Kovács Krisztián

Regisztrált: 2008. augusztus 03. - 23:22

Kovács Krisztián

Kovács Krisztiánnak hívnak, de ez a kisebbik dolog. A nagyobbik az, mit jelent nekem az írás. Az írás leginkább olyan, mint a rock. Nincsenek szabályok, nincsenek határok, s lépten-nyomon a szabadság kéjes érzete járja át a lelkünket. Lehet egyáltalán szabadnak lenni e világban? Egyesek bánatukat élik ki az írás által, én csak fennhangon kiáltom: nincs határ, nincs ami visszatartson, szabad a lelkem!

Írások

Az éj hangjai

Pete Burrows nem szerette különösebben a társaságot. Elvolt velük, de ilyenkor szokatlanul idegennek érezte magát, s ez a kényelmetlen érzés űzte talán épp e modern remeteség felé. Könnyedebbnek, jobbnak, és tisztábbnak érezte magát, ha egyetlen útitársául Gibson márkájú gitárját választotta. Alighanem volt benne egyfajta irigység az autisták felé, akik bár az úgymond normális szellemiségű emberek számára nyomorultnak és tehetetlennek tűntek, mégis rendelkeztek egy igen kívánatos kiváltsággal. Mentesek maradhattak a társadalmi agyzsibbasztásoktól. Értve ezt arra, hogy soha, senki sem várta el tőlük, hogy érdeklődjenek a másik iránt, szia hogy vagy, mi a helyzet, nem kellett megvigasztalniuk senkit, azon egyszerű oknál fogva, mert nem lettek volna rá képesek. Szánni való mivoltuk Pete Burrows számára inkább az irigység sivatagi mezsgyéjét jelentette.

Olyan sivatag volt ez, melyben az ember a tűző napon, az éjszakai és nappali irtózatos hőingadozásoktól és az elkövetkező kiszáradástól haldokolva négykézláb kúszik, zöld, semmitmondó kaktuszok figyelő tekintetével a hátában, elgémberedett ujjainak végével az égetően forró homokban karistolva, s csak egyetlen cél lebeg üveges tekintete előtt: vizet! És ez az isteni nektár nem volt más, mint ezen ellentmondásos kiváltság.

Az emberiség rajta kívül eső tagjainak mindösszesen három lehetőséget hagyott, mikor érintkezhettek vele. Az első az volt, mikor egy-egy nagyvárosban - az utóbbi hónapokban például Los Angelesben, San Franciscóban és San Diegóban - felvette a menetlevelét, a szerződést, és rakomány leírását, majd hidegen kezet rázott megbízójával, s öreg kamionja traktorkerék méretű kormánya mögé pattanva indult mindennaposnak nevezhető útjára. A második alkalom akkor ígérkezett, pontosítva azon alkalmakkor jött el, mert hisz ebből természetesen több is akadt, mikor végtelenbe vesző utazásai sorát meg-megszakította kisebb-nagyobb kitérőkkel, hogy egy országút melletti kricsmiben végre kinyúztathassa a lábait, melyekbe olykor belevágott a görcs a pedálok egyhangú nyomkodása miatt. A harmadik alkalom, pedig már bizonyára nem kíván túlontúl nagy magyarázkodást. Bárki könnyedén kitalálhatja, hogy az áru leszállítás, lerakodás, és visszaindulás néhol hosszadalmas művelete közben szakadt rá.

Az országutak melletti lebujokban történt megpihenések alkalmával összeakadt ugyan még néhány utazóügynökkel, egy részük cigány volt, akik jobbnál-jobb, szarabbnál-szarabb portékáikat kívánták mindenáron rásózni, de valahogy az egy szavas elutasításokon kívül feléjük sem futotta neki több beszédre. Persze ha valakit a nagybátyja molesztál kisgyermekkorában az közel sem valószínű, hogy a felnőttkor elérése után lerázza magáról az emlékek eme sötét béklyóját. S bár minden akaraterejével azon munkálkodott, hogy kiölje magából az összes feleslegesnek vélt gondolatfoszlányt, mely a múltba küldte vissza, mikor Marty Hodges lassan bekúszott mellé az ágyba, miközben ő aludt, s szőrös kezével igyekezett tapogatni, olykor mégis lehetetlenségnek mutatkozott szabadulni. Márpedig, ha Marty Hodges akart valamit, akkor el is érte. Álmaiban még így, lassan negyven évvel később is tökéletesen látta maga előtt izmos alakját, trikós vállát, melyen az atléta alól kikandikáltak a fekete szőrszálak, a börtöntetkót a bal alkarján, mely a halál egyfajta szimbólumát ábrázolta. Érezte, izzadságtól nedves kezének tapintását, s a hónalji szőr keltette szúrós testszagot.

Akárhányszor belegondolt, beleborzongott. Kritikusabb időszakokban talán csak az öngyilkosság tűnt megfelelő megoldásnak, az emlékektől való szabadulásra, de miután apja gyógyszer-túladagolásban megölte magát, Pete ígéretet tett az életnek, hogy ő nem adja fel ilyen könnyen saját létét. Legyen tehát bármilyen kísértő a múlt, lebegjenek körülötte egész nyugodtan az emlékek fehér kísértetei, ő akkor sem adja be a derekát, 357-es Magnumja csövének, mely valahol a kesztyűtartóban pihent. Nem és kész. Nem ment el az eszem. Takarodjatok innen kibaszott, sápadt szellemek!

A Carson Cityben tett néhány nappal korábbi látogatása óta nem igazán állt meg pihenni sem, kivéve, ha a szükség határozott hangja erre szólította fel. Nem sokkal korábban hagyta el Charleston-t, s masszívan északnak tartott, ahol igyekezett még az éjfél eljötte előtt, áthajtani az Idahóba vezető országúton. A látási viszonyok hagytak némi kívánni valót maguk után, ezen a kietlen erdei úton, mely a legrövidebb ösvényt jelentette a szomszédos államba. A térkép szerint az út, melynek töredezett aszfaltját e hatalmas, csőrös Texaco feliratú pótkocsit húzó kamion rótta, egy kisvároson vitt keresztül, valami Dalton Squall-en. Sosem hallottam róla. Megállok brunyálni, de csak brunyálni, különben sosem érek át még ma Idahóba. Igen, ezt fogom tenni, gondolkodott magában Pete, ahogy a kiutat kereste a hirtelen rátelepedő ködből.

A sűrű massza baljósan körbefogta a járművet. Pete lassított. A fehér szószban észrevett valamit az út mentén…

Egy alak. Valaki sétálgat? Itt? És ilyenkor? Hát normális ez? Ahogy közelebb ért hozzá a kamion, Pete milliméter menetbe kapcsolt, s komótosan gurult a nagy fémtesttel az úton. Kissé erőltetett mozdulatokkal letekerte az ablakot, s azon az aszott, dohánytól rekedt, oregoni hangján kikurjantott az alak felé.

- Hé, maga ott!

Meglepetten hallotta vissza saját hangját, mely minden háttérzajtól mentesen halt el a sűrű fenyőerdő lombjai közt. Az alak nem felelt. Tovább sétált. Kényszeredett léptei alapján Pete Burrows lassan azt képzelte, valami drogfüggővel hozta össze a sors. Igen, biztosan az, hogy rohadna szét a szája. Fogadok még a tű is kilóg a karjából, ó, hogy szakadna le!

Egy amolyan belső hang szólott hozzá hirtelen, s valamiért, bár nem kedvelte az embereket, s természete is azt diktálta, hogy minél erélyesebben taposson a gázba, mégis megállította a kamiont, hogy megnézze, mi történt a fiatalemberrel. Emberi kíváncsiság. Egy mély kútba is beugranánk, ha nem tudnánk pontosan, mi vár minket a legmélyén. És Pete kútja ezúttal egy fiatalember alakjában díszelgett.

Mert férfi volt, ez már egész tisztán látszott. Fekete öltöny viselt, melynek válltömésénél szakadt lyuk tátongott, melyen át a fehér vattaszivacs a külvilágot figyelte. Bal lábát úgy tűnt valósággal húzza maga után, de a felgyűrődött barnás nadrág alatt nem volt nyoma se törésnek, se ficamnak. Ettől persze még fájhat.

- Hahó, te! – szólította meg ismét Pete, majd lassan közeledni kezdett hozzá. Az alak így már nem lehetett messzebb tizenöt lépésnél. – Hahó!

Nincs felelet. De ami még baljósabb, hogy az erdőből semmilyen hang sem szűrődik ki. Tavaszodik, és az ember várná, hogy tücskök ciripelnek, sáskák imádkoznak, apró állatok játszadoznak a fűben, a hűs szellő meglengeti a bozótot. De az erdő hallgatott. Temetőkben nem hallani ilyen síri csendet. Ez valóban síri csend volt. Ez maga volt a síri csend!

Minek szálltam ki abból a rohadt kamionból, maradtam volna a seggemen, fohászkodott magában Pete, de lábai lépésről-lépésre közelítettek a férfihoz.

- Hé, maga seggfej, mi a faszt téblábol itt ilyenkor? – ordította a fiatalemberre, aki erre megmerevedett, mint egy szobor.

Arcát továbbra sem fordította Pete felé. Háttal állt, de nem ment tovább. Megállt, mintha csak Pete száját varázsigék hagyták volna el, melyek hatása még a szövetet és a csontokat is megdermeszti. Lihegés hallatszott. Pete hátrakapta a tekintetét, de nem onnan jött. Az erdő felé hallgatózott, de nem hallott semmit, nem az volt a zaj forrása. A férfira nézett, akinek tarkóján egy apró jel rajzolódott ki, ami oly kicsi volt, hogy eddig nem lehetett észrevenni. A lihegés nem szűnt meg.

Ó, Istenem, kiáltott magában Pete, s ráeszmélt, hogy valóban kimondta a szavakat. A férfi lihegett. Lihegett, mint egy kutya, vagy még inkább, mint egy medve, nem is, inkább, mint egy oroszlán, vagy egy puma. Pumákkal sokszor találkozni Nevadában, és jellegzetes hangjukat nem nehéz megismerni, miután az ember túlél egy nem túl szívélyes találkozást velük.

A lihegés erősödött.

- H-h-hé, uram! – Pete hangja remegett. Az erdei út halálos csendjét csak ez a földöntúli lihegés rázta szét, s Pete úgy érezte, a félelem elképesztő mélységekből tör fel benne. Ilyen mélységekben még nem járt. Lelkének, tudatalattijának, elméjének eleddig eldugott bugyraiból kelt most életre a velőtrázó félelem, a valódi riadalom, melyet talán csak gyermeki lelkek éreznek igazán, akik rettegnek a sötétben, s ezért fejükre húzzák a takarót, rettegnek a mumustól, a gonosz fogtündértől, vagy perverz nagybátyjuktól. A kurva anyádat, Marty, remélem szarrá rohadtál már a föld alatt!

A férfi megremegett, s a lihegés felerősödött. Bizonyára nem a fáradság miatt tört ki így belőle a levegő, inkább úgy tűnt, mint egy állat, akit felbőszítettek, felkeltették mérhetetlen étvágyát, bajuszát rángatják, s ezért szőrös szemöldökét összeráncolva vicsorogni kezd leendő áldozatára. Nagyszerű, horrorfilmbe illő jelenet. Csakhogy az áldozat, ezúttal én vagyok. Vagyis, én vagyok az áldozat? Ez baromság, minek az áldozata? Ez itt csak egy hülye drogos, aki nem mert hazamenni, hátha az apja elveri egy sodrófával, reménykedett magában Pete Burrows.

Még egy lépést tett a fiú felé. Már alig lehetett köztük öt szélesebb lépésnyi táv.

- Fegyver is van nálam! – szólalt meg Pete, de hangját már oly erőtlennek érezte, hogy bizonyára a legcsekélyebb értelmi színvonal képviselői sem vették volna komolyan.

A férfialak lassan megfordult. Fejét leszegte. Pete nem látta az arcát, csak a periodikusan dudorodó mellkasát, amint hatalmas levegőket szív magába, s aztán fújja ki a szén-dioxidot. Kék inget viselt, nyakkendője szakadt volt, s csimbókokban lógott a hasára. Pete a kezére pillantott, s olyas valamit látott, melyet nem akart. Melyet senki sem akarna látni, soha.

Az ujjai végén nem körmöket vett észre. Hosszúak voltak, feketék, simák és élesek. Karmok. Ezek karmok, a rohadt életbe! Mi a szart csináljak, szólalt fel a vészharang Pete-ben, s ezen a ponton látta legjobbnak, ha fejvesztve rohan vissza a kamionhoz, bevágja magát a vezetőülésre, s mély gázt ad, mielőtt tényleg elveszítené a fejét. De a lábai nem engedték, földbe gyökereztek, s úgy szorították az aszfalthoz, mint egy haldokló szerető a kedvesét.

A férfi lassan felemelte a tekintetét. Arca maga volt a torz borzalom, mely még az ember legvadabb, legrémisztőbb s legszürreálisabb álmaiban sem bukkan fel. Nem is arc volt az, sokkal inkább pofa. Egy állat vicsorgó pofája. Haloványan ott voltak még az egykori emberi mivolt jelei, de a láthatóan a legkisebb emberség is kiveszett már az ábrázatból. Pete elkapta a tekintetét, de ugyanazzal a mozdulattal megint a fiúra meredt. Nem akarta, istenemre, tényleg nem akarta. De nem tehetett mást, hívta a kíváncsiság! A nyamvadt emberi kíváncsiság börtöne!

Szemöldökei borzasak voltak, s V-alakot formáltak, ahogy a dühtől elfordultak. Szemei szűken, s fehéren világítottak, nem látszott a szembogár. Nem látszott, mert nem is volt szembogár! Egyetlen fehér pár üveggolyónak tetszett azoknak a veszedelmes szemeknek a látványa. A száj vicsorgott, s morgó hangokat eregetett magából, a felhúzott orrlyukak vad bikaként köpték magukból a levegőt, melynek nyomán még a köd is felkavarodott. És a fogak…

Istenem, a fogak, melyek előmeredtek a felhúzott íny mögül. Az összes eddigi látvány nem volt olyan borzasztó, mint a fogak látványa. A fogak, melyek valóságos tépőszervként, egytől-egyig borotvaélesen meredeztek ágyukból. Mintha egy tucatnyi vámpír kihúzott szemfogaiból rakták volna össze ezt a fogsort. Ezt az ördögi, sátáni fogsort. Iszonyú volt. S csak vicsorgott.

Pete pedig csak állt vele szemben, alig hat, hét méterre tőle. Ha volt is egykoron férfiúi bátorság Pete Burrowsban, az egyetlen szempillantás alatt tovalett, s helyét az a bizonyos gyermeki félsz vette át, az a fajta rettegés, mely nem engedi, hogy éjszaka kidugja apró lábait a takaró alól, mert egyszerűen fél, hogy a mumus majd elkapja, s erős kezének szorítását semmi sem veheti majd le zsenge bokájáról. Iszonytató érzés! Istenemre az!

A vicsorgó alak behúzta a nyakát, mint egy felbőszült macska, aki ugrásra készen várja, hogy megvédhesse magát egy nagyobb eb támadásától. A karmok szemmagasságig emelkedtek, majd még feljebb, a fej fölé. Pete agyán átfutott egyik régi iskolai olvasmánya, Bram Stoker Draculája, s a vérengző vámpír rémalakja erdélyi kastélyának sötét ablakában. Épp ilyennek látta a vele szemben álló szörnyet. Mert szörny volt, efelől semmi kétség! Emberi lény nem vicsorog, nincs állati fogazata, nem nézi őt szembogaraktól mentes, hűvös, fehér szemével, s nem növeszt karmokat, hogy becserkéssze áldozatát. Mert én vagyok az áldozat, szólt magához Pete belátóan! Hiába is vitázna önnön magával, felesleges!

Az alak megmoccant, s úgy tűnt alig egyetlen pillanat múlva Pete-re veti magát. Még jobban behúzta a nyakát, térdei meggörbültek. Támadóállás, vigyázz, kész rajt! Pete fejében e négy szó harsogott végeláthatatlanul.

S az alak ugrott, de Pete-t lábai időben eleresztették, s bár megcsúszott, de mégis szaladni kezdett. A szörny eltévesztette. A villogó fogak, melléharaptak. Pete, amennyire csak kevésbé karban tartott kondíciója engedte, futni kezdett. Sarkában érezte a dög büdös leheletét, mely leginkább a kutyákéhoz hasonlított, s az emberi szaglószervek számára hányingerkeltő illatanyagot fecskendezett a levegőbe. Ne nézz hátra! Soha ne nézz hátra! Ismételgette magában, s ennek megfelelően cselekedett. Hanyatt-homlok a kamion nyitva hagyott ajtajához rohant, felugrott, úgy mint, ahogy még sosem ugrott. Lábai, izmai, hajlítói a beléjük szökött félelemtől ruganyosak lettek, s egy könnyű mozdulattal dobták a vezetőülésre. Bevágta maga mögött az ajtót, s lehúzódott egész a pedálokig. Behúzta a nyakát, ahogy a dög tette, mikor el akarta kapni. Tenyerét a tarkójára fonta, s úgy imádkozott. Észre sem vette, de könnyei lassacskán megindultak a szeme sarkából.

Immáron öt perc is eltelhetett, mire úgy döntött, felemeli a fejét, s körbepillant a láthatáron. Tudta, hogy nem fog sokat látni a ködtől, de meg kellett próbálnia, nem maradhat ott örökre! Márpedig az sem túlontúl valószínű, hogy az a dög otthagyta, és már az erdő túlsó végén lesi újabb gyanútlan és meggondolatlan áldozatát. A vicsorgásból, a dühödt levegővételekből nem következik egyenesen, hogy az az ördögi étvágy alábbhagyott, s tovaeresztette a dögöt a fenyvesek sötétjébe. Pete elgondolkodott, miért nem indította be a motort, nyomta be tövig a gázpedált s süvített át a vicsorgó alakon, hisz ez következett volna, mint amolyan átlagos filmes klisé, ha egy szörny támad az emberre. Menekülni, menekülni, menekülni! Hagyd abba! Kiáltott magára, s arra a belső hangra, mely néhány perce még azt tanácsolta, segítsen a fiatalemberen. Fiatalember, hol van az már! Ennek a valaminek már halovány emléke sem lehet abból az időből, mikor még hajszálnyi emberi tudattal bírt.

Felemelte hát a fejét. Óvatosan lassan, s ahogy a szemhatára közeledett az ablakhoz, kezébe iszonyú rángás állt bele, teljesen irányíthatatlanná változtatva azt. Hát ezért nem indult útnak. Egyszerűen képtelen lenne beleerőltetni a kulcsot az indítózárba. Egyáltalán miért vettem ki onnan? Mi haszna volt? Hogy ne lopja el senki a gépet? Nagyszerű, erre most valami az életemet akarja ellopni. Gratulálok Pete, nagyon logikusan gondolkodtál, s így valósággal szarban hagytad saját magadat! Gondolataiban szinte üvöltött saját magával, nem mintha ez bármiféle előremozdulást eredményezne a helyzetét illetően, de a pánik immáron olyan szoros kezekkel ölelte magához, hogy lehetetlenség volt szabadulnia a halálos szorításból.

Az ember élete folyamán, még ha Pete-hez hasonlóan nem is igazán érintkezik emberekkel, a hírekben, a rádióban, tv-ben, újságokban tudomást szerezhet hasonló eseményekről, melyek a nagyvilágban zajlottak. Gyerekgyilkosságok, mészárlások, nemi erőszak, bandák közötti leszámolás, és persze a halál finomabb változatai, gondatlanságból elkövetett emberölés, cserbenhagyásos gázolás. S persze ezeket olvasva, hallgatva az ember sosem hiszi el, hogy ez vele is megtörténhet. Mindig csak másokkal! No de mi van akkor, ha az a más, most épp ő! Ezektől a gondolatoktól volt hangos Pete Burrows elméje, mikor leginkább a menekülés lehetséges irányáról kellett volna töprengenie. Erre azonban képtelen volt. Menekülni, menekülni, menekülni, harapott bele ismét a pánik, s apró fogaival valósággal ráncigálta, hogy indítsa már a kamiont, és ha az az alak netalántán elé ugrana, nemes egyszerűséggel hajtson keresztül rajta. Bármilyen vad is lehet, kizárt, hogy a teste túléljen egy találkozást egy több tonnás, üzemanyag-szállító kamionnal.

Kinézett az ablakon. Senkit sem látott. A köd lassacskán kezdett tovaszállni, így az erdőszél zöld gyepe, és méretes tűleveles fái egyre inkább láthatóvá váltak. Nincs mozgolódás, ez pillanatnyi megnyugvást jelentett Pete-nek, ám hirtelen…

Újrakezdődött a lihegés. Pete szíve egy TGV gyorsaságával kezdett verni, percenként jóval túl volt a kétszázon. A férfi lemerevedett. Érezte, hogy könnyfolyama ismét útjára indul, s hideg bőrén egészen libabőrös érzést eredményezett a forró könnycsepp csordogálása.

- Bassza meg! – suttogott magába, s lassan megfordult. Tudta, hogy nem teszi jól, biztos volt benne, de talán jobb, ha tudja, mi tépi szét. Az ismerős lihegés csak fokozódott.

Az anyósülés felőli ablakra pillantott, s ott volt. Ott volt a dög, vicsorogva figyelte, tenyerével az ablaknak támaszkodva. Ahogy mozgatta az ujjait, karmai kopogtak, s lehelete apró párafoltokat festett az üvegre.

- Mi atyánk, ki vagy a mennyekben… - Pete imádkozni kezdett, szemét lecsukta, s igyekezett visszafojtani egyre inkább feltörő sikolyát, melyet a dögön kívül más úgy sem hallana meg. – Szenteltessék meg a te neved… - majd felpillantott az ablakra, de a vicsorgó, vigyorgó arc már nem volt ott.

Ismét, baljós, halálos csend ülte meg a környéket, majd egyszer csak…

Valami feszegetni kezdte a vezetőoldali ajtót. Az egész néhány másodperc műve volt csupán. A dög két kézzel rángatta, majd valósággal kitépte a helyéről. Pete tehetetlenül, bambán nézett az izzó fehér szemek mélyébe, s a poklot vélte látni. Látta a sátánt, amint egy fortyogó üst mellett áll, szörnyű, fekete szarvait felemelve, s mély, földön túli hangján kacarászva várja, hogy villás farkát Pete hátába vághassa. Ocsúdni akart, de képtelenség volt. Érezte, hogy bevizel. Az ülés csupa nedvesség lett alatta, s már látni sem igazán látott, mivel a könnyek elborították egész látóterét. A dög megragadta az ingénél fogva. Érezte, ahogy a karmok belenyomódnak a mellkasába, s a halál szúró fájdalma átjárja egész testét. Ordítani kezdett. Gondolataiban tovább pörgött az ima, melyet néhány másodperce kezdett meg, s melyet valószínűleg már csak a túlvilágon, Isten előtt személyesen lesz alkalma befejezni. A pokol iménti látomása után, most a menny következett. Nagy fehérséget látott, s valahol a végén fény égett, mely az igaz utat volt hivatott mutatni a jótékony lelkeknek.

A dög rántása térítette vissza az életbe, amint másik kezével is megragadta, s még inkább érezte a kellemetlen fájdalmat, melyet a mellkasán keletkezett lyukak éreztettek vele. Az a valami megfogta s egyetlen határozott mozdulattal az aszfalt közepére hajította. Lábába eszelős fájdalom szaladt. Lepillantott rá, s látta, hogy az érkezés mit tett alsó végtagjaival. Bokája kilencven fokos szögben állt, s valami éles, tőrszerű tárgy készül belülről átszúrni a zokniját. Ez a csontom, bassza meg, ez a csontom! Üdvöltött magában, majd hangosan, ahogy a dög közeledett felé. Kezeit összekulcsolva, tovább zümmögte az imát, de hangja el-elcsuklott, s a sírás miatti szipogás váltotta fel.

