Idén 50 éves a körmendi Béri Balogh Ádám Táncegyüttes, ehhez a jubileumhoz pedig méltó megemlékezés dukál. Készüljön hát film, 50 év 50 percben, közönségtalálkozóval, múltidézéssel.

Parais István igazgató a filmvetítés előtti rövid, ám frappáns köszöntőbeszédében hangsúlyozta, hogy "a tánc illékony időbeliségét felülírva a film visszanézhető, reprodukálható. Míg a tánc a pillanat művészete, a film - ha nem is az idők végezetéig - öröklétet ígér. Ahogy a korabeli katedrálisok."

A filmbemutatót megtisztelte Mihályi Gábor Harangozó-díjas koreográfus, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője is, aki megnyitójában kiemelte, "a hagyomány színpadi megjelenítése nem múzeumi kérdés, hanem markáns színházi. Hirdeti, hogy a hagyomány képes a XXI. századi ember számára át- és megélhető üzeneteket közvetíteni. A Táncból katedrálist őszinte bepillantás egy közösség életébe, amely nemcsak a hagyománytiszteletre épül, hanem az együttes múltjára is. A film egyben bepillantás a kulisszák mögé, a nézők által nem látott háttérvilágba."

A köszöntők után elindul a film - a megalakulás és a kezdetek archív kockáitól az alapítók, Pintér Pál és Antal László megidézésével a jelenig pörögnek az események. A jelenig, ami ha úgy tetszik, 36 éve egy személy - de inkább család - köré fonódik, az ő neve, szakmai kéznyoma - ami stílszerűen inkább lábnyom! - mentén alakul, fejlődik és öröklődik tovább. Korbacsics Tibor 'Csicsa' 1982 óta vezeti az együttest, aminek anno táncosa volt. "Valahol a hátsó sorokban majd elférek" - idézte vissza táncosként a kezdeteket, és lám, a hátsó sorokból a hagyománytisztelet, az alázat, a népi kultúra és a tánc szeretete mára "elsővonalas" néptáncos szakemberré emelte.  

Hagyomány már Körmenden, hogy május utolsó hétvégéjén táncünnep van, és ez nem más, mint a májusfakitáncolás. Hogy ennek tartalma, súlya legyen, előtte koreográfiai versenyt rendeznek, amit Lajtha Lászlóról neveztek el. A verseny fő célja, hogy megmutatkozzanak méltó színházi körülmények között azok a műhelyek, együttesek, amelyeket zsűri is értékel. Ezek a képsorok is szerepelnek a filmben, ami felvillantja a táncegyüttes által életben tartott népszokásokat, például a rönkhúzás és a pünkösdi kiskirályné járás hagyományát. Utóbbin a táncegyüttes tagjai a szentmise áldása után a templomból énekelve vonulnak ki, és kezdetét veszi a kiskirályné járás. A hagyomány szerint négy nagyobb lány körbevisz a faluban egy ötödiket, ő a legkisebb, a legszebb. Énekelnek és jókívánságokat ismételgetnek. Megállnak az udvarokon, majd a pünkösdi királyné feje fölé kendőt feszítenek ki, vagy letakarják őt fátyollal. Énekelnek, közben körbejárják a királynét, végül pedig felemelik, és termékenységvarázsló mondókákat mondanak. A királynénak ki kellett állnia a próbát, nem szabad elnevetnie magát. Ha ez sikerül, a pünkösdölők ajándékot kapnak.

A Boros Ferenc, Horváth Zoltán és Kozma Gábor késztette film három év munkájával ezeket az örökségmegtartó szokásokat járja körbe, valamint megjeleníti az együttes nemzetközi szintű rendezvényét, az augusztus 19-én esedékes nemzetközi néptáncgálát, amin a helyi táncegyüttes mellett 3-4 külföldi folklóregyüttes is fellép, felvillantva a néptáncok sokszínűségét, a néptánckultúra egyetemességét. 

A film által betekintünk a kulisszák mögé is, ahogy azt Mihályi Gábor már felidézte, látjuk a fellépések előtti készülődést, ahogy a kis táncosok maguk készítik elő ruháikat, csizmáikat, ahogy a felnőttektől megtanulják, hogyan legyen "színpadkész" állapotú, látjuk a színpadra lépés előtti utolsó próbát és a közönség elé lépés izgalmát, végül azt, ahogy egymás közt "kibeszélik", milyen volt a fellépés. Közösséget látunk, melyet összetart a néptánc és a valahova tartozás szeretete - ez a "valahova" pedig a Béri Balogh Ádám Táncegyüttes. Látjuk a nyári tábort Szőcén, a "világvégi érintetlenséget", a falusi pajtahangulatot, ahol a természet ölelésében a gyerek igazán gyerek lehet, a felnőtt pedig gyerekké lesz, ahol a ropogós hajópadlón oktatják, hogyan kell a legénynek átölelni a lányt, a leánynak pedig azt, hogy épp csak rátegye a legényre a kezét...

