Írásunkat - akár (al)cím gyanánt - egy találós kérdéssel is indíthattuk volna:

„Melyik az a jelentős, Vashoz is erősen kötődő történelmi figura, akinek színpadi-előadóművészi megformálása összekapcsolja többek közt

1) a Weöres Sándor Színház színész-igazgatóját, Szabó Tibort,

2) az ugyanott alapító-igazgató Nemzet Színészét, Jordán Tamást,

3) a vasi színpadokon számtalanszor vendégeskedett, Jászai-díjas Hollósi Frigyest,

4) sőt, Bándli István szombathelyi postakézbesítőt is a kámoni körzetből?"

Bándli István postakézbesítő mint Claudius a hatvanas évekbeli Karneválok egyikén	Jordán Tamás a Karneválszínházban mint címszereplő Hamvai Kornél Játék az isteni Claudiusról című darabjában a Ferences-kert színpadán a III. Savaria Történelmi Karneválon, 2003-ban	Hollósi Frigyes mint Claudius a XIII. Savaria Történelmi Karnevál WSSZ-előadásán, 2012-ben	Szabó Tibor mint Claudius a XXIII. Savaria Történelmi Karnevál felvonulásán, 2024-ben

Valóban: életkortól függően mindannyiunk számára összefonódik Claudius megszemélyesítése egy vagy több vasi kötődésű kiválósággal - különösen a Karneválnak köszönhetően. Ezért talán kevésbé köztudott, hogy a városalapító császár mozgóképes alkotókat is megihletett - sőt elmondható, hogy a filmezés első néhány évtizede kapcsán is találkozhatunk már vele -, és amint alább olvasható, e történetben felbukkan többek közt a nemzetközi filmkészítés egyik legelső magyar származású híressége, Alexander Korda is, sőt kiderül, kik voltak azok a világszerte jegyzett színészek, akik a fenti, szombathelyi notabilitásokhoz hasonlóan - a filmvászonnak köszönhetően - szintén Claudius bőrébe bújhattak.

A Kr. e. 10-ben Lugdunumban, azaz a mai Lyon területén született és 41 és 54 között uralkodott Claudius ugyanakkor sosem járt Savariában, Pannóniában. Tudták ezt a hatvanas évek Karneváljainak szervezői is, azonban ez a körülmény különösebben sem őket, sem a Savaria történelmét a XXI. században nyaranta megidézőket nem ingatja meg a császár ünneplését illetően: Claudius személye rendszereken átívelően jelentett konszenzust a helyi elit és a társadalom egésze számára.

Így vasi filmes cikksorozatunk - immár kronológiai szemléletű - indításaként választani sem lehetett volna ideálisabb személyiséget, mint a Savaria-Szombathely történelmétől és mindennapjaitól elválaszthatatlan „tiszteletbeli vasit", Claudius császárt: névadója lett ő többek közt városi ipari parknak, vagy a játékosan találó elnevezésű Claudibusnak, és persze a város életében - a Karneválhoz hasonlóan - szintén generációk óta jelen lévő szállodának, a Hotel Claudiusnak is. Végül pedig elmondhatjuk, hogy a császárnak is köszönhető történelmi örökség - néhány lelkes lokálpatrióta közreműködése révén - az általa alapított városba vonzotta az őt a híres életrajzi művei hőséül választó, világszerte ismert regényírót, Robert Gravest is, akinek írásai már publikálásuk után kevéssel megfilmesítési kiindulópontként szolgáltak.

Claudius császár személye azonban a történettudományban, illetve a nemzetközi nyilvánosságban egészen a XX. századig lényegében félig-értelmezések vagy félreértelmezések tárgya volt. Az Augustus utáni római történelem zavaros éveiben, 51 éves korában hatalomra kerülő Tiberius Claudius Caesar Augustus Gemanicust a testi fogyatékossága, az egyébként nem minden helyzetben előkerülő beszédhibája és a nyilvánosságot kerülő életmódja miatt kortársai és az utókor is jobbára hol értelmi fogyatékosként, hol a hatalmi-politikai játszmákban e fogyatékosságai mögé rejtőző, fondorlatos karakterként értelmezte és ábrázolta. A tudományos világon túli, a közgondolkodásra is nagy hatást gyakorló fordulatot ebben tehát Robert Graves angol író 1934-ben megjelent, egyes szám első személyű elbeszélő formában megírt történelmi életrajzi regénypárja, az Én, Claudius és az Isteni Claudius hozott.

