„Szeretném magamhoz ölelni a világot” – Poócza ’Nonsense’ András volt a Bájoló vendége

Képgaléria megtekintése2015.01.29. - 00:45 | Lutor Katalin - Fotók: Büki László 'Harlequin'

„Szeretném magamhoz ölelni a világot” – Poócza ’Nonsense’ András volt a Bájoló vendége

Egyszálgitáros zenés-irodalmi délután a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. Ismét. Letisztultság, őszinteség. Ismét. Poócza ’Nonsense’ András. Először. Költők. Előadók. Nagy szavak. Apró emberek. Epikus gondolatok. Kérdőjelek. Sejtelmes válaszok. S ezt mind már „csak a szél hordja el…”.

Ismét a könyvtár könnyed atmoszférája lebeg körül mindenkit, hiszen a Bájoló eseménysorozat második évadjának kezdőakkordja - egy melankolikus moll minden bizonnyal - a január 28-i este. A dalszerző-költőn, Poócza 'Nonsense' Andráson érezni az izgalmat, ami első dalából 36°C-os lánggal fordul a termet megtöltő hallgatóság felé, de az est folyamán elpárolog mind az izgalom, mind a köd - ami az irodalomban kissé mindig körülölel -, mind pedig a sapka, Poócza András fejét nem takargatva tovább.

Mozaikból egészre...

Elkerülhetetlen téma: jönnek az első lépések, hogyan is indult András a járókából, s most hogyan került a lejátszási listájára Cseh Tamás után Avicii. Nagy nevek sorakoznak fel hirtelen, az elkerülhetetlen behatások, s a költő feje fölé kérdőjelek, melyekre saját ablakain való betekintéssel válaszolhat csak. S hogy ott mire lelhet? Káoszra, zűrzavarra. Mozaikból egészre. De valljuk be, a mozaiknak végül is ez a lényege. S így juthat el az ember önmagával kapcsolatban a végső megismerésig, melyet András saját maga kapcsán csak egy könnyed képpel fogott meg, hogy aztán mindenki magára ölthesse: „szikla vagy, semmi több, darab gránit".

Boros Ferenc, a Bájoló-estek már jól ismert házigazdája fejtegeti András és 'Nonsense' kettősségének természetét, így sejthetünk meg egy szeletet a végeredményből, miszerint András három személy(iség): jó, rossz és a vergődő, valahol a kettő között félúton. Mert míg András a „lírai ő", addig 'Nonsense' a hangos fenevad. Így kerül le a sapka, borzolódik a haj, s tör felszínre az ösztönlény, András gonosz manója, aki enyhe csitításra szorul, mondván: „nyugodj meg, attól megnyugszol!".

Innentől az eddig lírikus világba ültetett epikus gondolatok lüktetőbb, tombolóbb maszkot öltenek, akárcsak mi, emberek. Hisz mi mind önmagunk vagyunk, csak mindig egy kissé más megnyilvánulásban, más énünket átengedve a dominanciának. Csak hagynunk kell, hogy végre jöjjön valaki, aki mindezt összegyúrja, s biztos, hogy már jutott be valaki András napfénytől korántsem mentes börtönébe is, hogy megkeresse az ott bujkáló Lucifert.

A szövegekből múlttal és jövővel kapcsolatos személyes vívódások csilingelnek, melyek az égtájak minden irányából hatnak arra a bizonyos „most"-ra. Hiába a jelszó: carpe diem, hiába a mesevilág hercegekkel, hercegnőkkel - a realitás mindig közbeszól. Csak maradjon meg a mindig fontos: a zeneközeliség, vagy csak „katonás sorok, mind csőre töltve".

Ez már előrevetíti a végsőkre maradt sablonos kérdés válaszát, hogy a jövő... zene tölti ki, az biztos. Lebeg itt egy másokon segíteni vágyó stúdió képe, idősödő, pocakos hangmérnökkel, sármos kopaszsággal, s még egy kérdés András zenekarának (Andersen meghalt...) holnapjáról, melynek jövőképe, hogy „élj a mának". S bár Andersen meghalt, azért a jelenben él. Egy 'jókívánságkosár' még tálalódik a végére Boros Ferenctől, s 'Nonsense' András gonosz manója is felkacag egy utolsó dalban, hogy néhány percben még megtörténhessen a „kiadom magam", pedig a „fene se tudja, mi alakított engem", de mindegy is, mert Andersen meghalt, nincs mese...

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás