Rozán Eszter

Regisztrált: 2008. augusztus 12. - 14:53

Rozán Eszter

Nagyon szeretek olvasni, szinte falom a könyveket. Arra gondoltam, hogy magam is megpróbálkozom az írással, hátha sikerül gondolataimat megosztanom másokkal.

Írások

A cseresznyebefőtt

Hideg téli délután volt, északról orkánszerű széllökések remegtették meg a házat. Nagyapa közelebb húzta karosszékét a kályhához, hogy elgémberedett végtagjait megmelegítse. Nemrégen fűtött be, a cserepek lassan langyosodni kezdtek. Felemelte az asztalról a fazekat, apró mozdulatokkal szürcsölte a kihűlt levest. Nem találta különösebben ízletesnek, pedig egész délelőtt ezzel bíbelődött. Felesége halála óta saját maga készítette el az ebédjét, de az elmúlt három év alatt mindig úgy érezte, hogy valami kimarad belőle. Talán felesége szeretete, mert az asszony minden bizonnyal azt is belefőzte. Nagyon hiányzott neki Klára. A mosolygós arca, az időnkénti zsémbelődései, az esti beszélgetések. Az utóbbi időben nemigen volt kihez szólnia. Fiai és lánya állandóan dolgoztak, bár kötelességszerűen meglátogatták apjukat, akkor is siettek, látszott rajtuk, hogy lélekben nincsenek jelen, mert valamilyen fontos problémán törik a fejüket. Az unokák pedig óvodába, iskolába jártak, nekik is megvolt a maguk napközbeni elfoglaltsága. Ennek ellenére nem hagyta el magát. Senki sem gondolta volna, hogy már betöltötte a nyolcvanadik életévét, olyan frissen és fiatalosan mozgott. Orvosai dicsérték, milyen ritkaság, hogy ennyi idősen nem szorul rá arra, hogy gyógyszert szedjen. Reggelente mindig ugyanabban az időben kelt, elvégezte a szokásos szertartásokat, amihez néhány légző- és kargyakorlat is hozzátartozott, majd elolvasta a megyei napilapot. Nem akart lemaradni a világ nagy eseményeiről, bárkivel el tudott beszélgetni a legújabb politikai történésekről. A leves után elővett a kamrából egy régi cseresznyebefőttet. Elérzékenyülten nézegette az üveget, ami még Klára keze nyomát őrizte, mert még ő tette el évekkel ezelőtt. Könnyező szemmel bontotta ki a celofánból, az első falat mennyei mannaként áradt szét a nyelvén. Ekkor berobogott a kisebbik fiú. Megrökönyödve nézett apjára:
- Hát te meg mit csinálsz?
- Hogy-hogy mit csinálok- értetlenkedett nagyapa.- Kompótot eszek.
- Milyen kompótot?- faggatta tovább a fiú.
Nagyapa nem értette, legkisebb gyermeke miért kerít ekkora feneket holmi falatozásnak.
- Ezt még szegény anyád csinálta. Kóstold meg, te is! Nagyon finom.
A fiú felháborodása nem ismert határokat:
- Te teljesen megőrültél? Hiszen ez már romlott! Beteg leszel tőle.
- Ugyan már, miért lenne romlott. Egyáltalán nincs rossz íze- tiltakozott nagyapa.- Egyél belőle te is!
- Dehogy eszem! Neked sem lenne szabad. Ennyi idő alatt méreganyagok halmozódnak fel benne. Már régen ki kellett volna dobni.
Az idős ember még mindig csodálkozott fia kitörésén. Feleségével mindig meg szokták enni a régi befőtteket is, sőt úgy tartották, minél régebbi, annál finomabb. Érthetetlen volt hát számára, hogy fia milyen kivetnivalót talál ebben.
- Most azonnal ki is dobom az összeset- határozott a fiú.
Nagyapa megijedt. Ezek a kompótok nem csupán finom csemegék, hanem Klára kézzelfogható emlékét is őrizték. Sokszor üldögélt a kamrában a polcon sorakozó üvegek előtt, közben látta Klárát, amint a konyhában sürög-forog, fáradhatatlanul teszi el télire a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.
- Kérlek, ne tedd! Hidd el, nem lesz tőle semmi bajom. Mindennap eszem belőle, csak te eddig nem vetted észre.
A fiú azonban határozott léptekkel a spájzban termett, és egy kosárba tett mindent, amit talált.
- Ne dobd ki! Ígérem, nem fogok enni belőle, csak hadd maradjanak itt.
Most a fiún volt a csodálkozás sora:
- Ha nem eszel belőle, akkor aztán tényleg minek foglalná a helyet.
Nagyapa megpróbálta lefogni fia kezét, de esélye sem volt a fiatalabbal szemben. A fiú, amilyen sebesen jött, úgy távozott, de az üvegeket magával vitte. Aztán csak a csörömpölés zaja hallatszott a kukából.
Nagyapa visszaült a kályha elé. Klára együttérzéssel tekintett rá a falon lévő fényképről.
- Nagyon hiányzol- suttogta, és hagyta, hogy a könnycseppek végigsétáljanak az arcán.