A szerző az 1960-as évektől kezdődően - magyar írótársai meghívásai nyomán - többször is járt hazánkban, személye Szombathelyhez pedig közvetlenül is kapcsolódik. 1970-ben Mozart Thamos, Egyiptom királya című dalművének világpremierjén ott ült a nézők között a (régi) Iseumban, Gömbös Sándor kezdeményezésére pedig 1972-ben a Hotel Claudius megnyitójának díszvendége is volt.

Peltzer Géza interjúja Petró Jánossal - benne Robert Graves egyik szombathelyi látogatásának említésével (Operatörténet a szél bölcsőjében - Vas Népe, 2010. június 5. 7. o.)

A látványos ókori történelmi filmek kedvelői szélesebb körben ismerik a kaland zsáner eme alváltozatának elnevezéseként a következő kifejezéspárt: kard és szandál (egészen pontosan inkább: saru). Nos, a filmes műfajelméletben ezen túl még a „peplum-film" címkét is gyakran szokás alkalmazni az ókori tematikájú, látványos külsőségekkel operáló kalandfilmekre - a peplum szó eredeti jelentéséből, azaz utalva a rövid szoknyaszerű, tunika jellegű ókori férfi öltözetre.

Napjainkban, amikor a legtöbb mozinéző Hollywooddal azonosítja a filmkészítés szuperprodukciós formáját (azaz az olyan alkotásokat, amelyek a nagyközönség számára ismerős történelmi témákat vagy irodalmi-művészeti alapműveket dolgoznak fel ismert sztárszínészek főszereplésével elmesélve, számos külső helyszínen is forgatva és pazar díszleteket-jelmezeket felvonultatva, hatalmas statisztériát mozgatva, lebilincselő akciós jeleneteket és trükköket alkalmazva), nos, ennek fényében talán nem árt tudatosítani, hogy ez a mozis recept bizony európai gyökerű - mégpedig az olasz némafilmnek a közvetlenül az első világháborút megelőző éveiből származik. Ennek az egyesek által (a látványos külsőségek miatt) „operai filmnek" is nevezett áramlatnak a leghíresebb darabja a neves költő, D'Annunzio közreműködésével leforgatott, Cabiria című 1913-as alkotás (rendezője Giovanni Pastrone, művésznevén: Piero Fosco), ami a Földközi-tenger feletti uralomért Róma és Karthágó közt lefolyt véres küzdelmet meséli el. A csupán hónapokkal a világháború kirobbanása előtt a világ filmszínházaiban aratott kirobbanó sikeren felbuzdulva ülteti át a gyártási logikát az akkoriban beinduló Hollywood körülményei közé David Wark Griffith amerikai rendező (lásd Amerika hőskora/Egy nemzet születése - 1915, illetve Türelmetlenség - 1916), hogy aztán a némafilm utolsó évtizedére ez az amerikanizált változat - futószalaggyártássá növekedve - már mint „hollywoodi álomgyár" meghódítsa Európát és az egész világot...

A Claudius-filmek és tévés produkciók sorát áttekintve figyeltünk fel arra, hogy - leszámítva néhány elvétve, máshol megszületett produkciót - a peplum-filmek származási helye leggyakrabban Hollywood, Olaszország - és Nagy-Britannia. Az itáliai mozi megjelenése ebben a műfajban magától értetődő, hiszen az olaszok esetében a saját történelmi gyökereikhez való visszanyúlásról van szó. Viszont némi magyarázatra szorul az angol mozinak a Hollywoodéval egyenrangúan hangsúlyos jelenléte e szcénában - amit mi a shakespeari alapokon álló klasszikus angol színházzal és színjátszással, és az egyik leghíresebb szigetországi kulturális „exportcikk", William Shakespeare ókori tematikájú darabjaival magyarázunk. Ehhez az irodalmi-színházi hagyományhoz tett hozzá újabb, nagy hatású, XX. századi építőkockát a bevezetőnkben már méltatott Robert Graves, amikor életrajzi regényében megírta a városunk alapítólevelét is kibocsátó Claudius élettörténetét.

