Szilánkos mennyország – A Csík zenekar a Sportházban húzta el a nótánkat

Képgaléria megtekintése2010.03.23. - 03:00 | Vidaotone - Fotók: Csizmazia Ákos

Rendesen metamorfózison estünk át szombaton késő este, uszkve fél nyolc előtt pár perccel, amikor tudatosult, hogy úgyszólván nyögvenyelősen vállaltuk csak be a koncerten való megjelenést, illetve annak kommentálását ehelyütt. Az igazság az, hogy épp negyvennyolc órával a koncert után is még a hatása alatt vagyunk, és ez nemcsak a zene miatt van így. Természetesen a cím sem véletlen, de elöljáróban leszögezzük, hogy szinte csak hozsannázni fogunk alant, mert egy kimagaslóan egyedi látásmódú és született zenészekből álló zenekarral találkoztunk. Ők a Csík Zenekar.

Egyetlen fenntartásunk volt, ami bizony nem tűnt kicsinek, mégpedig az, hogy nem értjük, vagyis azt gondoltuk, nem érezzük a magyar népzenét, legalábbis annyira nem, hogy egy autentikus zenekart - kikről tudtuk, hogy elismertek és ezt meg is érdemlik -, nem populáris körülmények közt is véleményezzünk. Nos, e félelmünk alaptalannak bizonyult, annál is inkább, mivel a vak is hallhatta, és a süket is láthatta, hogy a zenészek egyek a hangszerükkel, és egymással is.

Pontosan kezdésre érkeztünk a már sötét terembe, ahol becsléseink szerint legalább jó hatszáz fő ülve várta a kezdést, tehát megilletődni sem volt sok időnk. Nagyon régóta, ha azt a szót meghalljuk, hogy lakodalmas, önkéntelen reflexszel nyúlunk szelektív hallásunk felé, hisz ha van olyan szó a magyar nyelvben, amit végképp lejárattak, nos, ez az. Mindenki tudja miről is beszélünk. Persze van még pár olyan szó, amit ez a zenekar másképp szimbolizál, mint a mai nagy magyar átlag. Manapság, amikor szinte nem találunk olyan csárdát, vagy tájjellegű fogadót, ahol magyar népzenét játszók, vagy akár cigányzenészek játszanának, elszokhat az ember füle, a - mondhatjuk - ősi, már az anyatejjel belénk ívódott dallamoktól. Ha bele is futunk néha ilyesmibe lagzikon, itt-ott, akkor is már félcsálén álló szemű bérzenészek, sejehuja repertoárját kapjuk, amelyet lehet "postásjózsiktól" szedtek vissza. Ezért is felemelő volt látni, hogy magyar emberek ilyen hitelesen és zseniálisan játszanak még ezekből a búsulva vígadó, több száz éves dalokból. Nem túl szerencsés képzettársítással élve, komolyzenei fegyelem keveredett a roma átéléssel - persze ez egyik sem teljesen helytálló így.

A jobbára erdélyi, és azon belül kalotaszegi lakodalmasokra épülő műsor tízedik percében tudatosult bennünk először, hogy tátva maradt a szánk. Már első körben feltűnően tisztán, érthetően és saját hangon szóltak a hangszerek - a zenekar alját a nagybőgő hozta, a ritmust a cimbalom és a kontra, illetve minden hangszer, amely nem épp szolisztikusan játszott. Gyönyörűen szóltak együtt, épp tökéletes hangerőn, mindössze egyetlen megjegyzendő hiányérzetünk volt, amely a szilánkokat, pontosan a két darabot jelenti: sajnos a vokálok nem nőttek hozzá az akusztikusokhoz. Mindez azonban az elfogadhatóság határain messze belül volt, és nem is a zenekar "sara".