A diagnózis

Csak állt némán, földbe gyökerezett lábbal, meredten bámulva a kezében lévő papírt. Szeme sarkából egy könnycsepp bújt elő. Nem szeretett mások előtt sírni, elítélte azokat, akik közszemlére teszik fájdalmukat, úgy tartotta, a szomorúság magánügy, amúgy sem értheti meg soha senki, hogy mi lakik bennünk legbelül. Most mégsem tudta megállni, hogy teret ne adjon az egyre növekvő kétségbeesésének. Ahogy előregörnyedt, haja arcába hullt,, de nem törődött vele. A rendelőintézetben a megszokott, hétköznapi élet zajlott. Betegek ültek a padokon egymással beszélgetve, kisgyermekek csúsztak-másztak a földön, időnként kinyílt egy-egy ajtó, és behívták a soron következőt. Ö azonban mindebből semmit sem vett észre, a hír, amit kapott, mintegy időn és téren kívül helyezte. A valóság ragacsos masszaként folyt el mellette, a többiek vidáman vagy szomorúan, de keringtek körülötte, ő azonban a massza foglya volt, belesüppedve mozdulatlanságába.

Idáig reménykedett, bízott benne, hogy az orvosok tévednek, mert nem lehet, hogy pont ő, ki van zárva, hogy pontosan ővele...De nem, itt olvasható fehéren feketén a diagnózis. Ezzel sorsa megpecsételődött, életének fonalán csomó keletkezett, kibogozhatatlan csomó. Már maga a betegség neve is szörnyű. Elhatározta, hogy sohasem fogja kimondani a rettegett szót, mintha ezzel el lehetne űzni fejéről az átkot.

Abban is bízott, hogy összecserélték a leleteket, nem egyszer előfordult már a történelem során. Ám kiderült, nem történt csere, a saját eredményeit látja. Merengéséből tolókocsi közeledése riasztotta föl, kényszeredetten lépett odébb, hogy utat engedjen. És akkor elkezdett szaladni, kirohant az épületből, útközben majdnem feldöntött egy járókerettel baktató bácsikát, kabátja beleakadt az ajtókilincsbe, vad dühvel rántotta vissza. Kint madarak csiripeltek, tombolt a napsütés. Az úttesten körültekintés nélkül vágott át, egy teherautó csikorogva fékezett, a sofőr a le-és felmenőit szidta, de ez sem érdekelte.

A folyóparthoz érkezett. A fák élénkzölden, méltóságteljesen álltak az aranyló fényben. A vadgesztenye virágja éppen bontogatta szirmait, méhek döngicséltek körülötte. Soha nem tapasztalt érzés fogta el. A természet és ő eggyé váltak, rájött, hogy az élet milyen nagyszerű és megismételhetetlen. Térdre rogyott, kezét a vízbe mártotta, hagyta, hogy a hűs áramlás testét lelkét áthassa.