Charles Laughton az Én, Claudius című el nem készült filmben (Ktosmatics - 2010. április 4.)

Így aztán a Claudius-filmográfia nem is kezdődhetett mással, mint Graves könyvének lényegében kortárs angol mozgóképes feldolgozásával. Pontosabban: a feldolgozási kísérletével. Merthogy az akkor már Hollywood felé kacsingató, német Joseph von Sternberg (a Marlene Dietrichet végérvényesen világsztárrá emelő A kék angyal direktora) 1937-es, a Graves-regénnyel azonos című megfilmesítési próbálkozása kudarccal végződött, az elkészült felvételek egy részét is csak majdnem három évtizeddel később, 1965-ben lehetett látni egy dokumentumfilmben. A hivatalos magyarázat szerint a Messalinát alakító Merle Oberon autóbalesete volt a leállítás oka, ám valószínűbb, hogy a film producerének, Korda Sándornak és a Claudiust alakító, nagyszerű Charles Laughtonnak a címszereplő karakterével kapcsolatos vitája állhatott a háttérben. (Laughton egy botrányos kortárs angol történelmi eseményt használt volna fel Claudius személyisége legfőbb motivációjának ábrázolásához: a brit birodalom trónjáról éppen akkoriban a magánéleti boldogsága érdekében és polgári származású szerelme miatt lemondó VIII. Edward lett volna a fő minta.)

Itt most egy bekezdés erejéig majdnem teljes négy évtizedet ugrunk előre a filmtörténeti időben. S bár vasi filmes cikksorozatunk kezdetén leszögeztük, hogy tévés produkciókkal csak nagyon indokolt esetben foglalkozunk - Claudius császár mozgóképes emlékezetének áttekintése most éppen erre szolgáltat okot. 1976-ban ugyanis Herbert Wise rendezésében elkészült az Én, Claudius című BBC-sorozat. Claudiust a nagyszerű Derek Jacobi alakította (aki a mi ismereteink szerint az egyetlen színész, aki élete során kétszer is megformálhatta - mozgóképen - a császárt), Caligulát pedig a sokaknak az 1984-ből vagy az első Alien-filmből ismerős John Hurt játszotta. Bár az egész császár-kor története bővelkedik ilyesféle aspektusokban, mégis ez a claudiusos BBC-sorozat kapott helyet abban a viszonylag friss, figyelemreméltó magyar áttekintésben, amely az utóbbi évtizedek történelmi-áltörténelmi kalandfilmjei és más mozgóképei vérségi-családi, szexuális tabukat döntögető vonatkozásairól szól.

Derek Jacobi Claudius szerepében a BBC 1976-os sorozatában (Medium.com - 2021. július 25.)

Amikor a Gravesre már a címválasztással is közvetlenül hivatkozó, előző két munka közötti évtizedek néhány klasszikus, színes és szélesvászonra készített szuperprodukcióját említjük, ezt a nézők kegyeiért - nem kis részben a televízió 1950 körüli megjelenésével - kibontakozó mozgóképes versennyel összefüggésben kell tennünk. 1954-ben rendezte meg Delmer Daves A Demetrius és a Gladiátorok című moziját (az előző esztendőben bemutatott A palást folytatásaként), amelyben egy kifejezetten pozitív karakterű Claudius volt látható Barry Jones megformálásában. Ez a film amúgy igazi sztárparádé, hiszen felbukkan még benne Anne Bancroft, Susan Hayward, egy táncos szerepben Julie Newmar, valamint Ernest Borgnine és Richard Burton is. Vittori Cottafavi 1960-ban készült olasz szuperprodukciója, a Messalina sztorijának a középpontjában ugyan a címszereplő vérengző és bosszúálló természete áll, ám mellékszereplőként ebben is felbukkan Claudius karaktere (Mino Doro játszotta). 1968-ban pedig a Granada és az ITV televíziók A cézárok című közös minisorozata hatodik részében találkozhatunk Claudius császárral - kevésbé hatásvadász és szenzációs tálalásban. Ez a felfogás már a fentiekben említett BBC-sorozatot készíti elő (az imperátort ezúttal Freddie Jones alakította). Cyrill Apperton formálta meg az uralkodót az 1975-ös Tovább, fel, Pompeii!-ben, ami Frenk Howerd Fel, Pompeii! című szituációskomédia-sorozatának különkiadása volt.

