Hülye vagy, ma játszanak a spanyolok! Ezzel a válasszal szembesültünk, mikor felvetettük amúgy zenebolond cimboránknak az esti koncertre való indulás szándékát. Ezt a kis momentumot pedig azért említjük meg csupán, mert ha valami bekavarhat a fesztivál látogatottsági mutatóiba, akkor az egyfelől a nemzetek labdás háborúja lehet, meg még valami, de az talán még jobban. A meteorológiai előrejelzések azt ígérik ugyanis, hogy a héten az időjárás az éppen most is dúló szélviharos, 'alighúszfokos', 'nukunapsütéses', tehát márciust idéző lesz. Ez a hétfő esti templomos gospel-, és a Country Klubos kiskoncertet még nem annyira, ellenben a főtéri nagyszínpados-sátras programokat előreláthatólag nagymértékben befolyásolni fogja, és nem pozitívan természetesen.

Nem vészmadárkodni akarunk, sőt, de mint azt már évek óta gondoljuk, és hangot is adtunk neki, sem maga a stílus, sem pedig a fellépő zenészek nem passzolnak a főtéri sátorba. Ha nem láttunk és hallgathattunk volna meg eddig nagyon sok hasonló fesztivált és koncertet, kis hangulatos klubokban, illetve a csillagos ég alatt, valószínű mi sem ágálnánk ennyire. De hát így jártunk, és ezért most is kötelezően megjegyezzük, hogy ezen jó lenne változtatni. Persze megértjük azt is, hogy ha mindenki által belátható lenne a színpad, akkor elveszne a belépti díj hozománya, ergo elesne a fesztivál a bevételtől, amibe vélhetően bele is bukna. Csakhogy, ha nem is sok, de pár hely szinte adja magát az eseménynek, mi most csak egyet emelünk ki, mégpedig a Történelmi Témaparkot.

A város központjában van, ráadásul gyönyörű helyszín, plusz szinte teljesen kihasználatlan, és kintről be sem látni. Jó idő esetén teljesen épkézláb megoldás, és mielőtt még bárki nekiállna morogni a bajsza alatt, hogy mi van akkor, ha esik, nos jó pár ugyanekkora sátor simán elfér odabenn vésztartaléknak. Természetesen nem vagyunk tisztában a tulajdonviszonyokkal - egyelőre nem is akarunk. Mindenesetre kötelességünknek éreztük előhozakodni véleményünkkel, természetesen mindezt csakis építő jelleggel tettük. Bízunk abban, hogy a szél elcsitul, és nem szól bele a kedd estén induló sátras műsorokba, mert most délután még mindig ő a legnagyobb fúvós városunkban.

A vasárnap esti az Óperint utcai "kantriban" megtartott első eseményt - amely az improvizációs tábor tanári karának koncertje volt - kihagytuk, a hétfői a szintén Óperint utcai Evangélikus Templomban fellépő The Johnny Thompson Singers gospelkórus kora esti előadásán azonban már megjelentünk - igaz alkalmi kollégánk csak pár fotó erejéig -, mint ahogy a Country klubban fellépő Juhász Márton Group feat. Alan Benzie örömzenélésén is.

Az este kilenckor kezdődő Juhász Márton Group feat. Alan Benzie koncertje pontosan megmutatta, hogy a jó jazz bárkit magáévá tud tenni. Éppen hétfői hangulatú, alulról finoman építkező, nem hivalkodó, érzelemgazdag bő másfél órát kaptunk a ránézésre is színes négyestől. Sok információnk nem volt előzetesen róluk, mindössze annyit tudtunk, hogy tavaly alakultak a patinás Berklee College of Music diákjaiból. Juhász Márton dobos mellett Dylan Coleman basszuson - ezen estén nagybőgőn - és Jonathan Orland szaxofonokon a tagság. Hozzájuk csatlakozott ez alkalommal Alan Benzie zongorista.

Amit pedig a négyes bemutatott az mind az ínyenceknek, mind pedig a kevésbé értőknek és érzőknek is élményszámba ment. Igaz azonban az is, hogy az ülő teltház vélhetően a stílusközelieknek volt köszönhető, hisz a feltűnően fiatal közönség a kurzus -improvizációs tábor- résztvevőiből tevődött össze. Nagyon kevés helyi arcot láttunk, ellenben a letámasztott hangszerek számában ezen a hétfő estén biztosan ez a kis klub vitte az országos pálmát. Többek közt a szaxofon-fenomén Tóth Viktor is tiszteletét tette a helyszínen, aki az Improvizációs tábor egyik tanára az idén. Az első egy óra finomkodós és könnyed volt - számunkra kicsit meglepő módon -, lassan kibontakozós, míg a második részben már belelendülgettek-alámerülgettek sajátságos stílusuk mentén az erősebb hangszerkezelés adta lehetőségekbe is.

Az európai hatások és az amerikai standard sajátságos keveréke zenéjük, amit temperamentumban is csak a swingig fokoztak, a kakofónia szinte nyomaiban sem volt fellelhető bennük. Mindamellett, hogy a magyar dobos a névadó a zenekarban, szinte ő szerepelt a legkevésbé, uszkve kiszolgálta a nagyszerű hangszereseket, akik szépen sorban hozták témáikat. Nem volt tobzódás, egymás hangjába vágás, egyszerűen egy szép koncertet adtak. Nem teszünk különbséget, nem is tehetünk a zenészek közt sem hangszerkezelési, sem pedig stilisztikai szempontból, hisz mindannyian hozták, amit kell. A nagybőgős Dylan Colemant mégis kiemeljük ránézésre szimpátia okán, félrecsapott baseball satyijában, trottyos gatyójában, laza testtartásában és mindenttudó félmosolyában minden benne volt, amit a magunkfajta egy zenésztől elvárhat. Semmi hivalkodás vagy sallang, csak a megszólaló zene iránti alázat, egyszóval hitelesség. Természetesen mind a négyükre igaz mindez, csak ez a srác vibrálásával kitűnt közülük is. A szaxofonos Jonathan Orland volt egyedül, aki, amikor nem játszott épp, szinte mozdulatlanul és merev arccal várt a sorára, de amikor fújt, az feledtette ezt a furcsaságot. A zongorista Alan Benzie fogta le ezen a napon a legtöbb hangot közülük, néha szemmel és füllel követhetetlen módon zakatolt a billentyűkön, teljes testével adva hangsúlyt játékának. A jó koncert fő ismérve az, hogy szinte elillan az idő közben, mi is hitetlenkedve bámultuk óránkat, hisz háromnegyed tizenegyet mutatott, pont dupla annyit, mint amire a kezdésüktől számítottunk. A kötelező ráadás után jammelésben folytatódott az este, azonban mi ezt már nem vártuk meg, fogtuk a hételeji élménycsomagot, és hazasiettünk vele.

Soha eseménytelenebb évkezdést nem kívánunk már nem is annyira csendes kisvárosunknak, hisz alig csitultak el a Mediawave hullámai, ismét minőségi zenék és programok közül válogathatunk. A vájtfülűek is megkapják, ami jár nekik, és a lakossági fogyasztók is megfertőződhetnek minőséggel, nem beszélve arról, hogy mindkét fesztivál fontos része a tanítás, ami pedig valljuk meg, ránk is fér.