Sosem volt vallásos ember, de ahogy mondani szokás, egy zuhanó repülőgépen sem találni ateistákat. A halál torkában mindenki megtér, s néhány másodpercbe sűrítve igyekszik bepótolni azt a lemaradást, melyet az egész életét végigkísérő Istennel szembeni elfordulás eredményezett. „S ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy!” Ámen.

A dög közelebb lépett, lehajolt Pete-hez, s méretes metszőfogait, melyeket sem alakjuk sem rendeltetésük nem különböztetett meg a többitől és egymástól, a combjába mélyesztette. Pete felordított. Ordított, ahogy bírt, segítségért fohászkodott, vagy inkább a gyors halálért.

A combjából bugyogó vér mennyisége elérte a kritikus vérveszteséget. Szíve lelassult, s szinte már alig-alig pumpált vért a teste többi részébe. Minden sötét lett.

Az erdőszélre újra visszaereszkedett az utóbbi időben megszokott csend, s csak az enyhe szellő fodrozta olykor az út menti fűszálakat.

Három óra magány

A valóságnak nevezett kéjes illúziónk, melyre oly könnyen ráfogjuk, hogy minden szegmensét kívülről ismerjük, többször tréfál meg minket, mind azt mi hisszük, vagy tudni véljük. Balgaság.
A narancssárga fényű izzólámpa, mely gyenge fénnyel pislákolt még ugyan, de néhány négyzetcentiméternél távolabbi területet nem világított meg, egy alak összezúzott térdére vetült, mielőtt elhallgatott volna. Az egykori térdkalács helyén most irtózatos lyuk tátongott, mélyéről egy dohányszínben és vérvörösben pompázó, hegyes csontvég meredt a sötétség sűrűje felé.
- Mikor jönnek már? – kérdezte az alak. Hangja meglehetős gyengeséggel, kissé rekedten szólalt meg a poros kietlenségben.
Néhány méterre mellette az egykori fal maradványai, vagy egy mázsányi vöröses, fehéres tégla, és egy kettéhasadt betongerenda torlaszolta el a néhány héttel korábban kicserélt műanyag ajtót, melyen még a gyári gépsor finom illatát is érezni vélte az arra haladó.
- Jönnek! – válaszolta egy hang valahonnan a szoba túlsó végéből. – Nem kell sok és jönnek! – nyugtatta társát, de hangját még ő maga is furcsán idegen csengésűnek érezte.
Mindez bizonyára a fájdalomtól volt, melyet a derekára dőlt betonoszlop eltipró súlya mért egykoron erős testére. Lábait már vagy három órával korábban, épp néhány perccel a robbanás bekövetkeztét követően sem érezte, pedig akkor még nem ismerték egymást ennyire azzal a méretes betondarabbal, mely egykor a terem páholyának támasztéka volt, s a tanárok kijelölt helyét tartotta maga fölött, mint egykor Atlasz isten az égboltot.
Valójában még egyetlen nő sem töltött el rajtam annyi időt, mint ez az oszlop! Tényleg nem! Szánalmas. Felnevetett magában, társát is megriasztva.
- Mi van?
- Az égvilágon semmi. – rebegte még mindig a nevetéstől elvékonyult hanggal. Minden mozdulat fájt, de az ember szokta a fájdalmat három óra után. – Csak azon gondolkodtam, tényleg jönnek-e. – ismét kuncogás.
- És neked ez… vicces? – kérdezte újfent a törött lábú, hangja elcsuklott, ahogy mozdulni igyekezett, s a kín ismét a lábába hasított, ahogy a törött csont kiálló vége milliméterekkel tovább repesztette a bőrt.
- Három órája még sírtam volna rajta. De most már jobb.
- Hogy érted, hogy jobb?
Egyenesen isteni. Imádom, ahogy ez az oszlop hozzásimul a bőrömhöz, és oly gyengéden masszíroz, ahogy Jessica sosem tette meg.
- Emlékszel mit tanultunk pszichológián, Matt?
- Mire gondolsz? – nyögte Matt, ahogy ismét megmozdította a lábát.
- Ne mocorogj már! Maradj veszteg!
- Igyekszem! – jött a válasz, s egy hangos felszisszenés.
Isaac hallotta, ahogy a csontok súrolják egymást újdonsült ismerőse lábában. Érdekes, hogy most egy olyan emberrel beszélget talán élete utolsó pillanataiban, akivel korábban sosem találkozott, s csak a robbanás által ismerte meg. Furcsállta, hogy sosem látta órákon, pedig Matt elmondása szerint szaktársak voltak. Isaac-et öccsére emlékeztette, akit szintén Mattnak hívtak. Furcsa egybeesés, egy olyan ember társaságában halni, aki hajszálpontosan olyan személyiségjegyekkel bír, mint az a kisrác, akivel felnőtt. Mattie, nemsokára találkozunk, öcsi. Nemsokára én is felköltözök hozzátok oda a felhők fölé, szóval szólj az illetékeseknek, hogy egy egyágyas szoba rendel! Micsoda baromság! De azért szólj, nehogy bejelentés nélkül érkezzek!
- Hiányzik az öcsém! – szólalt meg Matt, eddig nem hallott gyenge hangon.
Isaac-et megdöbbentette, mennyire egyfelé kalandoznak a gondolataik. Volt egy elmélet még a múlt évi pszichológia szemináriumon, ahol a dékán magabiztosan taglalta a saját könyvében megjelent írást, mely természetesen a saját kreálmánya volt, hogy bizony a haldoklók, mindig ugyanazokat gondolják, mikor érzik, hogy a kaszás hűvös, csontos keze már szorongatja a nyakukat. Az öreg Mr. Elliott. Mekkora baromnak tartottam, hogy ilyesmiket hord össze. A haldoklókban mindössze egyetlen közös vonás van, méghozzá az, hogy percek, órák vagy épp napok múltán elpatkolnak. Ezen kívül semmi. És ez öregnek, aki ellenállhatatlan szemfülességgel méregette a lányok nadrágjából kikandikáló különböző színű tangákat, mikor azok épp ZH-t körmöltek, úgy fest mégis ráhibázott. Gyűlölte az öreget, sosem szerette, most mégis azon kapta magát, hogy aggódik érte. Aggódott az összes tanárért, akiket nap, mint nap elküldött melegebb éghajlatra, s oly sűrűn emlegette hozzátartozóikat nemesi jelzőkkel. Igaz, ami igaz ők sem lelkesedtek a nagyszájú Isaac Broow-ért, aki nem sajnálta a szót, hogy kioktassa őket véleményének tisztaságáról, elevenségéről, s noha mindig kifogástalan eleganciával, udvariassággal fogalmazott és beszélt, az ilyen nagyokosoknak számtalan esetben nem volt helye a felsőoktatásban. A tanárok nem szerették a szószátyár vezéralakokat, akik még arra is képesek voltak, hogy álláspontjukat rádukmálják hallgatótársaikra, ezáltal ellenszenvet szülve bennük irányítóik, a tanárok felé. A tanárok nem szerették a konkurenciát, nem szerették a versengést. Pfff, gyökerek! Jelentette ki magában Isaac, s ismét felvihogott. Hogy hiányoztak neki mégis a gyökerek!
- Hagyd már abba! – kérte Matt. Hangja hallhatóan egyre gyengült az órák előrehaladtával.
- Nem tudom. Csupa irónia minden.
- Ezt fejtsd ki!
- Semmi különös. Csak az jutott eszembe, milyen szívesen lesmárolnám Ellis professzort, ha még egyszer látnám. – mosolygott Isaac, bár tudta, hogy a sötétben társa ebből mit sem lát majd.
- Ellist? – kérdezett vissza Matt, s hangja valamelyest felderült. – A vén boszorkát? Ő még Benjamin Franklinnel is smárolhatott volna, ha pár évvel korábban születik!
Mindketten felnevettek. Mattnak még mindig fájt, Isaac már semmit sem érzett. Már nem szűnőben volt a fájdalom, hanem teljesen kihalt a testéből.
Vajon annyira legyengültem, annyira a végét járom, hogy fájdalmat sem érzek? Lehetséges ez? Ha pozitívumot kerestem a dologban, hát ez mindenképpen az. Ha fel is dobom a bakancsot, legalább fájni nem fog. Leginkább elalszok, mint apám. Átalszom magam a túlvilágra. Haha. Ez jó, ez tetszik, átalszom a túlvilágra. Végül is annyira nem lehet rossz, arra ébredni, hogy nem ébredsz! Haha. Ez is tetszik. Nagyon jó, Isaac, öregfiú.
- Mi nagyon jó? – érdeklődött Matt.
Isaac felkapta a fejét, már amennyire a rádőlt oszlop engedte.
- Micsoda?
- Azt mondtad, hogy tetszik, meg hogy nagyon jó. Ennyire azért nem mondtam vicceset.
Isaac eltöprengett valóban kimondta-e a szavakat, de úgy vélte semmiképp sem hagyták el a száját. Biztosan nem. Nem buggyantam még meg! Végül is vért nem vesztettem, amiatt biztos nem képzelődök! Sőt, el is rohannék, csak van egy kis bibi. És ez a bibi, most lehet vagy háromszáz kilós, úgy hívják, hogy betonoszlop. Nem tudom van-e keresztneve, vagy egyszerűen csak betonoszlop. Becenév kéne neki! Valami frappáns. Beti, vagy betonka, esetleg oszlopka, vagy csak oszli. Haha, ez jó, legyen betonka!
