Tudom, hogy nincs tökéletes anya, sem tökéletes apa. Tudom, hogy minden szülő hibázik egyszer, kétszer, néhányszor. Többször, mint szeretne. De azt is tudom, hogy hatalmas a különbség az olyan szülő között, aki hibázik, tudja, megérti, meglátja, beismeri és továbbá is anyaként, apaként viselkedik tanulva hibáiból, fejlődve, és az olyan anya illetve apa között, aki hibázik, sokszor, számtalanszor, mást nem is csinál, és ezen nem változtat. Meg sem fordul a fejében, hogy hibát követ el. Meg sem látja, mekkora kárt okoz gyermeke életében. Vannak emberek, akik egész egyszerűen, szerintem nem alkalmasak arra, hogy egy másik embert életre neveljenek. Ez nem bűn. Előfordul. Van néhány olyan jellembeli tulajdonság, ami miatt az ember alkalmatlanná válik erre a szerepre. Ha ezt felismeri és változtat rajta az egy másik dolog, akkor alkalmassá teszi magát és nincs is miről beszélni tovább.

Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudhatok én sokat a gyereknevelés rejtelmeiről, hisz nincs is gyerekem, vagy azt, hogy csak az tud „jól" gyereket nevelni, akinek nincs gyereke. Az egyik meggyőződésem ezzel kapcsolatban az, hogy egy „rosszul" vagy "hiányosan" nevelt gyerek nagyon is sokat tudhat a gyereknevelésről, és annak hiányairól, következményeiről, miután az élet megnevelte, avagy ő „nevelte felnőttre" saját magát. A másik véleményem pedig az, hogy nem minden szülő nevelő, és nem minden nevelő, szülő. Az pedig, ha valakinek nincs a jelenben gyereke, akiért felelős, nem jelenti azt, hogy sosem volt, hogy nem tudja mi az; felelősséget vállalni egy életért.

Biztosan tudom, hogy a folyamat, amivel egy gyermek nevelése, tanítása, óvása és szeretése jár, minket úgynevezett felnőtteket is tanít és egy másik szintre emel az emberi létben. A gyerekek okítanak, formálnak minket,  többé tesznek emberileg. Van, persze akit nem. Van, aki nem fejlődik, nem változik, nem tanul. Van, aki nehéz áldozatként éli meg, mindazt, amit egy gyerekért kell tenni, keserű elvételnek önmagából, idegesítő kötelességnek nem pedig örömforrásnak. 

Vannak anyák és apák, akik cselekedetekkel, szavakkal, avagy tétlenségükkel tragédiát okoznak. Megnyomorítják gyermeküket. Nem életre nevelik, hanem elítélik őket. Megalázzák szavakkal és tettekkel, már egész kiskortól gyermeküket, hogy aztán nagy eséllyel frusztrált, fejet sosem felemelő senkivé válhasson gyerekük, vagy valami ennél sokkal rosszabbá. A világ tele van gyermekkorukban megsérült emberekkel. Lelki sérültekkel, akik elhiszik, hogy a szeretet fáj, mert anyáé és apáé ilyen volt.

Elképzelem, a gyermeket, aki nem ette meg a vacsoráját és kapott egy sallert cserébe. Vagy azt, aki rossz jegyet vitt haza és közös tanulás meg konstruktív büntetés helyett kapott egy kiadós verést, meg egy „maradj a szobádban, látni sem akarlak, amíg nem tanulod meg azt a kurva leckét, te idióta...". Mit tanult ebből a gyerek? Azt, hogy ha valami rosszul sikerül, akkor keményebben kell dolgoznunk, hogy jobb eredményt érjünk el, vagy azt, hogy gyűlölöm a sulit, magamat és mindent?

A gyermek ösztönből, szívből, lélekből, mindennél jobban bízik a szüleiben. Ez születésétől fogva így van. Ez a legszebb kötődés a világon. Mit érezhet egy gyerek, amikor az anyja vagy az apja, aki a világot jelenti neki rendszeresen megveri? Akár lelkileg is!! Mi lesz azokkal, akik egész gyerekkorukban azt hallgatták, hogy „ezt, úgysem tudod megcsinálni" vagy azt hogy „ostoba vagy gyerekem"? Azokra a gyerekekre, akiknek álmain nevettek szüleik, akiket megaláztak, és akik csupán sóvárogtak megértésre, szeretetre szüleiktől, milyen nehézségek várhatnak az életben? Milyen emberi kapcsolataik lesznek? Mennyire indulnak hátráltatva egy életbe, ahol sok nehézség vár majd rájuk pontosan azért, amilyen kép kialakult bennük saját magukról? Ismerek olyat, aki évekig hallgatta azt, hogy „ne erőltesd, ami nem megy, minek tanulsz, úgyse lesz belőled senki!" Persze ösztönözheti mindez a gyereket valamiféle bizonyításra, de milyen fájdalmas áron? Ráadásul száz olyan életből, amely „rosszul" kezdődött, csak nagyon kevés lesz „sikersztori", vagy boldog, kiegyensúlyozott élet.

Vannak anyák, apák, akik fel sem fogják, mekkora kárt okoznak. Vannak, akik nem értik, hogy szavaiknak súlya van gyermekük lelkében, nekik az mindent jelent. A verbális erőszak, a szavakkal való megalázás sokszor eltorzítja egy gyermek énképét, valóságát és a jövőjét is. Nem beszélve a fizikai és más típusú erőszakról...

