Rövid ismertető:

A történet helyszíne egy New York-i zeneiskola, ahol szemtanúi lehetünk egy fiatal jazz dobos, Andrew (Miles Teller) szárnypróbálgatásainak. Nem kell sok idő hozzá, hogy az egyetem legmenőbb tanára felfigyeljen a kihasználatlan fiatal tehetségre, azonban a helyzet korántsem olyan mesés, mint amilyennek látszik. Ugyanis Terence Fletcher (J. K. Simmons) személyében egyszerre ötvöződött a tanár és a vérszomjas kiképzőtiszt. Andrewnak hamar rá kell jönnie, hogy a nagyság felé vezető út mentális és fizikai bántalmazással, áldozathozatallal és tűrőképességének a végsőkig való szétfeszítésével van kikövezve.

Miért kaszál a Whiplash?  

A 30 éves fiatal amerikai filmrendező, Damien Chazelle először a 2013-as Sundace filmfesztiválon tűnt fel azonos című 18 perces rövid filmjével (ugyancsak J. K. Simmons-al a mellékszerepben), amely rögtön elismerésre tett szert és egyúttal házhoz is hozta a pénzt az egészestés film elkészítéséhez. A Bold Films 3.3 millió dollárt szavazott meg a zöldfülű rendezőnek és... bumm, elkészült a Whiplash!

A film nem csak, hogy a befektetett pénz több mint négyszeresét, megközelítőleg 13 millió dollárt hozott a konyhára, de meg sem állt az elképzelhető összes nemzetközi, valamint amerikai díjakon keresztül a Golden Globe-tól a BAFTA-án át egészen az Oscar-ig, ahol 5 jelölésből 3-at besöpört magának: legjobb férfi mellékszereplő - J. K. Simmons, legjobb vágás, legjobb hangkeverés.

A jelentős kritikai elismerés és popularitás ellenére a Whiplash-t meglehetősen negatívan értékeli egy bizonyos bázisa a közönségnek, méghozzá a profi zenészek. Több kérdést is felvet, hogy vajon miért pont a 'hozzáértők', vagyis a látszólagos célközönség véleménye megy szembe a kritikusok hadával.

Richard Brody, a New Yorker kritikusa egyenesen kijelenti, hogy „a Whiplash nem méltó a jazz-hez, sem a mozihoz". Kritizálja J. K. Simmons karakterét, eltúlzottnak találja, majd hosszan taglalja, hogy a karakter által sokat emlegetett jazz legendákat, Joe Jonest és Charlie Parkert felvonultató történet, milyen módon ferdíti el a valóságot, hogy a karakter valamint a film mondanivalóját alátámaszthassa. Véleménye szerint a Whiplash félreértelmezi a jazz lényegét és „groteszk karikatúrát" csinál belőle.

Nem ő az egyetlen, aki ezen a véleményen van. Peter Erskin jazz dobos az USC Zeneiskola oktatója hasonló érveket állít amellett, hogy a film eltorzítva jeleníti meg a jazz szellemiségét, ráadásul középszerű zenei teljesítménnyel. Kritizálja a film technika részleteit, a hangszerkezelést, valamint a zeneiséget illetően.

Hal Howland zenész, író Peter Erskinhez hasonlóan a zene minőségét támadja. Megjegyzi, hogy a profi zenészek nem véletlenül próbálják távol tartani magukat a filmipartól, mivel az nemegyszer félreértelmezi, átalakítja a zenében fellelhető értékeket, technikai sajátosságokat. Mindketten kiemelik, hogy egy olyan tanárnak a létezése és működése, mint Terence Fletcher egyrészt „hihetetlen", másrész teljességgel „kontraproduktív".

A zenészek negatív kritikái ellenére a Whiplash szárnyal és óriási elismerésnek örvend, de miért lehet ez? Vajon azért, mert a zenei ferdítések mellett filmként mégis csak megállja a helyét? Nemes egyszerűséggel: igen.

Minden hibájának ellenére, legyenek azok a főszereplő Miles Teller nem túl szakszerűen használt kézmozdulatai, vagy egy kultikus jazz történet félremesélése, a film gyönyörűen mozog a mozivásznon.

A sötét, feszült hangulat már a nyitójelenettől kezdve rabul ejti a nézőt és megelőlegezi az egész hátralévő filmet, kibontakoztatva az első képkockákat. Damien Chazelle saját jazz dobos időszakában szerzett tapasztalataiból merített, a Filmmaker-nek adott interjújában beszámol arról, hogy mekkora stressz hatása alatt volt, hogy meg tudjon felelni a karmesterének, aki halálra rémítette. Beismeri ugyan, hogy őt egyszer sem pofozták fel, viszont részben a volt tanáráról mintázta elképesztő karakterét.