Barry Jones mint Claudius (balról) és Jay Robinson a Demetrius és a gladiátorok című filmben (Imdb.com)

A Claudius-filmográfia következő darabja megint igazi peplum-ász, egyben korabeli sztárparádé: Tinto Brass 1979-es, olasz-amerikai koprodukcióban készült Caligulá-jának kifejezetten gyengeelméjűként ábrázolt Claudiusát Giancarlo Badessi, Caligulát pedig a Mechanikus narancs című Kubrick-remekműben végleg világsztárrá váló Malcolm MacDowell alakítja. Caligula utolsó feleségét, Caesoniát a pályafutása korai éveiben nem egyszer erotikus kisugárzású karaktereket játszó Helen Mirren formálta meg, míg Nervát, Tiberius kíséretének híres jogtudósát és az azonos nevű későbbi császár nagyapját a szintén méltán híres John Gielgud, Tiberiust pedig a nagyszerű Peter O'Toole alakította.

Helen Mirren mint Caesonia a Caligula című peplum-filmben (DigitalCiné - 2024. április 25.)

Az időrendben soron következő alkotás, az 1981-es francia-olasz Caligula és Messalina Bruno Mattei, valamint a forgatókönyvet jegyző és a császárt megszemélyesítő Antonio Passalia munkája: Messalina hatalmi törtetését és Néró hatalomra jutását meséli el. Itt Claudius csak mint mellékszereplő kerül elő. Nekünk, magyaroknak mindez a hasonló sztorit a középpontba állító rockzenei színházi darab tökéletesen szinkron hazai megjelenése miatt lehet érdekes: ugyanekkor volt ugyanis a győri ősbemutatója Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor Sztárcsinálók című művének (ez a legendás Rock Színház első hazai darabja is volt egyben) - aminek története Claudius uralkodásának utolsó évében kezdődik.

Stewart Cooper 1985-ös A.D. (Anno Domini) című amerikai-olasz minisorozata ismét igazi kulturális sztárparádéval bővítette a Claudius-filmek sorát. A forgatókönyve ugyanis a már említett Mechanikus narancs-ot is jegyző Anthony Burgess A gonoszok királysága című, akkor frissiben megjelent regénye nyomán készült, ami a szerző A názáreti Jézus című munkájának irodalmi folytatása volt. Itt Richard Liley egy megfontolt, de Agrippina és a közvélemény nyomásának folyamatosan engedő-engedelmeskedő Claudiust alakít. (Érdekesség, hogy ez a sorozat „trilógiává" kerekített egy legendás ókori szuperprodukciós tévés szériát, aminek 1974-es, hatórás Mózes, a törvényhozó című fejezetét, és a négy epizódban elkészített, angol-olasz Názáreti Jézus című szakaszait pedig a legendás olasz filmrendező, Franco Zeffirelli forgatta le.)

Innentől biztosan sokak számára ismerős a Claudiushoz kapcsolható filmek sora - ugyanis elérkeztünk az ezredfordulóhoz, amikor is - egy többévtizedes műfaji szünetet követően - Ridley Scott Gladiátor című 2000-es művével a peplum-film reneszánsza és legújabb, kortárs időszaka vette kezdetét. Furcsa és a sztorija szempontjából eléggé indokolatlannak (és történelmileg nem is alátámasztottnak) minősíthető mozzanata Maximus történetének az a jelenet, amikor az ex-hadvezér gladiátorral vívott párbaja előtti este Commodus saját nővérének szánt figyelmezetésként egy a császár kegyetlenségére és kíméletlen tekintélyére vonatkozó példázatos történetet mesél el - mindezt Claudius személyéhez kapcsolva - a gyermek Luciusnak. Nem tudni, hogy a forgatókönyv alkotói miért ezt a közelebbről nem beazonosítható eseményre vonatkozó Claudius-anekdotát érezték odavalónak - miközben a római történelemben se szeri, se száma a hasonló, de bizonyítottan megtörténhetett jeleneteknek...