- Mi az istenről beszélsz? – kérdezte ismét Matt, s hangja ezúttal ismerősen csengett Isaac számára. A jól megszokott rémület festegette a hangszínét oly sötétre, amilyen három órája volt, mikor a lábában úgy döntött néhány csont, hogy körülnéz a külvilágon. S ez a kis kiruccanás ezúttal tartósnak bizonyult, maga Isaac lett az önjelölt idegenvezető. Nos, kedves csontocskák, ha itt jobbra pillantanak, egy kidőlt betonoszlopot láthatnak, mellette igen szép kompozícióban néhány vöröses tégla egy rakásban, csakhogy halmozzuk az élvezeteket. Ha rám néznek, láthatják, hogy egy újépítésű betonoszlopot viselek, tudom kissé giccses, de én így szoktam tornázni. Bizony, van, aki megteheti. Ja és kérem alássan, ne fényképezzenek, ártanának az antik látványvilágnak!
- Hogyhogy, miről beszéltem?
- Milyen betonka? – kérdezte Matt.
Nem mondtam ki, egész biztos, hogy nem mondtam ki! Hirtelenjében eszébe jutott az anyja. Az anyja, aki mondta neki, sőt kérte tőle, könyörgött neki, hogy ma maradjon ki az iskolából. Egy valamit jegyezzetek meg, kedves barátaim, csontocskák, betonka! Az anyáknak mindig igaza van, akkor is, ha nincs! Ezt jól véssétek eszetekbe! Nem árt észben tartani!
- Aaahhhh…
- Matt?
- Öreg… - szólalt meg Matt, majd vett egy mély levegőt, s aztán… nem vett többet.
- Basszki! – kiáltott fel Isaac, s az reményvesztettség elkorcsosult hangján felvihogott. Ördögi kacaj volt. Ördögi, s nem evilági.
Matt barátunk befejezte földi pályafutását. Bizony, a pénztártól való távozás után, reklamációt nem fogadunk el! És piros lap, kedves nézőink, a kilences számú Matt piros lapot kapott, micsoda csapás ez a hazai csapatra nézve! Ez volt az ötödik személyi hiba, kedves nézőink, a játékvezető leküldi a pályáról a hazai csapat centerét!
Isaac érezte. Ennyire tisztán még sosem érezte, hogy megy el az esze. Nincs józan gondolat, egyre kevesebb, és egyre inkább elvétve fordult elő. Még nem látott egyetlen embert sem meghalni, nem hallott halálhörgést, és főleg nem töltött el egyetlen percet sem egy hulla társaságában. S ehhez képest, mégsem a megszokottnak tűnő pánikgondolatok szaladgáltak agyának egyre szikkadtabb talajú mezején.
Mennyi idő után indul egy hulla, oszlásnak? Rosseb tudja, de ha elindul biztos büdös lesz. Ha hányingerem lesz nem tudok hányni, mert nem tudok mozogni. Ha előrefelé hányok, egyenest lerókázom a mellkasomat. Akkor meg az lesz büdös. Ó, mily mesteri kreativitással megírt forgatókönyv, kedves Isaac, belepottyantál egyenest a 22-es csapdájába. Micsoda ördögi dilemma!
Öklével, minden erejét összeszedve a földre csapott, hogy iszonyú gondolatait eloszlassa. A maró közöny, mely most vaskos kezével közrefogta, engedni látszott hirtelen. Oly váratlanul, hogy ahogy elhagyta az érzés egy másik költözött a helyébe, mely irtóztatóbb volt az eddiginél. A valóság kietlenségének felismerése.
Annak a felmérése, hogy egy robbanás darabokra szaggatta iskoláját, egyetlen beszélgetőpartnere bizonyára belehalt a vérveszteségbe, melyet a térdéből kiálló csontnak köszönhetett. Csontocskák, igen csontocskák, rosszalkodtatok, csontocskák!
- Nem! – kiáltott fel, s a nyomatékosítás érdekében megismételte, az indulattól fortyogó hangján, mely közben a tüdejéből az összes beszívott por a szoba állott levegőjébe távozott. – Nem! Nem! Nem! Hagyjatok békén!
Szarok rá, mit akarsz Isaac, öregfiú! Én irányítok! A csontocskák, pedig itt vannak, nem mentek el. Ott várnak valahol a sötétség legmélyén!
- Nem! Nem! Nem! – kiáltotta. – Szedd össze magad! – azzal megütötte halántékát.
A fájdalom iszonyú erővel tódult arra a tájékra, melyet az oszlop fogva tartott. Érezte, hogy fáj. Érezte, hogy hasogat, szúr, bizsereg. Mintha ezer kés pengéje forogna a dereka táján, tépné a húst, karcolná a csontot, szaggatná az idegeket, izmokat. Ismét felnevetett. Hálát érzett. Hálát a fájdalomért.
Ha nem fáj, nem mozog, ha fáj, akkor érzem, tehát mozog, és még van remény. Ismételte magában. Van remény. Van remény. Vak remény? Talán. De van remény.
Fejét hátraszegte, s végre megtette azt, ami már három órája kikívánkozott belőle. Sírt. Sírt, ahogy csak bírt. Könnyei Angel-vízesésként zúdultak le arcán, világos barázdákat vájva napbarnított bőrébe, melyre az esetek túlnyomó többségében úgy buknak a csajok. Sírt. Sírt, és nem sajnálta, hogy ezt teszi. Akár az egész iskola, az összes diák, a tanári szakszervezet, vagy bárki előtt is merne sírni most. A feszültség, mely tudatalattijának fenekén bujkált, elképzelhetetlen erővel tört fel, minden gonosz érzést elsöpört, s csak a jókat hagyta meg. A jókat.
Hiányzott neki Jessica, hiányzott neki az anyja, hiányoztak a barátok, hiányoztak a tanárok. De a legjobban Matt hiányzott. Matt, aki az egyetlen kapcsolatát jelentette az elmúlt órákban az emberi világgal, a túléléssel, s mindazzal, ami valaha, még a robbanás előtt, fontos volt neki. Hiányzik Matt!
- Öreg, cimbora… - mondta a sötétségbe, s ez mosolygásra ösztönözte. Mosolygásra, mely azonban foszlányaiban sem emlékeztetett arra, mint azok a kéjes nevetések, melyeket percekkel korábban hallatott.
Újabb robbanás hallatszott, ezúttal jóval kisebb, s jóval megnyugtatóbban dördült el. Közel volt, igen közel.
- Van ott bent valaki? – kérdezte egy tompa hang valahol a falon túlról.
Isaac nehezen eszmélt egy olyan állapotból, mely minden eddiginél jobban feladta leckét a reménykedés érzésének. De a reménykedés úgy tűnik, végeredményben kiállja a próbát. Látod, rohadék betonka, le vagy szavazva. Most te pontozódsz majd ki, te szemétláda! Egy hulladéktelepen rohadsz majd bele a földbe, lassan és kínok között!
- Itt vagyok! – ordította. – Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok!
- Ne aggódjon! Nemsokára kihozzuk onnan! – felelte a hang.
A hang, mely Isaac reményeinek megfelelően néhány perccel később alakot öltött, arcot kapott. Egy sárga sipkát, fekete tűzoltó egyenruhát, egy méretes immáron behegedt égési sérülést a nyak jobb felén, vagy tíz centi szélességben, vagy három napos borostát, néhány józan ráncot homloktájban, egy barátságos zöld szempárt.
Bizonyára elveszthette az eszméletét, mert mikor legközelebb magához tért, egy kerekes kocsin tolták leszíjazva a tűző nap megnyugvást kölcsönző fénye alatt. Az az alak hajolt fölé, s fogta erős kezeivel a kocsit, akinek arcát elsőként pillantotta meg a lélekhalálból visszatérve.
- Hol van Matt? – kérdezte gyengén. A férfi valósággal fölé görnyedt, méretes fülét közelebb tartva.
- Kicsoda? – kérdezett vissza.
- Matt.
- Az kicsoda, fiam?
- A srác, aki velem volt ott bent. – rebegte Isaac, s amennyire csak tudta, megemelte a fejét, hogy megmentői szemébe nézhessen, hogy láthassa azt a lángot, mely nem hagyta, hogy ilyen fiatalon az örök vadászmezőkre menjen vadászni. Egyébként sem lelkesedett a vadászatért.
Fél szemmel látta, ahogy a két tűzoltó, a zöld szemű, és egy másik, eddig még nem látott, alacsony, kopaszodó férfi, kérdőn pillant egymásra.
- Egyedül voltál a szobában, fiam! Mindent átnéztünk, de csak te voltál ott! – felelte a zöld szemű.
Ha érezte már ember, hogy becsavarodik, vagy már meg is történt vele, hát ez volt az a pillanat. Ha érezte már valaki, hogy agyát elborítja egy fekete köd, melyből semmilyen lámpa fényénél sem lehet visszatalálni, hát Isaac Broow volt az. Fekete lyuk. Fekete lyuk, az agyamban. Csak az lehet. Mi az, hogy nem volt ott más, csak én? Az nem lehet!
- Nem, nem. – jelentette ki továbbra is erőtlenül. – Ott volt Matt. Eltört a lába. A térde. Nyílt törés. Ott volt…
S Isaac Broow ezzel elveszítette az eszméletét, hogy aztán majd’ tíz kerek órával később kérdésekkel és vélt, vagy valós emlékekkel a fejében magához térjen Dalton Squall egyik belvárosi kórházában.

