A WPP-ről íródott cikkek már évek óta joggal kezdődhetnének úgy: „ez a borzalmak éve volt". A Néprajzi Múzeum kapuján kilépők többségének arcára volt írva, hogy ez a tárlat a lehető leghatásosabban mutatja be a világban dúló szörnyűségeket - holott a képek jelentős része egyáltalán nem ilyen témában készült.

A sajtófotó szükségszerűen felkavaró 

Leszögezném, hogy a sajtófotó műfaja nem arra specializálódott, hogy szívderítő jelenségeket mutasson be. A fotózásnak ez az ága a média által nyer teret, és mint ilyen, nélkülözhetetlen feladatának tekinti, hogy a társadalom megoldatlan problémáira világítson rá. Ez a célkitűzés a kiállítás egészében megfigyelhető, mégis leginkább a Korunk kérdései kategóriában válik egyértelművé: ez a rész hivatásszerűen foglalkozik megdöbbentő jelenségekkel és tarthatatlan állapotokkal. Megjelenik a háború elől menekülők és a megszállott területeken maradt civilek sorsa is. Betekintést nyerhetünk az otthonba, ahol két kisfejűséggel (mikrokefália, a zikavírus szövődménye) született csecsemő nevelkedik.

Közelről láthatjuk a brazil nyomornegyedek lakóinak kilátástalan próbálkozását, hogy élhetővé tegyék saját környezetüket - a kiállítás itt külön figyelmet szentel annak, hogy az itt élők legégetőbb problémája még csak nem is a szegénység, hanem a biztonságos lakóhely hiánya, a nap 24 órájában jelen lévő közvetlen veszély.

Korunk egyik háttérbe szorult problémája két fotós munkái között is helyet kap: a Fülöp-szigetek elnökének hadjárata a kábítószerkereskedők- és fogyasztók ellen körülbelül fél év alatt több mint 7000 gyilkosságot eredményezett, a börtönökben pedig embertelen körülmények között élnek az elítéltek - az egyik intézménybe közel háromszor annyi embert zsúfoltak be, mint amennyit az épület az ENSZ szerint képes lenne befogadni.

Nyilvánvaló, hogy ezeket a problémákat egy-egy állam tehetetlensége vagy helytelen hozzáállása okozza, így az áldozatok legfőbb reménye, hogy a világ más tájairól érkezik segítség. A sajtó feladata pedig az, hogy felhívja a figyelmet a szükségállapotokra, és minden lehetséges eszközzel hatást keltsen - épp ez utóbbi okból számít elvárásnak ebben a műfajban, hogy a képek minél hatásvadászabbak legyenek. 

Érkezik a segítség

A kiállításon minden tragédia ellenére is megjelenik a remény a fejlődésre: a különböző témákban készült fényképek egy része épp azt mutatja be, hogy több-kevesebb hatékonysággal, de minden felmerülő gond ellen cselekszik az emberiség.

A háború sújtotta területeken készült fotók kiemelt hangsúlyt fektetnek a civil áldozatok tarthatatlan sorsára - hiszen ha másképp nem is segíthet az átlagember, legalább érzékeny és megértő odafordulással kezelheti ezeket az eseményeket.

A gyerekek az ártatlanság szimbólumaiként különösen fontos szerepet kapnak a képeken: az egyik fotó például a kínai tornászlányok kemény fegyencedzését mutatja be, viszont a képaláírásban is szerepel, hogy a sportegyesületek és a szülők is egyre inkább az emberségesebb megoldások felé fordulnak. Pozitív példaként pedig egy egész sorozat készült a csehországi sakkbajnokságok gyerekbarát környezetéről, támogató hangulatáról, fejlesztő szellemiségéről.

A tengerszennyezés és az orvvadászat sajnos hosszú ideje slágertéma a Természet kategóriában - a másik oldalon azonban a vadászokra váró kíméletlen megtorlás látható; valamint azok a kínai gondozók, akik jelmezben juttatják vissza a bébipandákat természetes élőhelyükre, hogy azok minél kevesebbet érintkezzenek emberekkel. 

A feketéket sújtó rendőri erőszak kiemelt kérdés az Egyesült Államokban, ám ezt a jelenséget is egy megoldási lehetőség szempontjából mutatják be: a fotón egy fiatal nő békés tiltakozása látható.

Az egyik legvidámabb fotósorozat témája pedig a Muddy York, vagyis a 2003-ban alapított melegbarát kanadai rögbicsapat. A csapat tagjai úgy küzdenek a homoszexualitás elfogadásáért és a sztereotípiák eloszlatásáért, hogy megmutatják: a meleg férfiak is éppolyan alkalmasak erre a férfias játékra, mint heteroszexuális társaik. Bár a sport mellett melegjogi rendezvényeken is részt vesznek, alapvetően a tiltakozás egy olyan békés és korrekt formáját választották, amely által különlegessé váltak a világ szemében.

Hidegvér és stílus

A kiállítás bizonyos képei éles ellentétben állnak a tárlat hangulatával, mégsem lógnak ki a többi fotó közül. Ebből a szempontból különös, hogy milyen elemi erővel hat a 2017-es év képe, az ankarai merénylet méltán híres dokumentációja. 

A kép legfontosabb erénye egyértelműen a fotós, Burhan Ozbilici lélekjelenléte, akinek valószínűleg az események alatt is a World Press Photo járt a fejében - másképp hogyan tudta volna épp a legkockázatosabb pillanatban elkattintani a gépet?

Én azonban mást is szeretnék kiemelni. Egy fontos politikai szereplő (Andrej Karlov, az orosz nagykövet) megtámadása természetesen szintén világokat megmozgató és átrendező cselekedet, ennyi tömegnyomor után mégis idegennek hat a képeken szereplő személyek öltönye, a falak fehérsége, a környezet eleganciája - ilyen háttér előtt még mellbevágóbbnak tűnik egy üvöltésre nyitott száj és egy meglőtt férfi. Ez a fénykép tehát minden szempontból mestermű. 

A World Press Photo a világ egyik legfontosabb kezdeményezése, amelynek elért és kitűzött céljait hosszú listában lehetne csak felsorolni. Számomra egyértelműen azt a tanulságot hordozza magában, hogy ha mást nem is teszünk, legalább ne fordítsuk el a fejünket - mert a gondok a világban vannak, a megoldások pedig bennünk.

Képek: www.worldpressphoto.org