Pók

Regisztrált: 2008. szeptember 22. - 14:24

Pók

A vers, pont úgy mint a többi alkotás, érzésekből, érzelmekből keletkezik, ami aztán a szemlélőben, olvasóban, nézőben újabb érzelmeket gerjeszt, ezáltal akár újabb alkotáshoz adva táptalajt. Az írás, a rajzolás, festés vagy az alkotás más formája annyira ki tudja kapcsolni az agyat, hogy megszűnik tér, idő, környezet, minden. Csak a készülő mű marad.
Mióta az eszemet tudom, rajzolok. Ez folyamatosan fejlődött, mostanára elmondhatom, hogy nagyrészt ebből élek. A versírás egy egészen új dolog, alig egy éve jött. A versek szerkezete adja, hogy nagyrészt dalszövegnek készülnek, némelyikük hamarosan napvilágot lát zenés formában, egy black - death metál zenekar előadásában.
Jó étvágyat..:)

Írások

Bemutatkozás helyett..

Nem vagyok ártatlan,
Nem vagyok bűnös,
Sorsom, hogy járjam
Az utam, mi zűrös.

Mutatni másfajta,
Szabadabb életet,
Az út bár göröngyös,
De tiszta a lélegzet.

Eltévedtem e sötét,
Megfagyott világban,
A bolyongó lelkeknek
Sivár otthonában.

Nem tisztem vezetni,
De segítek, ha kell,
Tévelygő lelkeknek
A fényt hozni ma el.

Létezésem ítélik,
Kik máshogyan élnek,
Kereszttől vagy papírtól,
Változást remélnek.

Megszólnak, lenéznek,
Nem értik mit teszek,
De hazug sirámukban
Részt sohasem veszek.

Voltam már magasan,
Voltam nagyon mélyen,
Felálltam már párszor,
És megteszem, míg élek.

Nem parancsol senki,
Kérni is csak szépen,
Ördög, isten egyre megy,
Egyiket sem félem.

A szép ami megérint,
Szabadság a vágyam,
Északi szél öle,
Lesz majd végső ágyam.

Megyek, míg mehetek,
Saját utam járom,
De kéznyomom, ha lehet
Marad e világon.

Boszorkánytánc

Fiatal voltam, az erdőt jártam,
S eltévedtem egy éjszakán,
Holdfényénél, egy kis tisztáson,
Megpillantottam azt a lányt.

Az erdő csendjét a szél zúgása,
S a fák suhogása törte szét,
Ez éteri hangra, lágyan és lassan,
Dúdolni kezdte énekét.

Csak néztem a táncát, és hallgattam dalát,
S szívembe furcsa érzés ült,
De reccsen egy ág, és felnéz a lány,
A varázs messzire elrepült.

Messzire repült és vitte magával,
A szívem, mi érte dobogott,
Azóta járom a vadont, és várom,
A lányt, ki engem itt hagyott.

Egy sötét napon, a kis tisztáson,
A csendet kiáltás törte meg,
Csuhások jöttek, rideg tekintettel,
Szerelmem máglyatűz ölte meg.

Évek óta az erdőt járom,
Ha éjszaka van és fúj a szél,
Lelkem mélyén még mindig várom,
Ereimben még zúg a vér.
Hamis papok szemében látom,
Mikor reszketve kegyelmet kér.
Mindük halála számomra álom,
S remény hogy a lány visszatér.

Évek óta az erdőt járom,
Ha éjszaka van és fúj a szél,
A tisztás szélén azóta várom,
Hogy táncával újra megkísért.

Évek óta az erdőt járom,
Hallgatom csendben, hogy fúj a szél,
A fák suhogása elhozza hozzám,
A dalt, mi szívemben mindig él.

Felnyílt szemmel

A megoldás a következő,
Mert élni sohasem kötelező,
Ha magával ragad a fájdalom,
Üvöltve fekszem az ágyamon.

Szemeim előtt meghal a lélek,
Gyertyák helyett máglyák égnek,
Vergődve sikít egy kósza szellem,
A szent emberekből eltűnt a jellem.

Gyilkos idők, gyilkos emberek,
Inkvizítorok, álszent fegyverek,
Üldöztetések, máglyahalál,
Ember és ember közt magas fal áll.

A kereszt nevében legyilkolt ezrek,
Fejfák mélyén száz szú perceg,
Hazug évek, mint múló percek,
Agyakba ültetett hamis tercek.

A megoldás a következő,
Hisz élni mégis kötelező,
Felnyílt szemmel nézni az égre,
Halott istent elűzni végre.

Kinyílt szemmel, tisztult aggyal,
Ne várjuk újra, hogy jöjjön az angyal,
Tagadjuk meg az álnok papokat,
S ezáltal lássunk fénylő napokat.

Sötét idők, ostoba emberek,
Ártatlanok, nők és gyerekek,
Égbe nyúló otromba templomok,
Festett oltárok, jeltelen sírhantok.

Isten nevében legyilkolt ezrek,
Tisztelet nélkül elásott testek,
Álnokul végrehajtott tesztek,
Birkáknak pásztora érezd veszted.

Harag

Pusztít és rombol,
Lelkedben tombol,
Démon, ki benned él.