Újságcikk a helyi lapban, két nappal később (The Dalton Squall Times, 1. oldal):
Csodával határos menekülés. A New-yorki Columbia University Dalton Squallbe kihelyezett John Quincy Adams régész-technikusi karának épületében történt tragikus gázrobbanás utolsó túlélője a csodával határos módon és a tűzoltók kitartó munkájának eredményeképpen néhány apró, nyolc napon belül gyógyuló sérüléstől eltekintve sértetlenül, kifogástalan egészségi állapotban került ki az omladozó épület romjai alól. Isaac Broow valamivel több, mint három órát töltött egy leszakadt betonoszlop alatt, mely egykor a tanári páholyt volt hivatott tartani. A szekértők még vizsgálják, hogy egész pontosan, mi vezetett a szörnyűséghez, melyben (…)
Szomorú érdekesség, hogy Isaac Broow öccse, Matthew Arthur Broow, két évvel korábban egy kísértetiesen hasonló balesetben veszítette életét (…)

Vörös és Fehér

- Anyucikád nem tanított meg a jó modorra, taknyos? – kérdezte Parkins Jeffers rémesen eltorzított, női hangon. Már nem is hang volt, sokkal inkább valamiféle állatias nyávogás. Grizzley-k csapatának felsőbbrendűséget tükröző, sárga melegítője volt rajta.

Az irigység színe. Az irigységé, te nagypofájú seggfej! Gondolta magában Todd Stevens, majd igyekezett arcát védeni, nehogy ez a nagypofájú seggfej az újonnan behelyezett, méregdrága fogszabályzóját is leküldje a torkán. Arcátlan nagy tahó volt, de a verekedéshez értett. Mindig tudta, pontosan hova kell ütni, hogy azzal az ellenfelének igazi kínszenvedést okozzon, s úgy küldje a földre, hogy onnan még a legedzettebb emberállat se legyen képes talpra állni. S elhihetik, senki sem volt képes felállni, és még egyszer farkasszemet nézni ezzel a majd száz kilós hátvéddel.

A mai napon már másodjára találkoztak egymással, s az előző találkozás sem telt el felebarátinak nevezhető társalgás közben, mely elegyíti magában a „szevasz tesó, mi a pálya?”, vagy a „szasz öreg, merre jártál?” szókapcsolatokból álló pubertáskori szlenget.

Todd Stevens régóta tetszelgett az iskolai lábtörlő szerepében. Ez volt az egyetlen igazi szerep, melyet valósággal ráöntöttek, s bár a legcsekélyebb mértékben sem érezte magát otthon benne, kénytelen-kelletlen el kellett viselnie. Lényegében minden középiskolának megvannak a maga lábtörlői, ez immáron bizonyított tény. Olyan emberi és társadalmi természetesség ez, minthogy szarás után kitöröljük a seggünket, s mindez után jobb esetben a kezünket is megmossuk.

De hát mit tegyen egy alapjában védtelen srác, bármiféle baráti, vagy embertársi hátszél nélkül, az iskola nagymenői ellen, akik ha az izzadságszag és a különböző parfümök kellemetlen, szúrós elegyétől bűzölögve, edzés után végigvonulnak a folyosón, a legtöbb lány bugyija máris nedves lesz.

„Ó nézd Susie, Doug Everett levágatta a haját! Jesszus, hogy ennek a Brady-nak milyen erős a keze, hogy feszül rajta a póló! Hát nem tiltakoznék, ha az a szépfiú, Brad Josephson felkérezkedne hozzám! Nézzétek, Jeffersnek milyen izmos a hasa, vasalni lehetne rajta, olyan egyenes!” És mindez még csekély adag, azokból a csendben ellejtett megjegyzésekből, melyekkel az Andrew Jackson középiskola lányai éltek, mintegy fényezve az ilyen nagypofájú ökrök, amúgy sem csekély önbizalmát.

S ha épp egy albínó gyerek volt a célpont? Nos, akkor egy albínó gyerek volt a célpont, nem törődtek vele. Ők maguk voltak a suli büszkeségei, a grizzlik, akik egymás után immáron két évben hozták el a középiskola amerikai futball liga legjobbjának járó trófeát. Akár az igazgatóhoz is besétálhattak volna, egy kanna benzinnel, meg egy égő fáklyával, egyértelműen mutatva alantas szándékaikat, akkor sem tanácsolták volna el őket az intézményből. Hogy van baj a mai gyermekekkel? Nos igen, attól tartok van baj.

Az a tény, hogy Todd Stevens-t senki sem tekintette barátjának, de legtöbben még embernek sem, valahol érthető, ám ennek ellenére mégis mélységesen megvetendő állapot. A srácban nem csak veleszületett albínósága volt taszító érv az osztálytársak, évfolyamtársak szemében. Az esetek túlnyomó többségében ugyanabban a ruhában járt, mert szülei halála óta nagybátya nevelte, aki viszont – bár nem ivott, s egyéb tudatmódosítókkal sem élt – de minden megtakarított és kemény munkával megkeresett pénzét az évek során felgyülemlett adósságainak rendesésére szánt. A fogszabályzót, mely két nappal korábban került a helyére, pusztán kötelességtudatból vásárolta meg unokaöccse számára, noha az árából egy egész szekrénynyi új ruhára futotta volna.

