Talán még sosem volt példa arra, hogy hétfő délelőtt zenei eseményre lettünk volna hivatalosak, pláne nem Szombathelyen. Mivel nyilvános főpróbaként lett behirdetve, nem csodálkoztunk különösképp előre, annál inkább a helyszínen, hisz a szokatlan időpont ellenére erős háromnegyed ház tisztelte meg a rendhagyó eseményt. Amit pedig láttunk és hallottunk az igazolta a szépszámú érdeklődőt, és a szervezőket is. Aki feltétel nélkül szereti a jó filmeket, azoknak ez a lista kötelezően a már rég letudott darabokat jelenti. Részünkről az Álom luxuskivitelbent leszámítva, mindegyiket láttuk legalább egyszer, van köztük, amit soha többet nem szeretnénk megnézni - Schindler listája -, és olyan is, amiket már eddig is rengetegszer és még borítékolhatóan ezután is meg fogunk sokszor, - a Star Wars természetesen. Megérkezésünk jó szokásunkhoz híven a kezdőtaktusokra esett szinte. Hétfőn tizenegy órakor a Csillagok háborújának nyitányával szembesülni szimfonikus minőségben, egy olyan abszurd és mindemellett felemelő élmény, amit egy zene és fénykard függő csak a karácsonyhoz tudna hasonlítani. Nem is maradt más hátra, minthogy kényelmesen hátradőltünk és elkezdtük befogadni a nagybetűs zenét, az információkat - melyeket a műsorvezető házaspár Rékasi Károly és Détár Enikő osztott meg velünk -, illetve a kifeszített vásznon futó a zenére összevágott filmbejátszásokat. Nem jellemző tudomásunk szerint az, hogy szimfonikusok vizuális dolgokban is utazzanak, idén azonban városunkban már ez a második alkalom, hogy ilyet láttunk. A szentivánéji emlékműs megvetítősdi - ahol Végh Lajos grafikus-művész dolgozott a kezük alá - kimondottan elnyerte tetszésünket, mint ahogy a mostani Boros Ferenc és Horváth Zoltán filmesek által megvalósult együttdolgozás is.

Elfújta a szél

A csillagközi himnuszból elhangzó tíz másodperc után érkezett a színész-műsorvezető páros, és velük együtt Scarlet O'Hara szelleme a tizenkilencedik század derekáról. A Margareth Mitchell könyve alapján készült film számos érdekes elő- és utótörténettel rendelkezik. Tíz Oscar-díjjal jutalmazták, négy rendező irányítása mellett forgatták, George Cukor, Victor Fleming, Sam Wood és William Cameron Menzies tette hozzá magáét elkészültéhez. A Gone with the wind betétdal Max Steiner szerzeménye, és bár soha önmagában kiadásra nem került, mégis film- és zenetörténeti szempontból meghatározónak tartják a mai napig. Mivel eleve szimfonikus a hangszerelése, nagy meglepetést nem okozott a Robert Houlihan vezényletével és Mahó művésznő énekével előadott darab, egyszerűen csak jó volt hallgatni.

Óz a csodák csodája

A nézőtéren a délelőtti időpont miatt túlsúlyban voltak a nyugdíjas korúak és a szervezett csoportban érkezett kisiskolások. Mindkét korosztályhoz közel kell, hogy álljon a lenyűgöző mese, hisz az 1939-ben bemutatott film, hazánkban csak a hruscsovi enyhüléskor, tehát 1960 körül került a mozikba. Ezért az idősebbeknek szép emlékként, míg az iskolásoknak - kik közül félő, csak kis hányaduk látta az eredeti verziót - mint kötelező, életrenevelő lépcsőfok kellene, hogy szerepeljen. A sárgaköves úton a smargdvárosba tartó Dorothy történetében benn van ugyanis minden, ami egy jó mesében benn kell legyen - jó boszorkány, rossz boszorkány, kókler varázsló, a madárijesztő, kinek észre van szüksége, a bádogember, akinek szívre, és a gyáva oroszlán, akinek bátorságra, és persze Toto kutya, a hűséges barát. Pont, mint az életben. Az érdemtelenül csak két Oscart kapó filmet Victor Fleming rendezte mindaddig, míg át nem pártolt az Elfújta a szélhez, onnantól Richard Thorpe és King Vidor vette át az irányítást. A filmzenét Herbert Stothart jegyezte, a főcímdalt a Szivárványon túlt pedig Harold Arlen és E.Y Harburg írta. Mindkettőre megkapták a filmakadémia fődíját. Az Over the Rainbow rengeteg feldolgozást megélt, többek közt Judy Garland is elénekelte, számunkra a hawaii gitáros „óriás", Israel Kamakawiwo a kedvenc, de nagyon szerettük az amúgy musicalben íródott csodás dalt, a szombathelyi szimfonikusok és a gyönyörű hangú Mahó Andrea verziójában is.