Sajnos léteznek olyan anyák, apák, akiket egész egyszerűen nem érdekel gyermekük sorsa. Akik nem tudnak szeretni, és még ha van is képesség bennük minderre, az nagyon mélyre lett temetve, gyermekük pedig csak azt érzi, hogy őt nem szeretik. Ez pedig önmaguk megkérdőjelezéséhez vezet. Sőt, van úgy, hogy mások és minden megkérdőjelezéséhez. Nem értik, és soha nem is fogják megérteni, hogy ők miért nem elegek arra, hogy anya vagy apa szeresse őket.

Nem hiszem, hogy az év anyja díjat kéne megpályáznom azzal az ötletemmel, hogy a gyerekkel, bármennyi idős is, beszélgetni kell. Nem gügyögni hülyeségeket, amikor pici, vagy lelegyinteni nagyobb korában, ha mondandója van, hanem beszélgetni kell vele. Meghallgatni. Élménybeszámolót tartatni, a napjáról, hetéről, oviról, suliról, életéről, hogy érezze, érdekel minket a világa, bízhat bennünk, nekünk (sok)mindent elmondhat. Kérdezve rávezetni válaszokra, amiket még keres, és ezáltal felfedezni őt, fantasztikus érzés lehet számunkra is. Tanítani gyermekünket hatalmas erő. Nem kioktatni, és cinikusan okoskodva, azt sugallni, hogy ő hülye, mi meg hű, de jobban tudjuk, hanem rávezetni dolgokra a legjobb amit tehetünk.

Ami pedig az egyik legfontosabb dolog az, hogy ne védd a gyerekedet az élettől! Úszni sem gumicsónakban tanul meg az ember!Hagyd, hogy hibázzon, hogy elessen. Hogy fájjon neki. Néha engedd „fejjel rohanni a falnak", és legyél ott neki, amikor megérti: hibát követett el. Hagyd, hogy megtanulja látni a világot. Akkor is, ha az tele van szörnyűségekkel. Tanítsd meg neki a különbséget a helyes és  a helytelen között, és mutasd meg neki az emberi gyarlóságokat is, (ne a tiédet az ő bőrén) ne csak a szépet és jót. Tudnia kell milyen világba született, joga van hozzá.

Ne legyen a gyerekkora tele mindenféle felesleggel, tárgyakkal és a legdrágább ruhákkal, kiegészítőkkel, ajándékokkal, mert nem fogja megtalálni a valódi értéket az életben. Tudnia kell, hogy mindez, ha van, nem magától értendő, nem kijár, mert szépek (mi a legszebbek, és ezért mindenek felett, akkor is ha nem) vagyunk és gazdagok, hanem kemény munka ára. Hagyd, hogy megtanulja, mit jelent megdolgozni valamiért, kiérdemelni valamit. Tudnia kell, mi az megbecsülni, mindazt, amije van, és nem lenézni azt, akinek mondjunk kevesebb jutott.

Értenie kell, és átéreznie, hogy a pénz csak egy eszköz, nem pedig cél. Meg kell tanulnia, nem a külsőből ítélni, hanem a belső értékekre koncentrálva látni az embereket és önmagát. Ne nézz mindent el a gyermekednek. Tanulja meg, hogy az életben a dolgoknak, leginkább a rossz dolgoknak, amiket elkövetünk, következményei vannak. Tanulja meg, hogy az őszinteség a legjobb út, még akkor is, ha fájdalmas. Értse meg, hogy a jó cselekedeteket sem azért kell megtennünk, hogy dicsekedjünk vele, vagy, azért mert várunk cserébe valamit.

Biztasd őt, ösztönözd, gondolkodásra, kreativitásra, hogy találjon valamit, amit szeret csinálni, empátiára, arra, hogy kiálljon magáért, másokért, és azokért a dolgokért, amikben hisz. Legyenek álmai. Legyen kitartó. Tanítsd meg gyermekednek, mit jelent választani, dönteni és mindezért felelősséget vállalni. Tanulja meg, hogy olykor veszíthetünk, de ha méltósággal tesszük, akkor az nem igazi kudarc, csak egy újabb lecke. Mutasd meg neki mi az a hit, a szeretet, az odaadás, a felelősség, a tisztelet, a becsület, a bátorság. Ismerje mindezeknek a fontosságát. Mutasd meg neki, hogy mit jelent a család és legyen abban biztos, hogy ott mindig szeretetet talál, bármi történjék.

Ne zárd be őt, a te világodba, hogy mindig szemmel tarthasd, ne törd le a szárnyait. Bízz benne! Engedd el, amikor eljön az ideje! Ez a legnehezebb feladatod. Ne arra tanítsd, hogy tőled függjön, hanem arra, hogy megálljon a saját lábán, miközben tudja, hogy rád mindig számíthat. Tanítsd meg neki a függetlenség szépségét, azt, hogy önállónak lenni, kincs.

A gyereked nem a tulajdonod. Soha nem volt az és soha nem is lesz. Ő egy másik világ a te világodban (ha engeded), ami csodássá teheti az életed, vagy pokollá, ha nem fejlődsz azzá az emberré, akinek lenned kell, azért, mert ő létezik. Igazi anyává vagy apává. Soha ne feledd el, a gyereked nem te vagy. Hasonlíthattok, hisz belőled lett, de ő egy egyedi és valóságos személy, már egészen a kezdetektől. Nem a tiéd! A gyerek önmagáé! Nem tehetsz meg vele, amit akarsz! Nem használhatod fel céljaidra, és semmire sem! Ő nem mini te, hanem nagy ő, akinek te csak gondviselője lehetsz, az iránytűje, vagy sajnos a keresztje. Rajtad áll! Te formálhatod őt, (és vele magadat), a világát (és a tiédet is). Te tehetsz hozzá és sajnos vehetsz el belőle. Te adhatsz neki, vagy tagadhatsz meg tőle. Sokszor szeretetet, sokszor lehetőséget, sokszor egy életet.