Benned a létra - Versimpró a korról

2015.03.06. - 17:00 | Büki László 'Harlequin', Lutor Katalin

Benned a létra - Versimpró a korról

Verset kerekít két kolléga, egy Fűzfa-tanítvány, ki lassan poéta, de leginkább slammer, s egy 44-es versláb, "ki most, ha kell, halni nem mer". Feldobnak egy témát, soraik egymásra "licitálnak" naponta, s ahonnan indult, az a végére szinte már La Fonta(ine).

HIRDETÉS

A kor - averzió

Acél-arcélek a roomban
pókerbarlangos testek
menedzserivadékok avitt
profitvásznára festek.

Fénylik a Gucci, dagad a CK
harsog a korblöff, talmi a máz
sunnyogva szellent a sztájliszt
miközben serényen cicomáz

A korszellem kiszabadul
s dzsinnt fojt a palackba
a kicsi erényét csillantja
miként taóban Malacka.

Bazárölben giccs incselked',
hárompálcás Barbie koppan,
ruhakékje épp, mint amit
Corot festett Barbizonban.

Szőkesége Tiszatájba
hullámzik a sáros porban,
ferdeszemű dizájnerek
ízléskontár áristomban. /BLH/

A kor

főleg a rohanás.
semmi összehasonlítható lépés.
hét tény, hogy azért van haladás.
hass, hatás!
könnycsepp pereg Isten képén.
s csak pergetem, pergetem
forgácsait az öreg rönknek,
mely évek óta korhad.
s csak koptat inget,
cipősarkat, fogat...
halomban levedlett korgyűrűk.
álomba fullasztó szárított fűk.
lomha tavaszból nyűg, ősz, tél.
a billentyűkön billenve lenyűgöztél. /LK/

Korbalansz

Barázdák és mosolyráncok:
bőrön lejtett örömtáncok.
Megfeszülnek, mélyre szántnak
arcra írott tangót járnak.

Kortérkép az arc, és rajta
idők szavát kitanulva
a sors vésett nyoma ragyog:
meggyűrődve-elsimulva.

S ráncútvesztők, bőrkráterek
labirintusai között
emlékeket hajt az idő 
mint egy sorsüldözött. /BLH/

korhad

eltűnődtem
az ég magas s bennem nőnek
évek hónapok napok percek
szívdobogások
minden második a tiéd
vagy tizedelhetünk
a lényeg úgyis a dobbanás
a korhadás mert nem látni
mit elrejtünk
az tud csak oly nagyon fájni

halmozom
a léceket ide a fal mellé
mindegyik egy év belőlem
a következőt neked ígértem volna
de ez a léc már gyökerétől korhad
kipeckelhetem vele a szemhéjam
ha még látni akarom homlokod
s annak mélytengeri árkát
mit a ketyegés ásója kotort
éjszakánként kombinéban

elhessegetve arcodról
lényed örök ifjúságát
te így is állandó vagy
ebben a múló véznaságban
egy láng nélküli égés
az idő álló zivatarában
megválaszolatlan kérdés
hogy ha elmúlunk is
kiadod e magad hát
hogy együtt legyünk
a másikban a korhadás /LK/

Új hozzászólás