Már nem félt, elszánta magát a harcra. Lehet, hogy megtámadta a kór, és teste elpusztítására törekszik, de ő nem adja magát olyan könnyen, küzdeni fog a végsőkig.

Felegyenesedett, és emelt fővel kiáltotta:
- Ti fák, élni akarok!
Halld meg folyó, élni akarok!

Éjfélkor

Kezdetben volt...a vörös szőnyeg bolyha ott
a lábam előtt, én tapostam puha szövetén.
A mintákból kinőtt pelikán fészket rakott
fejemen, karma belém fúródott könnyedén.
Megszűnt az utcazaj tompa morajlása,
csak az elkopott, szárnyát szegett kakukk
sírta egyre: életem így veszett kárba,
órájából kijőve csak ordított: kakukk-kakukk.
Az idő ellenség: elvágtat, meg nem vár,
a perc, mi elmúlt, vissza soha nem tér,
minden nélküled töltött pillanat kár,
könyörtelenül lecsap, de nem kér.
Lidércek gyötörtek, gúnyolódtak: véged,
röhögtek rajtam, arcukból zöld lé folyt,
te a holnapot már meg nem éred,
éreztem undoruk sebzett szívembe belefojt.
Jajongott a falakon a tapéta,
illatos rózsából lett ragadós bogáncs,
nem visel el többet, kilök a planéta,
csak egyet kérek, hagyj pihenni, ne bánts!