Éhezik, nem kér,
Elvesz és nem fél,
Szívedben nincs remény.

Lelkednek démona,
Nem hagy el már soha,
Örökkön benned él,
Nem kér és nem kímél,
Tengernyi fájdalom,
Méreg és rágalom,
Táplálja szüntelen,
Hatalma végtelen.

Belülről tép szét,
Érezd a mérgét,
Felemészt teljesen.

Dühöngő angyal,
Nem bírod aggyal,
Érzéseidből él.

Lelkednek démona,
Nem hagy el már soha,
Örökkön benned él,
Nem kér és nem kímél,
Tengernyi fájdalom,
Méreg és rágalom,
Táplálja szüntelen,
Hatalma végtelen.

Mindenható

Önpusztító társadalom,
A pénz szolgái,
Veszett alom.

Mindig több kell, ez az álmuk,
De ez a vesztük,
S ez haláluk.

Remegnek, mint alkoholisták,
A pénz a boruk,
Ők ezt isszák.

Ha kell, bárkit átvernek érte,
Szemük nem rebben,
Nekik megérte.

A pénz diktál, a pénz az úr,
A pénztől a birka megvadul,
Gerinc nélkül földre nem hull,
S uráért bárkit hátba szúr.

Mert pénzért bárkit megvehet,
Nélküle semmit nem tehet,
Ehet, ihat, jöhet, mehet,
Így életcéljuk ez lehet.

A kocsi, a nő, a szép lakás,
Ennyi az élet,
És semmi más.

De végül semmi nem marad,
Meghal a tettes,
S az áldozat.

És sírjuk felett csak egy marad,
A pénz az úr,
A holt anyag.

Szellembörtön

Cseppenő víz monoton hangja,
Nyirokhideg pinceéj,
Halálsikoly, rekedt hörgés,
Csontig ható s nagyon mély.

Apró lábak surranása,
Lánccsörrenés a holt kövön,
Csontok csendes roppanása,
Húsba mélyed tíz köröm.

Neszezés az éjsötétben,
A falon tűnő árny fut át,
Jeges ujjak a szív körül,
A borzongás a mélybe ránt.

Rég holt lelkek suttogása,
Járja át a testemet,
Omlott falon rozsdás láncok,
Újra érzem vesztemet.

Dohos szalma rejtekéből,
Girhes patkány oson el,
Pár apró zörej lába nyomán,
S csend, mi újra átölel.

Fáklya lobban, kulcs csikordul,
S nehéz ajtó tárul fel,
A torzó mi egykor ember volt,
Földre lökve terül el.

Én szólnék hozzá, vigasztalnám,
Nem tart soká, semmi se',
De nem hallja, hisz szellem vagyok,
Régmúlt árnyak egyike.

Tegnapok szárnyán..

Szemeid előtt a sorsod,
Darabokban hullik a földre,
Mint hiányos kirakó részei,
Amit senki nem rak össze.
Sietve keresed a részeket,
Hisz érzed, hogy időd kevés,
Az idő keze egy kőtáblára
Egy ismerős nevet bevés.

Nincs már könny és nincs mosoly,
A tested a porba hull,
De a lelked szabad lesz végre,
S elszürkül lassan a múlt.

Elfelednéd a múltadat,
De valami még visszatart,
Néhány apró szép pillanat,
Ami emlékeidhez hajt.
Fekete szárnyak rebbenése,
Gondolatodból visszaránt,
Egy kézfogó, egy félmosoly,
S emlék már, mi nagyon bánt.

Nincs már könny és nincs mosoly,
A tested a porba hull,
De a lelked szabad lesz végre,
S elszürkül lassan a múlt.

Fájdalmas képek az agyadban,
Üvölt a tegnap hangja,
Remegve térnél magadhoz,
Csak hagyja végre abba.
Az előtted álló út elején,
Az ajtó nyitva áll,
De a célállomást előre látod,
A végén ott áll a halál.

Nincs már könny és nincs mosoly,
A tested a porba hull,
De a lelked szabad lesz végre,
S elszürkül lassan a múlt.

Temető

Nyögve tárul a vasrácsos kapu,
Nyikorgása már nem zavar,
Az út kövei közt száll a hamu,
Lábamtól zörren száraz avar.

A kapu felett egy ostoba szócska,
Azt bizonyítja, még álmodunk,
Betűit lassan lepi a rozsda,
De olvasható még: Feltámadunk.

Varjú száll egy kidőlt keresztre,
Hangjára rezzen élő és holt,
Rekedtes hangján hirdeti, Kár
A tűzért, mit az eső kiolt.

Jobbra és balra kopottas fejfák,
Közöttük halkan a szél suhog,
Szomorúfűzön rebben egy árnyék,
S az éjben egy bagoly felhuhog.

E megfakult tájék elhagyott végén,
Düledező kripta áll régesrég,
Rajta a tábla hirdeti hogy élt,
És egykor nagy volt az Emberiség.

Varjú száll egy kidőlt keresztre,
Hangjára rezzen élő és holt,
Rekedtes hangján hirdeti, Kár
A tűzért, mit az eső kiolt.