Lélektánc az, amikor a nézőtéren ülve is ott táncolsz a táncosokkal. Lélektánc az, amikor nem tudod, hogy ki az ép mozgású, és ki a mozgássérült a színpadon. 

Mit láttunk és éreztünk a színpadon? Teljes összhangot, segítő karokat, simogató kezeket, összetartozást. Amikor azt látod, hogy egy ember, aki nem tud járni és egész életét tolókocsiban tölti, egyszer csak két ép mozgású embertársával összeolvadva táncol - nem tudod a lelkedet a mellkasodban tartani. Ott táncolsz velük Te is. Néztél már egy fogyatékkal élő ember szemébe, megfigyelted-e az arcán már az érzelmeit? Én ma láttam ezeknek az embereknek az arcát. Láttam a boldogságot, a fájdalmat és egy percig sem sajnáltam Őket. Megláttam azt, hogy nincsenek korlátok, s bár üres frázisnak hangzik, de ma este újra bebizonyosodott, minden sikerülhet, ha teszünk érte és igazán akarjuk.

Megláttatta velem a földön fekvő, szinte mozgásképtelen, a kezét csak görcsben tartani tudó ember, hogy egy kinyújtott ujj, ha rátalál egy másik ép mozgású ember kinyújtott ujjára, az mekkora boldogság. Olyan keveset kérnek Tőlünk Ők, egy mosolyt, egy kedves szót, egy segítő kart. S ha ezt megtesszük, nézzünk rájuk, lássuk az arcukat! Amit olyankor ott látunk, mindennél többet ér.

Minden művész egytől-egyig átlényegült a színpadon, mindenki a másik bőrébe bújt. Sokszor nem tudtam, ki az ép mozgású és ki a mozgássérült. De mi, nézők is belebújhattunk mindannyiuk bőrébe. A lelkünk ott táncolt velük. Amikor az egyik művész felsorolta a tandem hátsó ülésén bebicikliző vak lánynak, hogy a színpadon ki, hol helyezkedik el, ki hogy tartja a lábát, a karját. Én is behunytam a szemem, és mindent pontosan láttam.

Volt, hogy nem a színpad közepén táncoló párokat néztem, hanem a háttérben ülőket figyeltem. Amikor helyére kísérték a mozgássérült szereplőt, egy alkalommal sem maradt el az „ezt ma este is nagyon jól csináltad" bíztató vállveregetése, ölelése az egyéni produkció után.

Nem láttam még soha kerekes székben ülve táncolni férfit és nőt, együtt. Az volt az érzésem - miközben egymás körül forogtak, a tekintetük összekapcsolódott, a kezük egyfolytában összeért -, hogy szinte repülnek. Olyan volt, mintha tényleg táncolnának... De hiszen táncoltak! Nem láttam a kerekes széket.

És vajon milyen félelmeket és gátakat kellett legyőzni annak a vak fiúnak, aki képes volt végig gyalogolni négy összetolt asztalon, de a végére csak egy asztal maradt a lába alatt, és forgott, forgott, forgott körbe abban a légüres, semmilyen kapaszkodót nem nyújtó térben?

Mindannyian tudtuk, hogy az előadásnak itt a vége. Legszívesebben tapsoltam volna, hogy tudja, ez most csak neki szól, de nem mertem. Olyan meghitt és békés volt a pillanat, hogy senki meg sem pisszent. Azt hiszem angyal szállt fölénk! És ma este mindenki lelkében ott maradt.

Mi ép, egészséges, két lábunkon járni tudó, két kezünkkel fogni tudó, látó emberek miért mondjuk sokszor: „Erre nem vagyok képes, nem tudom megcsinálni!" Mindent meg tudunk csinálni, ha van elég akaratunk és odaadó segítségünk.
(Rumi Edina)

Lélektánc: első blikkre azt gondolhatnánk, hogy a szóösszetétel megadja az irányt, hogy hova helyezzük címe alapján az előadást. Való igaz, hogy mindkét fogalom önmagában is több szálon értelmezhető, és az is bizonyos, hogy ősidők óta kéz a kézben járnak egymás mellett. A mai világvallások közül a legbékésebb, a buddhizmus az, amelyhez leginkább kapcsolható a cím. Amit az előadásból megtapasztaltunk, az szellemiségében igen, másban azonban nem nagyon hajazott a derűsen nyugodt lámák világából bennünk élő emlékekre.

A színpadi történések a sokkoló és szürreális eszközökkel éltek, és ez ebben az esetben sokat segített, mivel egy kicsit ijedten vártuk a kezdést, tartva olyasvalamitől, amit magunk sem tudnánk körbeírni. Ez a „félelmünk" a zene első taktusainak felcsendülése után elmúlt - Philippe Heritier zeneszerző jazzes-darkos, széttördelt, néhol a kortárs komolyzene határait is túllépő művei adták az alapot a koreografált folyamatmozgáshoz. A vaksággal, és más fogyatékkal élő szereplők összhangja a profi táncosokkal, a kivitelezés módja, és az előadás őszintesége abszolút hiteles és megható volt.

A tanítás ránk fér nagyon, hisz nem elég csak feljárókat, lifteket, és beszélő jelzőlámpákat építeni számukra, hanem be kell vonni őket közösségekbe, alkotó folyamatokba, és éreztetni: teljes értékű szereplői ők is. Az egyórás előadás nálunk elérte a kitűzött célját, mégpedig azt, hogy tudatosult bennünk: az előadás alatt kikopott belőlünk az a tény, hogy egy vakvezető kutya, tolószékek, mozgásukban korlátozott és látásuktól megfosztott emberek vannak a színpadon. A ritmusra mozgás a legősibb önkifejezési módok egyike, mindenki táncol a világon - és teheti azt szinte bárhol és bármikor -, ezért egyetemes kapocsként is tekinthetünk rá. Nincs tehát kézenfekvőbb eszköz, amellyel ennél jobban közelebb kerülhet két ember, vagy akár két kultúra egymáshoz.