Éljen a nászéjszaka

Júlia tudta, hogy ez életének legboldogabb napja, de éjfél körül mégis a kimerültség jeleit vette észre magán. Fárasztotta a túl hangos zene, meg a vendégek kiabálása, ahogy a muzsikát túlharsogva próbálták megérteni egymást. A zsibongás elbágyasztotta, ernyedten ült kissé kényelmetlen székében, hol a táncolókat figyelte, hol pedig csak bámult maga elé. Az esküvői szertartást csodálatosnak találta, az anyakönyvvezető nem túl hosszú, de velős beszédével kitett magáért. A rezesbanda már várta őket a házasságkötő terem előtt, óriási csinnadrattával vonultak át az étterembe. A násznép néhány duhajabb tagja a vőfély vezényletével már az utcán dalra fakadt. Egy kirándulóbusz haladt el mellettük, a sofőr rádudált a vidám menetre, az utasok pedig integettek a násznépnek, akik viszonozták ezt a kedves gesztust. A szakácsra sem lehetett panasz, bőséges vacsorával, finomabbnál finomabb süteményekkel kápráztatta el az ünneplő társaságot. Hirtelen elhallgatott a zene, a cimbalmos kimerülten törölte meg izzadt homlokát kétes tisztaságú zsebkendőjével. A beállt csend egy percre zavarba hozta a sokaságot, de aztán annál élénkebb beszélgetésbe kezdtek. Ottó, aki ezen a napon vált férjjé, visszatért helyére. Újdonsült felesége sört töltött a táncolásban kiszáradt férfi poharába, aki mohón fel is hörpölte. Anna néni jelent meg az asztaluknál.
- Drágám, gyönyörű ez az este. Nagyon jól éreztem magam, de most már mennem kell.
- De még csak most jön a menyasszonyi torta. Nem várod meg?- kérlelte Júlia nagynénjét.
Anna néni azonban megrázta a fejét:
- Nem lehet, angyalom. A cukrom miatt nem ehetek édességet. Sok boldogságot kívánok nektek.
- Ottó, te is mondj már valamit- bökte oldalba Júlia a férjét.
Mielőtt azonban kinyithatta volna a száját, Anna néni már el is indult a kijárat felé, menet közben fordult vissza:
- Szervusztok, drágáim.
- Akkor legalább kikísérlek- pattant fel Júlia.
Az utca friss levegőjétől mindketten felélénkültek.
- Menj vissza, még megfázol nekem- kérte a nagynéni.
- Á, dehogyis, olyan jólesik ez a hűvös.
Anna közelebb hajolt unokahúgához:
- Fess fiatalember a férjed, meglátod, jó sorod lesz mellette. Hanem a barátja, ez a Géza, sehogy sem tetszik nekem. Túlságosan finomkodó. Egy férfi legyen erős, határozott.
- Még szerencse, hogy Ottót választottam. Nem félsz a sötétben?
Megtermett, tenyeres-talpas alakjával a nagynéni egyáltalán nem úgy festett, mint aki megijed az esti kiruccanástól.
- Csak három saroknyira lakom innen. Mire észbe kapnál, már haza is értem. Most menj, törődj a férjeddel és a vendégekkel. Hideg van itt kint, nehogy megbetegedj egy ilyen fontos éjszaka előtt.
Az utolsó mondatot korához nem illő fiatalos lendülettel és pajzánsággal mondta ki. Júlia nagyon is jól tudta, mire céloz. Az ő esetükben helytálló volt ez a nászéjszakára való utalás, mert eddig még nem lettek egymáséi, bár nagyon sok időt töltöttek kettesben. Júlia ezt eleinte nem is találta furcsának, kapcsolatuk kezdetén, az ismerkedés fázisában ő is korainak találta volna. Később esti andalgásaik során eldugott sikátorokban egy-egy csók kicsikarásával kísérletezett, de Ottó mindig elhárította. Akkor arra gyanakodott, hogy kedvese talán vallási megfontolásból ódzkodik a testi érintéstől, de kiderült erről szó sincs. Szavakban a fiú rendkívül kedvesnek és előzékenynek mutatkozott, ám amint intim közelségbe kerültek, Ottó udvariasan, de határozottan kibújt alóla. Ezt Ottó azzal magyarázta, hogy rendkívül félénk és szemérmes a természete, attól tart, hogy valamit elront. De Júlia egyáltalán ne búsuljon, majd a házasságuk alatt kényeztetni fogja, és bőséges kárpótlást kap mindenért. Júlia egy kicsit csodálkozott ugyan, mert eddigi kapcsolataiban mindig a férfiak bizonyultak rámenősebbnek, de elfogadta, hogy ilyesmi is létezik. Megpuszilta nagynénjét, majd visszament a terembe, ahol már véget ért a zeneszünet.