Szerencsére nemcsak dokumentál a film, hanem él a művészi megjelenítés eszközeivel is. Csak lábakat látunk, ahogy ütemre dobbannak, szoknyákat, ahogy ritmusra pörögnek, arcokat, ahogy él rajtuk a szenvedély. Mindenegyes eseményrészt Csicsa visszaemlékezései, magából adott életbölcseletei törnek meg, így a film végére megismerjük őt, a közvetlen családját, akik folytatják a hagyományt, és a "nagy családját", a béribaloghos néptáncosok közösségét. Talán ez is a film legfontosabb üzenete: jó helyen, jó közösségben lenni, elsajátítani, majd pedig megmutatni azt, ami az évszázadokban gyökeredzik. Hogy "mi a magyar..." Generációfüggetlenül. 

Van a filmben persze líra is bőven, az alkotók kiváló érzékkel fogták meg azt a pillanatot, amikor Csicsa a "szőcei magányban" elmélkedik, hogy ez az ő igazi otthona, mindig erre vágyott: látni maga körül néptáncosait, föléje pedig katedrálisként tornyosulni a szőcei erdő fáit...   

A film végén Csicsa 20.000-től számol vissza. "Ez a számolás az együttes számára az idő távlatában még az elején tarthat. Mit kívánhatnánk mást, mint sok olyan további közösen megélt élményt, sikert, mint ami a Táncból katedrálist című filmen most már örökre átmentődött." - Mihályi Gábor gondolata jubileumhoz méltó végszó volt.

S hogy személyesek legyünk a végén, és a tradíciók ápolását, az állandóság fontosságát többszörösen is aláhúzzuk: jelen sorok írója nem három éve fotózza a megye néptáncegyütteseit... Lassan egy évtizede, ami idő alatt hatalmas archívuma halmozódott fel a "test versének" megörökítéséből. Amire a (nép)tánc neveli a táncost, arra fokozatosan neveli a fotóst is. Szellemiséget, tartást ad ahhoz, hogyan fotózza méltóan azt, amit méltóan ad elő egy szólótáncos, egy páros vagy épp egy csoport. De nemcsak a fotózáshoz ad mankót, vele együtt közel hozza azokat az értékeket is, amik addig rejtve voltak. Érdeklődővé, értékeinkre nyitottá teszi. Megszeretteti a tradíciót és megköveteli azt az állandóságot, aminek kimenete a minőségi, a tánccal együttélő megörökítés. Ezt kapja a fotós - ezt a fotóst pedig a táncegyüttes. Jelen sorok írója talán épp ezért arra a szakmai elismerésére a legbüszkébb, amire a vasi néptáncélet két tiszteletreméltó ikonja, a díszbemutatón szintén jelenlevő Horváth János 'Gedi' és Varga Albin terjesztette fel... a néptánc méltó és lelkiismeretes fotografálására. Neki ezt adta a néptánc.

Bízom benne, hogy a film mellett a fotók is legalább annyira hang- és fajsúlyosak maradnak, mint amennyire a film retinába véste most a jubiláló együttesen keresztül a néptáncot, és vele együtt azok a személyek is, akiknek kameráján keresztül rendszeresen az olvasókéba vésődik mindez...

***

A Béri Balogh Ádám Táncegyüttes 1968-ban alakult. A korábbi helyi táncos hagyományokra alapozva a körmendi Mezőgazdasági Főiskola keretében kezdte meg működését, a főiskola megszűnése után a város vezetése vette át az együttest, ami 1990-ben egyesületté alakult át. 1968 és 1982 között Antal László vezette a táncegyüttest. Mestere, Pesovár Ernő nyomdokain haladt, és elismert koreográfus, néptáncpedagógus, táncmódszertani szakember lett. 1982 óta az együttes művészeti vezetője Korbacsics Tibor 'Csicsa'.  

Az 1990 óta egyesületként működő néptáncegyüttes alaptevékenysége a nemzeti hagyományos mozgáskultúra, a néptánc, a hagyományok ápolása, továbbadása. Jelenleg 18 felnőtt párosuk van, de a gyermekcsoportjaikkal együtt közel kétszáz tagot számlál az egyesület. A helyi színházban évente több alkalommal adnak önálló műsort. A feledésbe merülő népszokásokat is életben tartják, úgy mint a rönkhúzást, a pünkösdölést, lucázást, pásztorjátékot, májusfakitáncolást.