Makrai Tamás

Regisztrált: 2008. augusztus 14. - 19:22

Makrai Tamás

Fénnyel írok, árnyékkal rajzolok.

21 éves logisztikus hallgató vagyok a főiskolán, ami már egyetem.
A fényképezéssel körülbelül 2 éve kezdtem el igazán foglalkozni. Addig édesapám régi Smenáját használtam szárnypróbálgatásként. Eleinte egy kis Praktickát nyúztam, majd több mint fél éve egy S5600-as tulajdonosa vagyok. Leges-leginkább az absztrakt és a tájkép kategória foglalkoztat. Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy csak én lehetek ilyen elvont, hogy a különlegességeket észreveszem.
Röviden ennyit magamról. A többit majd elmondják a képek.

Képgaléria

Írások

Angyal a hóban

Angyal a hóban

Szilveszter éjszakája volt, szakadt a hó. Éppen a szokásos, esti fényképezős sétámról tértem haza, amikor az otthonomtól nem messze egy ház előtt megláttam, hogy a hóban egy fehér ruhás, sötét hajú, fehér arcú lány fekszik a hóban, aki zokogott. Haja csapzott, szeme kisírt volt. Megkérdeztem tőle mi a baja, bántották-e, miért fekszik a hóban, átfázva és vizesen. Erre ő azt mondja: Tűnjek el, hagyjam békén, biztos én is olyan vagyok, mint azok ott odabent – és a közelben lévő házra mutatott. A házból zene szűrődött ki, szilveszter révén biztos buli van bent. A lányt felsegítettem a hóból, és leültünk a közeli padra. Átadtam neki a kabátom, nehogy megfagyjon, és megkértem, hogy mesélje el, hogy is történt valójában vele. Kisebb unszolás után belekezdett a történetében.
Pár hónappal ezelőtt a főnököm azt a feladatot adta, hogy keressem meg az emberi társadalomban a boldogságot. Egy– két napja beilleszkedtem egy baráti társaságba, persze szárnyak nélkül. Ez a társaság hívott el ma is szórakozni. Amint, beléptem a házba tudtam, hogy hiba volt eljönni. Az egyik szobában összenemillő lelkek testileg egymásba fonódva andalogtak a táncparketten. Ahogy, megyek beljebb az erkölcstelenség különböző fajtái bukkantak fel előttem. Egyszer arra eszmélek, hogy valaki megragadja a kezem, és már a táncparkett közepén találtam magam. Nem volt más, mint a házigazda, egy korodbeli srác, azzal nem is lett volna gond, csak az erőszakosságával. Egy líraibb hangvételű szám közben a keze „délebbre” kalandozott a kelleténél. Szóltam neki, hagyja abba, de nem tette, a keze egyre lejjebb, és lejjebb kúszott. Ezt már nem tűrtem, ellöktem magamtól és elfutottam. Belemenekültem a frissen hullott hóba. A többit innen már te is tudod.
A történet után megkérdeztem a lánytól, hogy sikerült-e megtalálni a boldogságot. Erre ő azt mondta: az odabent lévők csak a „testi” boldogságot ismerik, míg te a lelkit is. Benned meg van minden morális erény, a segítőkészség, az odaadás, a tisztesség, a megértés és a legfontosabb, a becsületesség. Ezekkel a szavakkal egyetemben megköszönte a kedvességet, és a kabátomat. Gesztenyebarna haja leomlott a vállaira, és elindult a sötét éjszakába. Pár lépés után még egyszer visszanézett, a eltűnt a téli homályban.
Másnap reggel arra ébredek, hogy szinte teljesen át vagyok fagyva. Kabátom párnaként a fejem alágyűrve. A közeli ház ablakából versenyt hánynak a tegnap esti buliba hivatalos vendégek, milyen szép reggeli idill. Ideje haza indulnom, a szokásos leltár; fényképező, telefon, kulcs; meg van, mehetek.
Délután egy csésze, forró tea mellett, nézem vissza a tegnap esti fotókat, az utolsó kép egy hófedte parkot, s a hóban egy fiatal lány testének a lenyomatát ábrázolta. Lehet, hogy mégsem álmodtam a tegnap esti történetet, az angyalt a hóban.