A táncolókon átfurakodva igyekezett a széke felé, amikor egy kar elkapta. Már majdnem átölelte az illetőt, mivel azt hitte, Ottó incselkedik vele, de még időben észrevette, hogy Géza az. Mi tagadás, ő sem kedvelte különösebben Gézát, de szerelme kedvéért megpróbálta elviselni. Az erős zene miatt nem hallották egymást, ezért Géza a fülébe ordított:
- Szeretnék beszélni veled.
Félrevonultak egy oldalsó helyiségbe, ahová nem hallatszott be annyira a lárma. Géza elővett egy doboz cigarettát, kivett egy szálat, azután Júliát is megkínálta. Júlia fejrázása után rágyújtott, közelebb húzta magához a hamutartót, majd az asztal szélére telepedve így szólt:
- Azért te egy baromira rendes csaj vagy, hallod-e.
- Én? Miért mondod ezt?
Géza szippantott egyet, kéjesen az orrán át engedve ki a füstöt. Egy hosszú szőrszál lógott ki az orrából, amire egy morzsa tapadt. A lány nem tudta, figyelmeztesse-e.
- Hát hogy ilyen nagy áldozatot hoztál Ottóért. Ezt nem mindenki tenné meg.
- Nem értem, miről beszélsz.
Erre a a férfi elgondolkodva nézte a meglepődött lányt. Júliát zavarba hozta a rászegeződő tekintet.
- Na, mi van?- morrant fel csöppet sem barátságosnak mondható hangon.
- Jól van- sóhajtott a férfi.- Vedd úgy, hogy semmit sem mondtam. Kérdezd meg Ottót, majd ő mindent elmond neked.
- Egyáltalán nem tudok úgy tenni, mintha semmit sem mondtál volna. Ha már egyszer belevágtál, akkor fejezd is csak be!
Géza azonban már el is nyomta a félig elszívott cigarettát.
- Ezt Ottónak kell elmondania. Megjegyzem, elég nagy szemétség tőle, hogy idáig eltitkolta.
- Mit?!- csattant fel Júlia.
Géza a nagyterem felé fordította a lányt:
- Menj csak a férjecskédhez, és kérdezd meg őt.
Júliának nem maradt más választása, mint férjéből kiszedni a titkot. A hosszú asztalsorhoz érve egy rokon állta útját.
- Milyen jól nézel ki. Csak úgy ragyogsz. Nagyon szép a ruhád, különösen a nyakán az a rózsaszín fodor.
Valamit udvariasan válaszolt, maga sem tudta mit, nem volt képes bájcsevejre. A zene újból elhallgatott. Lekapcsolták a villanyt, a pincér már hozta is az égő csillagszóró fényében tündöklő óriási tortát. Lélegzetvisszafojtva várták, amíg a csillagszóró elég, majd a vendégek egy emberként skandálták:
- Csókot, csókot, csókot!
Még tapsoltak is hozzá, miközben felkapcsolták a lámpákat.
Ottó kényszeredetten ifjú feleségéhez fordult, csókja érzéketlenül csattant Júlia ajkán. A lány már a házasságkötő teremben is hidegnek érezte Ottó csókját, de akkor az izgalom hevében nem törődött ezzel. Fel kellett vágniuk a tortát, a menyasszony feladata volt a szétosztása. Később újabb rokoncsapat szállta meg az asztalukat, majd az ünnep végén egyenként búcsúztak el mindenkitől. Így aztán nem adódott rá lehetőség, hogy kettesben beszéljenek egymással, egészen addig, amíg meg nem érkeztek közös lakásukba.