Spencer Treat Clark (Lucius) és Joaquin Phoenix (Commodus) a Gladiátor című filmben (a filmből fotózva)

Paul Marcus Nero című, 2004-es angol-olasz-spanyol peplum-filmjében a Massimo Dapporto által megformált Claudius - kevésbé emlékezetesen - csak mint Néró átmeneti előde bukkan fel.

Viszont valószínűleg sok peplum-rajongó emlékezhet a 2016 és 2019 között futott A római birodalom című Netflix-sorozatra (amely egyébként jelezte, hogy napjainkra az ilyen nagylélegzetű sztorik egyik legadekvátabb otthona a streaming lett). Ennek az öt rendező által dirigált és három évadot megélt tévésorozatnak az utolsó szezonjában bukkant fel a Keison Henderson által alakított Claudius (először mint Caligula társkonzulja, aztán pedig mint a testőrsége által legyilkolt császár halálának elrendelője).

Még a drámai hatások érdekében kiszínezett ókori történelmi filmek történeteihez képest is durván fikciós elemekkel dolgozik a Jez és Tom Butterworth által tető alá hozott Britannia című, 2018-as történelmi fantasy sorozat (a Sky UK és az Amazon Prime Video közös produkciója). Ennek sztorija szerint a Steve Pemberton által alakított, idióta Claudius ellátogat Britanniába, ahol is a provinciát az ő parancsára meghódító Aulus Platius szenátor és hadvezér megmérgezi őt.

A CBBC 2009 és 2015 között futott és Terry Deary azonos című regénysorozatából forgatott tévés szériájának egyik epizódja alapján készült el az ezidáig legutóbbi Claudius-mozi, a 2019-es Szörnyű történetek - a film (alcíme: Rohadt rómaiak). Az ezúttal kinyilvánítottan - és eszelősen - fiktív sztoriban a főhőst, egy eszes római kamaszt Néró császár száműzi Britanniába, ahol megismerkedik egy harcias keltával - később pedig ők ketten szembekerülnek egymással a buddhista (!) felkelés ún. Walting Street-i csatájában. Itt Claudiust mint mellékalakot ismét a nagyszerű Derek Jacobi felvezetésében láthatjuk. Dominic Brigstoke e filmje azért is lett mindeddig az utolsó a Claudius császár történelmi személyéhez kapcsolható mozgóképes alkotások közül, mert - a Róma című HBO-sorozat sikere után - kifejezetten Claudiusról szólóként bejelentett-beharangozott HBO-BBC2 minisorozat sorsát illetően (vélhetőleg a Covid-világjárvány és a filmes-tévés gyártásokban bekövetkezett egyéb fejlemények miatt is) azóta is néma csend honol...

David Morissey és Steve Pemberton mint Claudius (balról) a Britannia című sorozatban (Britishperioddramas.com)

Írásunk végére kívánkozik még néhány, Claudius császárral is összefüggő és a város antik örökségéhez kötődő, kifejezetten szombathelyi filmes vonatkozás.