Jurassic Park

Hirtelen ötven évet ugrottunk az időben előre. Minden idők legmonumentálisabb rendezője Steven Spielberg 1993-as, a Michael Crichton Őslénypark című regényéből készült dínós filmjéig. Személy szerint ez a darab nálunk az egyszer nézhető kategóriába soroltatott, a folytatásokat nem is láttuk. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy jelentősége nem épp a történetben, és nem is a színészi alakításokban keresendő. A számítógépes trükkök és megjelenítések szempontjából úttörő ez a film, ezt nem vitatjuk, és azt sem, hogy új iskolát teremtett, de klasszikus jelzővel illetni erős túlzásnak tűnik. Ezt alátámasztja az is, hogy mindhárom osziját látvány-effektekért és hangokért kapta. John Williams komponálta hozzá, a megfelelőképp félelemkeltő és hatásvadász darabot, melyet mi uszkve tizenöt éve nem hallottunk, és az igazat megvallva nem is emlékeztünk a témára. Nem véletlen ez sem, mert kimondottan idegesítő számunkra a mű, igaz az is az lenne, hogyha egy T-rex állna velünk szemben. A tökéletes játék, a hangzás és a bejátszások azonban elvitték a balhét, igazi hátborzongatás történt, tehát a cél el lett érve.

Rómeó és Júlia

Ha van történet, amit nem kell senkinek bemutatni akkor az a két fiatal szerelmesé. William Shakespeare és Franko Zeffirelli a két név melyet a film kapcsán meg kell említenünk, és ezzel sok minden le is tisztázódott. A Rékasi-Détár páros azonban ismét rengeteg olyan információt közölt, melyeket egyszerű laikusként eddig nem tudhattunk. Ezek közül a számunkra legmeghökkentőbb az, hogy Rómeó szerepére Paul McCartney neve is felmerült. Szerencsére ezt az ötletet elvetették, és a 67-es film, főszerepeit a Leonard Whiting - Olivia Hussey páros kapták. A történet ismét egy tanmese, hisz Montague és Capulet család mindig volt, van és lesz is. Az egyik piros köpenyt hord, a másik narancssárgát akár, és ha nem is halállal végződik egyik családból a másikba pártolás, a bonyodalmak elkerülhetetlenek manapság is. A film zenéjét Zeffirelli állandó szerzője, a zseniális Nino Rota álmodta meg, korhű hangszerelésben és hihetetlen dallamvezetéssel. A koncert legszebb darabjánál, az amúgy nem épp mimóza-lelkületű tollnok gondolatai is elkalandoztak messzire, ha nem is időben, de térben mindenképp. Gyönyörű volt.

Csillagok háborúja

Az eddig hat résszel büszkélkedő filmtörténeti alapvetés öt tételben került bemutatásra a zenekar által. A jó és a rossz örökös harcán alapuló csillagközi kalandozásról nem tudunk a teljes elfogultság jelenléte nélkül nyilatkozni, és nem is akarunk. Ahány ember, annyiféle, de akik tudnak meríteni a mesék világából - hisz minden rendező és író célja az, hogy történetével utat mutasson -, azoknak ez a korát bőven megelőző monumentum egyes-szám alany-eset kell legyen. Ellenkező esetben kijelenthetjük, hogy ha eddig nem is történt meg, bármikor az erő sötét oldalának befolyása alá kerülhet. John Williams zeneszerző rengeteg műve közül nálunk toronymagasan viszi a prímet. Ahogy felhangzottak a kezdő taktusok, kezünk rásimult lézerkardunk markolatára, és átadtuk magunk a zenei űrutazásnak, de csak annyira, hogy ha véletlenül egy sith lovag felbukkanna, fel tudjuk vele venni a harcot iziben. Star Wars ügyben mindent fogadunk, és az igazat megvallva az, hogy élőben hallhatjuk a témákat, döntötte el, hogy erről a koncertről nekünk kell beszámolnunk. Frenetikus volt.