Amint beléptek az ajtón, Júlia azonnal nekiszegezte a kérdést:
- Géza szerint te titkolsz valamit előlem.
Látszott, hogy Ottó összerezzen erre a kijelentésre.
- Hát beszélt veled?
Júlia nem válaszolt.
- Gyere, ülj le. Töltök neked egy whiskyt.
- Nem kell- hárította el a lány.- Már így is túl sokat ittam.
Ottó idegesen járkált fel-alá, látszott, hogy fél belekezdeni. Júlia egy pillanatra elmosolyodott. Milyen komikus, gondolta, egyáltalán nem ilyennek képzelte a nászéjszakájukat.
- Nézd drágám...tudom, hogy amit most mondani fogok, azzal csalódást okozok neked, és azt is tudom, hogy nem ezt érdemled. Talán nem lett volna szabad eddig várnom, és hidd el, rengetegszer elhatároztam, hogy megmondom, de sosem volt hozzá elég bátorságom.
Júlia számára sok volt ez a hosszú bevezető:
- Elég. A lényeget szeretném hallani. Talán valamilyen súlyos betegséged van? Én akkor is szeretlek.
- Nem, nem vagyok beteg- Ottó végre leült. - Nos, én...én...nem a lányokat szeretem, hanem...hanem...a fiúkat. Pontosabban egyet, a Gézát.
Júliának úgy tűnt, mintha egy bomba robbant volna föl a szívében. Először azt hitte nem hall jól:
- Ugye, csak tréfálsz? Hiszen most volt az esküvőnk.
- Nem viccelek. Gézával szeretjük egymást.
A detonáció szétzúzta a lelkét. Hisztérikus kacajra fakadt, még a könnyei is kicsordultak. Ez annyira abszurd, egyszerűen lehetetlen, hogy megtörténjen. Az ő újdonsült férje, élete nagy szerelme és Géza? Nem, ez csak egy rossz vicc lehet. Vagy talán álmodik? Nagy nehezen összeszedte magát:
- Akkor mit keresünk most mi itt? Miért vettél el feleségül, és egyáltalán, miért hazudtad azt, hogy szeretsz?
- Amikor azt mondtam, hogy szeretlek, nem hazudtam, mert valóban kedvellek, mint barátot. Csak nem úgy, ahogy...ahogy a férfi a nőt szereti.
- Ez igazán kecsegtető- rebegte Júlia.- Mert az a fajta szereteted Gézának jár?
Az ifjú férj lehajtotta a fejét:
- Igen. A házasságra azért volt szükségem, mert előléptettek, és ebben a beosztásban csak úgy maradhatok meg, ha házas ember vagyok. Ha kiderülne, hogy egy másik férfival van kapcsolatom, akkor azonnal elbocsátanának.
- Szóval csak kihasználtál engem?
- Kérlek Júlia, bocsáss meg! Teljesen igazad van, ha most megvetsz. De valahogy magukkal ragadtak az események. Meg te egy olyan kedves lány vagy, és az elején arra gondoltam, hogy hátha megváltozom. Tényleg szeretlek, de a szenvedélyes szerelem az Gézáé.
Júlia pillantása az ágyon heverő selyem hálóingére esett. Hány boltban megfordult, milyen sokat felpróbált, mire megtalálta a legszebbet, amiről úgy gondolta, Ottónak is tetszeni fog. Kalapácsütésként hatolt a tudatáig, hogy a hálóing ezen az éjszakán érintetlen marad.