Hogy Todd Stevens szörny lett volna? Dehogy! És mégis. Legalábbis a Parkins Jeffers-félék szemében. Ezek a kurafik rettegtek mindentől, ami más, vagy ami új, s a megértés, vagy az együttérzés cseppnyi szikráját sem engedték megvillanni magukban. Hogy beleképzelte-e magát bármelyikük abba, milyen lehet a meg nem érdemelt iskolai sztárságból a lábtörlőig süllyedni? Kizárt, de alighanem meg sem próbálták. Hogy miért? Egész egyszerűen nem érezték szükségét.

- Bocsánatot kérek! – rebegte Todd, ahogy Parkins behemót keze megragadta a fülénél fogva. Még márkás bőrkesztyűje alatt is érezte, kezének hidegét. A pokol hidege! Csak az lehet! Vinnél már el végre, sátánfatyja! Legyen vége ennek az egésznek! Elegem van!

- Á, szóval most bocsánatot kérsz! – Parkins mindkét kezével megragadta Todd dzsekijének nyakát, s a heti négy edzésen magára szedett kitűnő kondícióval lökte vissza megalázottját a hóba.

Todd fehér arca, s majdnem teljesen kopaszra borotvált színtelen haja, valósággal összeolvadt a mögötte, alatta elterülő hótakaróval. Január 13-a volt. Tizenhárom, tizenhárom, tizenhárom, mindig baljós a tizenhármas!

- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! – hebegte Todd, ahogy hanyatt helyzetből, a térdére tápászkodott.

Jeffers közelebb lépett, s lehajolt hozzá. Mutató és hüvelykujjaival megragadta Todd állát, s megpillantotta a mai délután első könnycseppét, mely kibukott a fakó szempár jobb sarkából.

- Ugye, soha többet nem nézel majd rá, más barátnőjére, ugye taknyos? – hangja ismét nyávogósra váltott. Valósággal adta a szavakat Todd szájába. Taknyos az anyád, szarházi! De nem, nem nézek, csak eressz el kérlek, hadd menjek haza!

- Nem! Nem! Nem! Nem! Megígérem! Soha többet nem csinálom, ígérem!

- Ajánlom is, mert tudod mi lesz, ha megint megteszed? – kérdezte nyájasan Parkins.

Ahogy közel hajolt, Todd megérezte a leheletén a menzai zöldborsófőzeléket, de ami igazán orrfacsaró volt, az a főzelékhez mellékelt fasírt átható utóillata, mely valahonnan Parkins Jeffers legmélyéből tört elő. Abból a birodalomból, ahol a gyomorsav az uralkodó, s már elkezdte emészteni alattvalóit.

Az imént kicsordult könnycseppet egy másik követte, majd azt egy harmadik, míg a kezdeti pötyörészés, lavinává olvadt össze, s indult el végeláthatatlan útján a hófehér bőrön. Az iskolaudvar szinte teljesen kihaltnak mutatkozott, amin semmi csodálkoznivaló sincs, hisz az idő fogai már a délután négy órát kóstolgatták. Az ég felhős volt, s hideg szellő lengette a kopasz fák, kihalt ágait.

Jefferstől háta mögött ott állt Susannah, Jeffers barátnője. Ízléstelen nagy kurva volt, de hát a nagyérdeműnek megfelelt. Egy ellenlábasa úgy fogalmazott róla, hogy eddigi életében bizonyára több faszt markolt, mint ahány kilincset. Ez persze inkább csak előnyére vált, ha ilyen Parkins Jeffers-féle méretes barmok ostromolták. Parkins egy alkalommal így érvelt a dolog mellett: „A tapasztalat tesz egy nőt, igazi nővé!” Micsoda velős és éles eszű következtetés kedves Mr. Jeffers, azt hiszem meg is adom önnek a jelest, társadalomtudományból!

Az érdekes azonban mégsem a lány volt a kis társulatban, hanem a két gorilla, akik Jeffers jobbján és balján álltak mereven, mint egy elszáradt fatörzs, s serkenő szakállukat simogatták. Testalkatuk kidolgozott volt, s tömegre legalább annyit számláltak, mint Parkins. A grizzlik védősorának legaktívabb, és legtermetesebb tagjait tisztelhette bennük az ember. Már ha tisztelte. Kétlem.

- Tehát, megteszed még egyszer? – érdeklődött újfent Parkins.

- Dehogyis! Soha többet! – felelte megalázkodó módon Todd. Mit is tehetett volna mást?

- Nagyon helyes!

Todd lesütötte szemeit, miközben Parkins felállt, ellépett csatlósai mellett Susannah-hoz, és finoman megpaskolta a lány fenekét. Menjetek el, kérlek! Most már elmennek! Biztosan elmennek! Lerendezte, amit akart, most biztos elmegy! Kérlek, hagyjatok békén! Igen, el fognak menni! Fohászkodott magában Todd, bizonyára nem is sejtve azt, ami ezután következett.

Az egyik gorilla, a jobb oldali, név szerint Hugo Ferrer – kinézetre nulla spanyolos megjelenéssel, bizonyára az anyja egy hispán postással kúrt félre, és íme, a hagyaték – virgoncan elmosolyodott. Az arcjátékban nem volt öröm, nem volt felszabadultság, valami egészen más mögöttes, alattomos tartalom csengett ki belőle.

- Te, Park, asszem a taknyos, megint a nődet stíröli! – szólalt meg végül.

Parkins Jeffers iszonyatos indulattal kapta hátra a fejét. Szemének fényében valami eleddig rejtett öröm tört a felszínre, mintha csak erre a mondatra várt volna mindig is. A düh és az elégedettség baljós elegyet képezett abban a pattanásos tekintetben, miközben az izmos test lehajolt hozzá, és ismét megragadta a fülét, de ezúttal jóval erősebben, mint először, vagy eleddig bármikor.

- Az ilyen húgyagyú taknyosok sosem tanulnak! – mosolyodott el, mikor észrevette, hogy Todd remegni kezdett. – Csak nem fázol, barátom?

- Nem! Nem! Dehogy! – rebegte, de fogai mégis összekoccantak. Talán a félelem, talán valóban a hideg szél az, ami nem hagyja nyugton testét és lelkét.

- Vagy úgy! Akkor talán nem bánod, ha… - nem fejezte be a mondatot. Hátrasandított nagybecsű baráti körének jelenlévő tagjaira, és biccentett. – Vetkőztessétek le!

- Ne! – kapta fel a fejét Todd. – Ne, kérlek! Bármit megteszek, csak ezt ne! – kérlelte Parkinst, de az hajthatatlan volt. A két behemót óriás már megindult felé, s karjainál fogva megragadták.

- Ez a büntetésed, taknyos! Rossz voltál! – vigyorgott, vagyis sokkal inkább vicsorgott Parkins, mutatóujját lengetve, mint mikor a tanító-néni dorgálja meg a gyerkőcöt, mert elöl hagyta az építőkockákat a napközi alatt.

- Kérlek ne! Kérlek Parkins, ne csináld! Hadd ne! – fohászkodott Todd. Hangja remegett, a sírás egészen új területét érte el. A gyermeki zokogás tört ki belőle, melyet oly régóta nem mert kiengedni. Megszégyenítnek, istenem, mond, miért teszik ezt? Istenem, miért teszed ezt velem! Te rohadék, csaló isten!

Hugo és a másik hátvéd, Robert – baráti körében csak Bobby, vagy Bobbert – leráncigálták Toddról a kabátot, majd az alatta lévő vöröses inget is, melynek melléről három gomb is a hóba hullott. A szakadó szövet hangja belevágott Todd elméjébe, olyannyira, hogy szinte észre sem vette, mikor már csak egy kinőtt trikó és egy alsónadrág volt rajta.