James Bond

A kötelező szünet után Ian Fleming soha véget nem érő kém-története következett. Az MI-5 mindig sármos szuperkémje a 007-es, ötven éve töretlen sikerrel szerepel mind a mozik, mind a televízió-csatornák játszási listáján. Nem érdemtelenül természetesen. Egyet értünk Détár Enikővel abban, hogy a legjobb megformálója - és nem az eredetiség okán - Sean Connery. Minden eddig elkészült darabot vártunk és meg is néztünk. Az éppen aktuális részekben borítékolhatóan a legújabb szuperjárgányok, ruhák, spion-kütyük, egyéb újdonságok, illetve a legdögösebb csajok is elővezetettnek. Egy dolog viszont örök és állandó, mégpedig a főcímdal. A John Barry által szerzett örökbecsű minden film elején felcsendül, de minden egyes epizódhoz felkérnek egy világsztárt az aktuális kémsláger megírására. A Propellerheads, a Duran Duran, Tina Turner, Shirley Bassey, Paul és Linda McCartney, Gladys Knight, Garbage, Madonna, Alicia Keys és Jack White a teljesség igénye nélkül a dalok előadói. Nem kis névsor. A filmtörténet egyik legismertebb darabját is tökéletesen adta át a zenekar.

Titanic

Talán a legelső olyan katasztrófa volt az 1912. április 14-i, amely villámgyorsan bejárta a világsajtót. A történetből James Cameron, horror és thriller ügyi rendező-mágus 1997-ben készítette el filmjét, melyet tizenegy aranyszobrocskával díjazott az akadémia. A beharangozóban röpködtek a hihetetlen számok és adatok, melyekkel a monumentalitás oltárán áldoztak a producerek és a rendező. A csak szuperlatívuszokkal jellemezhető forgatás, illetve a film hozadéka maga is óriásinak számít a filmtörténet nagykönyvében. Leonardo Di Caprio és Kate Winslet is befutott a film által, a My Heart Will Go On-t eléneklő Céline Dion is egycsapásra világhírűvé vált. A kanadai énekesnő és a szombathelyi koncert dalnoka nem ugyanabban a hangfekvésben utazik, ezért a művet a zenekar öt hanggal feljebb játszotta, mint az eredeti. Így is nagyon jól szólt.

Schindler listája

Vannak filmek, amelyeket mindazonáltal, hogy remekműnek tartunk, nem szívesen nézünk meg újra. Steven Spielberg a Jurassic Park után közvetlenül állt neki leforgatni az Oskar Scindler élettörténetén alapuló, eddigi legmélyebb művét. Az, hogy megtette szükségszerű volt. A hiánypótló darab az emberiség történetének egyik legszégyenteljesebb momentumának állít emléket, és a kitűnő és nemes német arisztokrata nagyságának. A zsidók megmentőjeként legendává érett Schindler nem tett egyebet, minthogy ember maradt - a legnagybetűsebb -, akkor, amikor szinte mindenkiből előtört a vadállat. Mind a könyvet, mind a filmet bedolgoztuk magunkba még anno, és örökre belénk is ivódtak, legalább annyira, hogy ne keljen repetát vennünk belőlük többé. Ritka, hogy a képsorok jobban agytekervényeinkbe ágyazódjanak, mint az olvasott szó, ez esetben pedig épp ez történt. Ezért kicsit kényelmetlenül is éreztük magunk, amikor felcsendültek John Williams szerzeményének hangjai, és peregtek a képek. A gyalázat korszakára persze nem lehet eleget visszatekinteni, tudnia kell mindenkinek azt, hogy mivé is válhatunk mi emberek, mint ahogy azt is, hogy voltak, akik mindent megtettek, hogy ezt jóvátegyék. Hisz: „Aki egy embert megment, megmenti az egész világot!" A zseniális zenemű még teljesebb átadásában Gyenge Tibor hegedűművész vitte a prímet pazar játékával.

Álom luxuskivitelben

Mint fentebb említettük, az egyetlen darab, amiről eddig lemaradtunk, az 1958-ban Audrey Hepburn - ő maga énekelte el a betétdalt is - főszereplésével készült filmvígjáték. A Truman Capote kisregényéből Blake Edwards által megalkotott mozi betétdala mindazonáltal ismerősen csengett, amin persze nem csodálkoztunk félévszázados korát figyelembevéve. Természetesen ezt is a kiváló énekesnő tolmácsolásában hallgathattuk meg.

Egy kitűnő kezdeményezésnek lehettünk szem- és fültanúi. Jó hír az, hogy a műsorzáráskor elhangzott, ebből hagyományt szeretnének teremteni az ötletgazdák. Igaz, hogy a matinépróbán még beszűrődött némi fény a kinti napvilágból, de így is maradandó élményben részesült, aki ott volt. Rengeteg olyan filmzene van még ezeken kívül, melyeket szívesen meghallgatnánk élőben, ugyanilyen formában és helyen.