Kertben

Utolért a bíborszínű alkonyat,
habcsók felhőkön úszik a vágy,
repülőgép húz vörös csíkokat,
a levegő íze most olyan lágy.

A félhomályban denevér kering,
ultrahangját nem hallhatom,
nesztelen szárnyával fölöttem ring,
majd egy percre megpihen vállamon.

Ajándék a télben a tavaszi este,
pihegve zsong és él a természet,
kézzel fogható lett a mindenség teste,
nem álmodom az egészet???

Örökké szeretlek

Egy viseltes könyv hátsó fedelére szórta a port. Aprólékos gonddal elegyengette, majd egy rövid szívószállal fölszívta először a bal, azután a jobb orrlyukába.
- Muszáj ezt csinálnod?- kérdezte aggódva a lány.
- Hát persze- válaszolta a fiú.- Annyira fáradt vagyok, szükségem van valamire, ami feldob.
A művelet végeztével elégedetten dőlt hátra kempingszékében, várta a hatást.
- Hát én nem vagyok elég neked?- simogatta meg a fiú kezét kicsit megbántva Barbara.
- Jaj, Cicamica- sóhajtott a fiú.- Te is tudod, hogy itt nem erről van szó. Nagyon szeretlek, de a fáradtságomon te nem tudsz segíteni. Egyedül csak a speed. Meg aztán egy kicsit gondolkodni akarok, olyan jó lenne pár új verset írni. Az anyagtól pedig csak úgy röpködnek a jobbnál jobb asszociációk.
A lány öt havi együttlétük során már jól kiismerte a fiút. Az amfetamin valóban felspannolta kedvesét, olyankor nyugtalanná vált, és csak úgy dőlt belőle a szó. Talán még eredeti gondolatai is támadtak, de leírni ritka esetben volt képes. Az írás koncentrációt igényel, Karcsi pedig túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy leüljön, és kezébe vegye a tollat. Barbara aggódott Karcsiért, mert a fiúnak egyre nagyobb adagra volt szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, és ez nemcsak a pénztárcájukat viselte meg, hanem Karcsi szervezetét is. 25 éves kora ellenére egyre gyakrabban támadtak szívritmus zavarai, de a fiú nem törődött vele. A rohamok idején halálfélelemtől reszketett, hideg verejtékben úszva kapaszkodott az életbe, de amint jobban lett, mintha mi sem történt volna, tovább folytatta az egészet. A szer hatni kezdett, jólesően konstatálta, ahogy szétárad a testében. A nap a keskeny ablakon át éppen a szemébe sütött, hirtelen nagyon melege lett. Felpattant, egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a pólóját, sietős léptekkel fel-alá járkált az asztal körül.
- Ajjaj, már megint kezdődik- mondta Barbara.
- Most mi van?- kérdezte Karcsi.- Már ezt a kis élvezetet is sajnálod tőlem? Pedig az élet olyan szép. Nézd ezt a kólás dobozt- mutatott a földön lévő szeméthalomra.- Hát nem csodálatos? Olyan szépen formálták meg, ízléses az alakja, a színe. Ha nem ilyen lenne, talán nem is kívánnánk annyira.
- Ki kellene vinnünk a kukába- reagált a lány az eszmefuttatásra.
Karcsi a szekrényhez ment, elővett egy zacskót. Tartalmát az asztalra borította, rutinos mozdulattal cigarettát sodort.
- Még füvezni is akarsz?- rémült meg Barbara.
- Dehogyis. Ezt a spanglit neked csináltam, hogy ne legyél olyan morcos. Azt akarom, hogy te is megtaláld az élet szépségeit, akár egy kólás dobozban.
A lány eddig még sohasem próbált ki semmilyen kábítószert sem, bár barátja már többször kérlelte. Annyi rosszat olvasott a drogokról azokból a könyvekből, amiket a gimnáziumban a drogellenes oktatáson a rendőrtiszttől kapott, hogy idáig visszatartotta a következményektől. A leépült emberekről látott képek megrendítették. Ugyanakkor Karcsi arról győzködte, hogy a heroin az, ami igazán káros, a marihuána és az amfetamin kimondottan jót tesz a szervezetnek, élénkké teszi, előhozza belső énjét, azok a képek heroinistákról készültek. Nos, mivel nyár volt, hét ágra sütött a nap, ők éppen nyaraltak a Balaton partján, Barbara elfogadta a cigarettát. A fiú kitágult pupillával nézte a lányt.
- Na?- kérdezte kíváncsian.
Barbarát valóban kellemes érzés árasztotta el. A fiú maga is szívott néhány slukkot. Ekkorra már mindketten szűknek érezték a kicsi bungalót, a szabadba vágytak. Kint arcul csapta őket az éles napfény, de ők bátran, a természeti elemekkel mit sem törődve, elszántan meneteltek a csillogó vízhez. Dél felé járt, a hőség izzó katlanként hatott rájuk. Aki csak tehette, árnyékba húzódott.
- Menjünk csónakázni- javasolta a fiú.
- Most?- döbbent meg a lány.- Meg fogunk főni.
- Dehogyis- vetette ellen a fiú.- A víz valahogy mindig alkotásra ihlet. Gyere, ott lehet csónakot bérelni. Édes Cicamicám, meglátod, te is élvezni fogod.
A lány szerelmes tekintettel követte a fiút. Arra gondolt, legalább lebarnul, és otthon majd megpukkadhatnak a lányok. A parti sétány mentén rózsák illatoztak.
- De szépek, úgy imádom a rózsákat- lelkendezett Barbara, miközben nagyokat kacagott, de Karcsi letorkolta:
- Gyere, most nincs erre időnk!