Habár a film hangsúlyossága látszólag valóban nem a zene szeretetére irányul, sokkal inkább az ambíció, valamint a sikeresség hajhászása játszik főszerepet, azért érdemes feltételezni, hogy a tanár és a diák pályaválasztása elsősorban a művészet ezen ágának szeretete miatt esett egy zeneakadémiára. A rendező elmondása szerint Terence Fletcher karaktere azért olyan meggyőző, mert végsősoron a zene szeretete határozza meg egész lényét, ugyanis a „zenét jobban szereti, mint az embereket" és teljesen különálló, „absztrakt" dologként tekint a zenére, amely alárendeli a zenészt, akinek a feladata a tökéletesség formába öntése. A fiatal rendező megjegyzi azt is, habár Fletcher rálát a dolgokra, nyilván valóan nincs teljesen igaza és szűk látókörű, viszont rendkívül jól eladja a filozófiáját, és ez teszi komplex és élvezettel nézhető karakterré.

Itt lehet vitát nyitni arról, hogy vajon ez a fajta tanítási módszer előnyös-e, vagy csak pusztító hatása lehet. Nyilván a katonaságban, vagy a sportban néha szükségszerű a militáris, keménykezű fellépés, viszont a zenében, de akár magában a művészetekben talál e magának helyet ez a fajta ösztönzési forma? Még érdekesebb az, hogy ez milyen hatást gyakorol Andrew-ra, a főszereplőre, és vajon neki feltétlenül szüksége van-e rá, hogy ő is a "nagyok" közé tartozhasson?

Andrew karakterét olyan kritikák érték, hogy nem jelenik meg semmiféle utalás sem arra vonatkozóan, hogy tehetséges és egyszerűen az ambíciói után rohanva nagyképűen a középszerűség felé próbálja a szuszt is kigyakorolni magából. Ismét tételezzük fel, hogy az akadémia legszigorúbb oktatója nem a két szép szeméért veszi magához Andrew-t, hanem azért, mert lát benne valamit, és ezt a potenciált akarja a maga módján a tökéletességre fejleszteni.

Azt hiszem maga a tény, hogy egyes személyeknek szüksége van vasöklű motivációra, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, vitán felüli. Damien Chazelle beszámolójában külön kitér arra, hogy szigorú karmestere többet hozott ki belőle, mint ő valaha gondolta volna, azt is megemlíti, hogy rengeteg idejét felőrölte a dobolás s, hogy bizony, aki jó akar lenni valamiből, annak áldozatokat kell hoznia.

A film legnagyobb értéke abban rejlik, hogy merőben túlmutat a jazz és a dobpergés világán és metaforizálja az élvhajhászat és az amerikai versenyközpontú társadalom kizsákmányolását, elnyomását és személyi züllését. Andrewban már a kezdetektől ott motoszkál a vágy a siker és az elismerés után. Rátalál valakire, aki eljuttathatja a hallhatatlanságig, és mindent feláldoz az oda vezető úton.

A szereposztás briliáns, Miles Teller élete legjobb alakítását hozza, J. K. Simmons félelmetes, vulgáris, visszataszító és mindenekelőtt hiteles. A további mellékszereplők, Paul Reiser, valamint Melissa Benoist szolidan, lágyan belesimulnak a film egészébe.

A film igazi adrenalinbomba, thrillerré fokozódik a zseniálisan gyors és a zenére ugráló vágás és fényképezés hatására, Tom Cross és Sharone Meir munkájának köszönhetően. A naturalizmus valamint a felfokozott érzelmek, megfeszült idegek ilyen erős megjelenítése láttán Martin Scorsese filmjei merülnek fel lelki szemeink előtt. Damien Chazelle-t többen is az új Martin Scorsesenek titulálták, ami nem kis elismerés egy elsőfilmes rendezőnek. Bevallotta, hogy nagy rajongója Scorsesenek és miközben a filmet vágták tulajdonképpen a Raging Bull lebegett a szemük előtt, mint aranymetszés.

A film befejezése pedig az egyik legjobb befejezés, amit az elmúlt években láttam: rendkívüli koreográfiával és technikával kivitelezve emelik az egekbe a vérnyomásunkat egyetlen lövés, robbanás, vagy szuperhős nélkül. A film mondanivalója nyitott marad, és a nézőre bízza az erkölcsi tanulság (ha ugyan van ) levonását. Új Scorsesene-e vagy sem, Damien Chazelle dráma és thriller határán egyensúlyozó, naturalisztikus, virtuóz filmje tökéletesen eltalálta a tempóm.