Az együttes zenei milyenségéről többet nem érdemes elmondanunk, minden magyar embernek meg kell ezt legalább egyszer hallgatnia, ilyen körülmények között. Mielőtt elfeledkezhettünk volna arról, hogy Csík uraméknál bizony nem minden autentika, ami fénylik, érkeztek a már sokat hallott feldolgozások. Elsőként a Quimby Most múlik pontosan-ja, majd pedig a Kispál és a Borz De szeretnék és Csillag vagy fecskéje, amitől borsództunk is rendesen. Itt pedig most meg kell állnunk, nem is egy pillanatra. Nemrég, a magyar kultúra napi ünnepségen Majthényi László, megyei közgyűlési alelnök beszédében is hallhattuk, hogy több elismert népdalkutató is egyetért abban, hogy a magyar népzene illetve ősi dallamok a kapocs a keleti és a nyugati világ dallamai közt. Ami beugrott egyből Kiss Tibi, Lovasi, és Németh Juci hiánya révén, hogy ezek a dalok tökéletesen passzolnak a hangszereléshez, ami persze változott számonként - a színpadra került egy szaxofon, a cimbalmos tangóharmonikát is ragadott, ukulele is akadt kézbe, és akusztikus gitárok minden fajtája. Természetesen, aki azelőtt két perccel még parádésan hegedült, az gyönyörűen gitározott a következő számban - ezek evidenciák, mégis említésre méltó kis csodák voltak. Ami biztos, hogy minden feldolgozás - igaz az egész műsor az volt -, úgy jött át, mintha erre a hangszerelésre, és előadásmódra születtek volna.

A De szeretnémnél pedig jött a napi összefüggés felfedezésünk, miszerint az Animában elhíresült Juci egy népdalénekes helyét vette át a zenekarban anno, és most az ő dallamait énekli egy népdalénekesnő. Ez a kör ezzel bezártnak is tekinthető. Mind dallamában, mind érzelemvilágában mindhárom dalon eltéveszthetetlenül rajta ül, hogy magyar emberek írták. Le mernénk fogadni, hogy bármely hazai számot, melyet szerzői nem külföldi dallamokról nyúltak le, ha „Csík-osítanák", ugyanez lenne elmondható róla. Természetesen van erre nem is kevés példa, hisz a zenekar előszeretettel nyúl a magyar pop és rock értékesebb darabjaihoz. A legfőbb mondanivaló azonban nem ez volt számunkra, hanem az, hogy megtapasztalhattuk, hogy kivételes tehetségű, és láthatóan a hagyományokat a legkomolyabban ápoló emberek képesek ugyanúgy modernül is gondolkodni. A konzervatív és a liberális vonalak teljes összemosódását láthattuk a legegészségesebb módon, megkockáztatjuk, az egyetlen utat arra, hogy kultúránkat megőrizzük, illetve az továbbfejlődhessen. Természetesen itt nemcsak, vagyis főleg nem zenéről szóltunk, csak fehér, és csak fekete út már nincs. Aki nem figyel oda, az lemarad, vagy túlságosan előrerohan, és ott veszik el.

A feldolgozások után a vasi tájakra is elkalandoztak egyet, majd vissza Erdélybe, és már érkezett is Ferenczy Gyuri és az ő szájharmonikája. A fokozhatatlan fokozódott, kiderült, hogy a blues is rokona a magyar dallamoknak, és persze a szájharmonikajáték is lenyűgöző volt, mint mindig. A négyszámos, folyamatos örömzenélés után még egy utolsó kör következett, és véget is ért a bő másfél órás mennyei utazás, a magyarok istenének birodalmában. A koncert utáni programokat, a táncházat a galérián, és Dj Jutasi, a Gulasch Exotica gazdájának műsorát már nem élvezhettük, mert vártak ránk az elveszett gyermekek (Lostchild's Project), de ez már egy másik történet.

Köszönettel tartozunk a Csík zenekarnak, a szervezőknek, főszerkesztőnknek, hogy elküldött minket, az összes valaha élt ősöknek, akik népdalokat írtak, és mindenkinek, aki olvassa ezt, és elmondja mindenkinek, hogy ha országimázsról beszélünk, akkor Csík János és csodálatos zenekara lehet az az aduász, ami nekünk, szombathelyieknek Paizs László képzőművész, akit épp előtte nap ismertünk meg. Az életünk MOST MÚLIK PONTOSAN.