A tó közepén Karcsi abbahagyta az evezést. Ki akarta támasztani a lapátokat, de az egyik kicsúszott a villából, és beleesett a vízbe. Ha felé kapnak, megfoghatták volna, de a fiú a másikat is utána dobta. Lábát belelógatta a vízbe, kurjantása messzire elhallatszott:
- Éljen a nyár! Juhúú, nincs szebb a nyárnál!
Barbara egyfolytában vihogott, maga sem tudta, hogy miért.
Ám a nap kegyetlenül perzselt, izzadtak, nem hoztak magukkal sem sapkát, sem naptejet, ezért bőrük enyhe pírba, majd égő vörösbe ment át. Karcsi szíve szúrni kezdett. Hiába beszélt kedvesének a költészet hatalmáról, a versek és a természet erőinek összefüggéseiről, a szívszúrása egyre jobban felerősödött. Hamarosan a homloka is lüktetett. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lehűsítse magát. Egy bögöly csípése aztán végleg eldöntötte a dolgot.
- Beleugrok a vízbe- állt fel hevesen, még a csónak is oldalra billent.
- Ne tedd- kérlelte a lány. - Hideg a víz, még valami bajod lesz.
A fiú visszaült egy pillanatra, megnyugtatóan ölelte át Barbarát:
- Mondd, úgy nézek én ki, mint akinek baja eshet? Sose félts engem. Bár jólesik, hogy aggódsz értem.
Megcsókolta a lányt, aki forró szenvedéllyel viszonozta. Percekig úgy maradtak, egymás ajkának ízlelgetésében elmerülve. Lassan bontakoztak ki az ölelésből.
- Tényleg szeretsz?- kérdezte Barbara reménykedve.
- Imádlak, te vagy a mindenem- felelte a fiú, miközben a szíve tájékát dörzsölgette.- Érted bármit megtennék. Tudod mit, kiúszom a partra, leszakítom a legszebb rózsát, és elhozom neked. Ezzel bizonyítom be, hogy szeretlek, és örökké szeretni foglak. A rózsa lesz örök szerelmem szimbóluma.
Egy kicsit megtántorodott, de sikerült gyorsan visszanyernie az egyensúlyát.
- Jól vagy?- kérdezte a lány.
- Hát persze- válaszolta a fiú,- csak a csónak ingott meg egy kicsit.
Ugráshoz készülődött, de még visszanézett a lányra. Hatalmas csobbanással nyelte el a víz. Egy darabig még kavarogtak a hullámok, majd tisztává vált a víztükör, de a fiú feje nem bukkant fel, bármennyire is figyelte Barbara.

Szabad vagyok

Hát újra látlak, kedvenc tavam,
nálad mindig otthon érzem magam,
fentről ragyog a napsugár,
elringatja lelkem a puha nyár,
a szélben fodrozódnak a habok,
e merengő órán én is szárnyra kapok,
repülök ott fenn, akár a madár,
látom, ahogy széles lesz a határ,
alattam a fű ragyog, mint a smaragd,
elönt a boldogság: szabad vagyok, szabad!
Amott kócsag lépked, mellette szárcsa,
fészekben fióka éppen száját tátja,
egyek vagyunk, én és a fák, a tó,
a hullámok hangja oly nyugtató.
Megszűnt az idő, nem hajszol végre,
bátran merek nézni a vakító égre,
mert te itt vagy velem, kis tavam, Balaton,
a kettőnk szerelme örökké megmaradjon.

Tengerparton

Ha elmondhatnám, amit gondolok,
fognám tollam, volna rá ezer ok,
tudom, a puszta szó néha kevés,
érjen öröm, bánat vagy szenvedés,
mert amit érzek, kimondhatatlan,
föld mélyén őrzi vérvörös katlan.
Olykor elég egy meghitt tekintet,
hogy a szív rejtett titkát megértsed,
van út, mi a másikhoz elvezet,
indulj el bátran, mert ez a szeretet.

Ideje eltenni emlékkönyvem,
visszaemlékezni nem megy könnyen,
hol lehet, ki e sorokat írta,
él még vajon, vagy elszállt a sírba?
Boldog lehet, vannak még vágyai,
vagy megtörték viszontagságai?
Nézem a hullámzó, kékes tengert,
megérteni vélem magát az Embert,
mellettem ballag mindig hű ebem,
nyolcat kongatnak, haza kell mennem.