Susannah kéjesen felnevetett, mint mikor valaki az orgazmustól vergődve élvezkedik. Ó, de megfojtanám, rohadt kurva, kötelet a nyakára!

- Lássuk a pöcsöd is olyan fehér-e? – kérdezte nevetve Parkins. Susannah még kísértetiesebb hangon kacagott fel, s Todd mikor a következő pillanatban magára nézett, már semmi sem volt rajta.

Ott állt az Andrew Jackson középiskola hátsó udvarán, egy fákkal és padokkal tarkított parkos rész kellős közepén, anyaszült meztelenül. Hugo és Bobby összemarkolta a ruháit, s vígan a fejük felett tartották.

- Kérlek! – hebegte Todd. Fakó szemei vörösek voltak a sírástól.

- Nézzétek csak! – kiáltott fel Susannah. Idegesítően idegen volt a hangja. – Minden taknyosnak ekkora a cerkája? – kérdezte vihogva. A többiek is nevettek.

- Kérlek! – suttogta erőtlenül Parkinsnak, de az nem törődött vele.

Kezeit kinyújtotta a ruhái felé, de aztán életerejét vesztve visszaejtette teste mellé. Vacogott. Most érezte igazán mennyire nyaldossa pucér testét a zord, téli szellő, mely egyre inkább erősödni látszott az utóbbi percekben. Leguggolt a hóba, férfiasságát tenyereibe rejtve, s úgy folytatta a zokogást.

Hugo és Bobby közben szétszórták a ruháit a padokon, inge az egyik fal alacsonyabbik ágán kötött ki.

Mindenki nevetett. Mindenki nevetett. Egyedül Todd nem. Ő sírt. Keservesen sírt, s úgy érezte képtelen lesz valaha is abbahagyni.

Hallotta Parkins ormótlan orrhangját, Hugo és Bobby nyerítését, és azt a kéjes nyávogást, melyet az a kurva hallatott magából. Látta a szemükben az elszánt gyűlöletet, mellyel felé fordultak, a megvetést és a végtelen szánalmat. Gonoszság volt ez, nem gyermeki csíny. Gonoszság. Valódi gonoszság. Az a fajta gonoszság, mikor az ember már nem törődik szörnyű tetteinek következményével, csupán arra törekszik, hogy elvakult tettét, minél hatékonyabban hajtsa végre, s minél nagyobb mértékben megalázza áldozatát. Todd Stevenst, az áldozatot. A világ áldozatát. Minden gonoszság célpontját.

Hagyjatok! Könyörgöm! Hagyjatok! Sosem teszek semmit, meglapulok, ígérem! Csak hagyjatok!

Nincs veszítenivaló! Hallod, Toddy, öregem, nincs veszítenivaló! Suttogta egy hang, valahol tudatának sötétebbik felén, melyet eleddig nem engedett felszínre törni, sőt még saját maga elől is igyekezett titkolni, hogy egyáltalán létezik olyan. Pedig létezett. Létezett egy sötét Todd Stevens, akit senki, még maga az illetékes sem ismert. Egészen eddig a január 13-i délutánig.

Serkenjen vér a rohadékból! Gondolta magában Todd.

S ekkor…

Ekkor…

Ekkor…

A nevetés hirtelen abbamaradt. Rémisztően hirtelen, minden előzmény nélkül.

- Park, vérzel öreg! – szólalt meg Bobby.

Parkins Jeffers az orrához kapott. A két apró lyukon át ömlött a vér, megállíthatatlanul.

- Bazd meg! – kiáltott fel, majd Hugora nézett.

Mutatóujjával, mely már csupa vörös volt barátja szájára bökött. A résnyire nyitva hagyott ajkak közül vér bukott ki, s indult el az épp kiserkenőben lévő szakállon. Hugo már érezte szájában azt a jellegzetes fémes ízt, s köpött egyet. A lábánál lévő havat, hirtelen pirosra mázolta az ínyéből feltörő élénkpiros vér.

Bobby közben a szeméhez kapott. Vakítóan kék szemének bogarát az elrepedt hajszálerek vörösre változtatták, s szemgolyója sarkában valamilyen vöröses folyadék indult neki arca vonalának, mint egy színezett könnycsepp.

- Mi az isten folyik itt? – ordította Parkins, majd Toddra nézett. – Te taknyos tetű! – indult el felé, nagy rössel.

Törjenek a csontok! Szólalt fel Todd, ezúttal hangosan, s ahogy kimondta, Parkins Jeffers lábában megroppant valami. Nem csak megroppant, reccsent, s egy határozott mozdulattal átszúrta a bőrt, az izmokat, az idegeket, s a hegyes csontvég kikandikált kerekre edzett vádliján.

Parkins ordított. Ordított, ahogy csak bírt, s szemében érezte a kín keserves könnyeit, ahogy a vérrel elegyedve nekilódulnak.

Todd magabiztosan állt fel. Már nem érzett se hideget, se meleget. Könnyei az arcára fagytak, mindössze annyit vett észre, hogy finoman húzzák a bőrét. Nem érzett bánatot. Nem érzett örömet. Egy valamit érzett. Megtorlást.

Megkapjátok! Mindent visszakaptok, rohadékok! Susannah felsikított, s bizonyára amilyen gyorsan csak tud eliszkolt volna, de az ordítás épp amiatt következett be, amit akkor tapasztalt, mikor lábaira nézett. Bokája kilencven fokban elhajlott, s a bokacsont megnyújtotta a bőrt, mely úgy feszült rajta, mint topmodell fenekén a passzos nadrág. Összerogyott, s ujjaival karistolva igyekezett odébb húzni magát a hóban.

Úgy tűnt több lelki jelenléte van, mint a másik három srácnak, akik meg sem mozdultak, csak ordítottak a nagy, hideg fehérségben fetrengve. A körülöttük lévő hó itt-ott kisebb-nagyobb foltokban vörös volt. A három srácnak füléből, szájából, orrából, szemgödréből is zuhatagként tódult a vér. Bobby Martins dereka megroppant, és kicsavarodott, lábai egyáltalán nem mozogtak. Hugo mindkét könyökéből kiállt egy-egy törött csontvég.

Az egykor békés iskolaudvar, mely barátságok, szerelmek kialakulásának színhelye volt, most a kín és a fájdalom börtönévé változott. S, hogy hol volt Todd Stevens? Békésen öltözött a vonagló, haldokló testek mellett, akik vérben és szenvedésben fürödve vegetáltak, öntudatlan állapotukban.

Mikor végzett az öltözéssel, odahajolt a megcsonkult egykori futballsztár, Parkins Jeffers fölé mutatóujját lóbálva.

- Rosszalkodtatok! – mondta, de hangja már nem volt ugyanaz, mint mikor valósággal életéért fohászkodott. Ez már nem volt ugyanaz a hang, ugyanaz a személyiség, ugyanaz a szellem és lélek. Az albínó, kitaszított, lábtörlő Todd Stevens meghalt, hogy helyébe egy megcsonkított lelkű pokolfajzat léphessen, aki talán sátáni parancsra, talán saját feje után követi a megtorlás súlyos esküjét, melyet saját magának fogadott meg. Esküszöm, Isten előtt fogadom! Isten, vagy a Sátán, nem olyan mindegy? Haha.

Elindult az udvar bejárati ajtaja felé. Lassú léptekkel haladt, a hó finoman sercegett a talpa alatt. Albínó ábrázata valósággal felderült az események keserű sodra után. Várta, hogy még egy utolsó lökést adjon a szerencsétleneknek, végleg megfosztva őket az életüktől, s leróva tartozásukat.

- Rosszcsontjaim! – mosolygott, majd megadta az utolsó lökést, mikor kilépett a kerti fakapun.

A keserves utolsó vonyításokat azonban ő már nem hallotta, de a feltámadt, jéghideg téli szél, mely nemrég még az ő mezítelen testét fogta körül, messzire vitte a hangokat. Az utolsó lélegzetvételnek, az utolsó szívdobbanásnak, pedig már csak a lombjukat elhullatott szomorú fűzfák voltak megbízható tanúi…