Képgaléria

Írások

Jelenet

Ott ült a fűben. Csak nézett előre. Ahogy a lépéseim zajt csaptak a hideg, harmatos fűben lassan felnézett. De nem fordult hátra. Várt. Mintha pontosan tudta volna, hogy ki is vagyok. Megálltam. Ő figyelt, némán hallgatózott. Ebben a pillanatban a nap megjelent a horizonton: reggel van. A felkelő nap sugarai körberajzolták a testét. Gyönyörű látvány volt. Csak egy fekete alak látszódott. Vártam, hogy mi fog történni. Végképp lefagytam, hihetetlennek tűnt mindez. Ő viszont lassan felállt és megfordult. Nem láttam semmit, még az arcát sem, azt sem tudtam, hogy ki volt. Odalépett hozzám, pont szemben álltunk. Tudtam, hogy ő lát engem, de én nem látom őt. Csak azt tudtam, hogy valamilyen erő kihajtott hozzá, pontosan ide, pontosan most. Jönnöm kellett. Nem lehetett ellenkezni. Lassan emelte a kezét és felém fordított a tenyerét, én is emeltem a kezem és átkulcsoltam az újaimmal. Megérintettük egymást. Becsuktam a szemem. Vártam. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Éreztem az illatát. Hallottam azt, ahogy dobog a szíve. Őt kerestem hosszú éveken át, és akkor ott állt velem szemben. Néma csend lett úrrá a hegyeken. Nem értettem, hogy most mi történik. Felnézek és kinyitom a szemem. Otthon feküdtem a saját ágyamban, fújt a szél és talán még az eső is csepegett. Minden álom volt csupán, de még most is csak az a pillanat motivál. Megmutatta nekem, hogy létezik. Az én feladatom már csak az, hogy megtaláljam és megszerezzem őt. Minél hamarabb, mert minden nappal egy újabb részem hal bele abba a tudatba, hogy mindez létezhet…

Minden napon

Hideg téli nap volt az is. Nagyjából olyan, mint a többi. Emlékszem, hogy mennyire fáztunk. A lányokat már nyolc óra előtt az ágyba zavartam. Küzdöttem velük ma is eleget. Üvöltöztem, ahogy csak bírtam. Zsófi reggel elment, azt mondta: az iskolába. De mégis csak körülbelül egy órával ezelőtt esett haza. Biztosan nagyon sok órája volt. Szinte mindenből bukásra áll. Most van valami udvarlója, láttam is már lent, ahogy beszállt hozzá egy kocsiba. Ilyen régi szürke kocka formájú autó volt. A férfi meg sokkal idősebb nála. Nagyjából olyan harmincöt, negyven évesnek nézett ki. Alig fiatalabb nálam. De igazából nem különösen érdekel már a dolog. Kinga valamivel jobb esetnek mondható. Nekem ő volt a kedvencem. A kisebb, a szerethetőbb, de egyszer csak ő is felcseperedett valahogy. Most már csak a fiuk érdeklik, azt hiszem, hogy már sexel is. Majd felcsinálja talán valaki tuskó állat fényes nappal egy parkban. Legalább nekik sem jobbak a kilátásaik, mint amilyenek nekem voltak. És, hogy most milyen az életem?! Egy cseppet sem jobb. Egy alkoholista disznóval élek egyűt. Mindjárt hazaér. Tudom, hogy úgyis megint leitta magát. Vajon mi a rosszabb? Ha iszik, vagy ha józan? Ha iszik kapásból agyonver. Most is kék-zöld szinte mindenem, még a múltkori meg az azelőtti és az azelőtti miatt. Legutoljára az övével ütött. De a csatos felével ám. Védtem az arcom, ahogy csak tudtam, legalább az maradjon már meg nekem. Üvöltöttem. Sírtam. Folytak a könnyeim. Egyszer csak abbahagyta és sarkon fordult. Tiszta vér volt mindenem, még a konyha padlója is egy mészárszékére hasonlított. Összerogytam és elájultam. Filmszakadás ettől a ponttól. Semmi másra nem emlékszem. Talán jobb is. Amikor meg józan, szimplán feláll a farka után és kész. Mondtam neki, hogy nincs kedvem hozzá, nem is akarok hozzáérni, a koszos, piszkos, dagadt testéhez. Undorodom tőle. Erre ő felpofozott és megerőszakolt. A lányok is látták. Pont akkor értek haza. Az-az állat meg csak elkapott és már nem is zavartatta magát. Ő élvezte, én összetörtem. A lányok meg úgy tettek, mintha nem is látnának és nem is hallanának semmit, bementek a szobájukba és becsukták maguk mögött az ajtót. Legalább őket nem bántotta még így. És nem is fogja soha. Nem engedem. Nem tudom végigélni még egyszer. Egyiket sem. Ahogy belép és lehajol, hogy levesse azt a koszos valamit, amit a cipője helyén hord, én némán mögé lopakodok és egy biztos szúrással véget vetek ennek az egésznek. Mindennek. Elővettem a legnagyobb kést a szekrényből. Percekig éleztem, bár főzéshez még soha nem kellett. Ahhoz valamit meg is kellett volna venni. Sokszor még zsemlét sem tudtam venni. Mindent, amit kaptunk az államtól ő vitt el, de azt, hogy hova, soha nem mertük megkérdezni. Véget vetek mindennek. Minden szenvedéssel töltött percet megbosszulok. Az, hogy lefognak-e csukni; cseppet sem érdekel. Tegyenek, csak hidegre legalább nem kell munkát keresnem és mindig lesz meleg étel is. Itt is van. Most lép be. Egy pillanat alatt fogok most megváltoztatni mindent…

Szemhunyás

Némán, csattanó hangon söpört végig a sugallat a testemen,
lágyan átkarolt, majd rám nézett és gyengéden elmosolyodott.

Lassan nézett fel, végigpásztázott a testemen,
majd kék szemével mélyen a tekintetembe meredt.

Óvatosan megmoccant és apránként teljesen hozzám simult,
én csak bámultam; csodáltam, ahogy emberként újjászületik.

Nyújtózkodni kezdett, majd lassan kibontotta a szárnyait,
felállt és hirtelen hátrálni kezdett tőlem. Bután bámultam rá.

Egyszer csak a végtelen homályába lépett át,
még egyszer hátra pillanatot, és örökre otthagyott.