Belmondóba. Itt azonban szembesültünk egy újabb problémával: sikerült olyan jól összeegyeztetni a két helyszínt - a Nagyszínpadot és a Malátabárt -, hogy áthallás volt a koncertek között. Próbálkozott már valaki azzal, hogy Belmondót és Roadot hallgasson egyszerre? Majd utána Magashegyit és 30Y-ot? Itt erre volt lehetőség. A kisebb színpadon fellépő zenekaroknak nem volt egyszerű dolguk, minden tiszteletünk az övék, amiért sikerült helytállniuk és végigjátszaniuk a koncertjeiket.

Boldogok voltunk, Lecsónak vége, Ajjajjajj - negyedik nap

Eljött az utolsó nap olyan nevekkel, mint a Heaven Street Seven, a Pál Utcai Fiúk, Quimby, Brains, és, és, és.. A Pannónia Fesztiválon is - ahogy az minden rendes történetben lenni szokott -, a végén csattant az ostor, már ami a zenei kínálatot jelentette. Vajon miért rakták a leghúzósabb zenéket az utolsó napra? Hisz akkor már mindenki fáradt és csak a lazára vett pogóra és fejrázásra futja - gondolná naivan az ember. Természetesen ez nem így történt. Tomboló, őrjöngő tömeg kivétel nélkül minden bulin, a maradék energiatartalékok kirobbantak a rajongókból, s a lelkes fesztiválozók még egy „vissza a természethez" rohamra indultak, mielőtt visszatértek volna a szürke hétköznapokba. Imádtuk a HS7-et, tobzódtunk is rajtuk lelkesen. Mi is „csak boldogok akartunk lenni, s ez ellen nem tehet senki". Amikor a PUF fellépett a színpadra, rájöttünk, hogy Lecsó is valószínűleg osztotta ezt az állítást. Kicsit „zavartnak" tűnt, helyenként ugyanis elfelejtette a szöveget, amit be is vállalt a rajongói előtt, újabb szimpátia-pontokat szerezve ezzel. A Quimby a végén kárpótolt mindenért. Minden tökéletesen szólt, pont úgy, ahogy az a nagykönyvben... Sokféle korosztály keveredett a koncert alatt az öröm ízeit kóstolgatva, igazán jólesett ellazulni, és szárnyalni egy másik dimenzióban.

És ennyi....

A távolból halljuk még a Belgát, miközben kiégett aggyal és fáradt testtel baktattunk a kocsihoz. Igen, lenne még miről írni, sok zenekar van, akiket nem is említettünk. Mindenesetre örömmel konstatáltuk, hogy van igény egy olyan fesztiválra, ahol csak hazai zenekarok lépnek fel, akiknek itt és most a rajongók szervezték meg fellépésüket. De egy kérdés azért akarva-akaratlanul foglalkoztatott minket: vajon mennyi ideje van még a Pannónia Fesztiválnak, mielőtt végképp elüzletiesedik, s szponzorok hada fogja övezni a Cseri Parkerdőt? De gondolataink máris továbbcikáztak a puha ágy, a párna, a meleg paplan irányába, amiben az elmúlt négy napban nem volt részünk. S különös örömmel, nyugalommal tölt el az a gondolat, hogy másnap reggel 7 órakor senki nem nyomja majd a dudát, hogy „Keljetek fel! Fesztiválra jöttünk, nem aludni!" Legalábbis pár hétig biztos nem...