Árpa Attila kultikussá vált, 2004-es Argo című heist movie-jának középpontjában egy, a barbár betörések idején elásott római kincs utáni hajsza áll. A film prológusában az idén éppen negyedszázados fennállását ünneplő, nemrégiben Szent Márton-díjjal is kitüntetett Savaria Legio Hagyománykutató, Hagyományőrző és Ismeretterjesztő Egyesület legiosait láthatjuk, akik - akárcsak a karneváli felvonulásokon, témaparki és egyéb programokon, sőt gyakran külhoni meghívásoknak is eleget téve - a XV. Legio (Legio XV Appolinaris) katonáit személyesítik meg - ezúttal a mozivásznon is. A (Plinius leírása szerint) Claudius császár által colonia rangra emelt, a rómaiakat megelőző kelta időkben már lakott terület első telepesei, azaz Savaria első lakói az emoniai kereskedők mellett éppen a carnuntumi és aquincumi legiok (pl. a XV.) veteránjai voltak. Népszerű legiosaink pedig így a 2000-ben újraindított-felújított Savaria Történelmi Karnevál keretein túl, illetve a Történelmi Témapark észak-nyugati sarkában felépített római erődítményükből „kilépve" debütáltak mozgóképen is. A külföldön is bemutatott Argo miatt viszont nem kellett messzire utazniuk: a film velük forgatott csatajelenetét savariai-pannóniai területen, a mai Szombathely és Bucsu határai között rögzítették. A centuriot az emlékezetes karneváli közreműködései mellett bozsoki lovasklubja révén is közismert Dobrádi György játszotta, aki néhány éve, sajnálatosan korán, autóbaleset következtében halt meg. Mindez azonban - legalábbis cikkünk megjelenésének időpontjában - nem szerepel sem a Wikipédia, sem az IMDB vonatkozó helyein, viszont - az említett forgatási helyszínnel és a legios közreműködéssel ellentétben - ezeken az internetes oldalakon is könnyen megtalálunk két másik, fontos vasi vonatkozást. Bodri, a múzeumi teremőr szerepében a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett Scherer Pétert látjuk, míg a pszichopata Psychot az ötvenes évei derekán, szintén fájdalmasan hamar meghalt Bicskey Lukács alakítja, akivel többek közt 2011-ben, egy másik filmjének közönségtalálkozója alkalmával találkozhattak a Savaria Mozi nézői - amikor ráadásul a Karnevállal egyidőben, kelta jelmezben és szintén kelta hagyományőrző harcosok kíséretében lovagolt át a Kőszegi utcán -, hogy aztán jónéhány évvel az Argo-forgatás után ott, a Moziban ismét egy helyen, sőt élőben is együtt szerepeljen a Savaria Legio néhány tagjával. Haláláig felesége volt a szombathelyi Pethő Kincső Nóra, akit a városban eleinte sikeres táncosként ismerhettünk, majd hazalátogató színésznőként kamaraszínházi produkcióban is láthattunk.

A Szombathelyi Városi Televízió pedig szintén a már az ezredforduló időszakától futó Karneválok indulása után vitte filmre az ókori savariai örökséget: 2007-ben jelentették meg tíz lemezből álló, Szombathelyi történelmi séták című nagyívű, a város egész történelmét a kezdetektől 1956-ig átfogóan bemutató dokumentumfilm-sorozatukat, melynek első lemeze/darabja foglalkozik a környék őstörténetével és római korszakával.

E tévés produkció második része pedig a szintén az ókori városhoz kötődő keresztény szenteket mutatja be, akik közül Szent Mártonnal mint filmhőssel később mi is egy külön írásban szándékozunk foglalkozni...

Ajánlott irodalom a szövegközi internetes hivatkozásokon kívül

- Robert Graves: Én, Claudius (6. kiad. - Budapest, Gondolat, 1982)
- Robert Graves: Claudius, az isten és felesége Messalina (6. kiad. - Budapest, Gondolat, 1970)

A kezdő képszalag fotóinak forrásai:

1. „Az isteni Claudiust, mint eddig minden esztendőben, most is Bandl István személyesítette meg." - képaláírás a Vas Népe 1965. augusztus 31-i számának címoldaláról. Más források szerint - lásd pl. a SAVARIA „civilben" című cikket a Vas Népe 1964. augusztus 12-i számában - valójában Bándli István a pontos név.

2. Képillusztráció a Római hadosztály és Claudius császár a Ferences-kertben című íráshoz (Savaria Forum - 2003. augusztus 27. 6. o.)

3. Büki László „Harlequin" fotója Rozán Eszter Vigyázzunk az átokkal, mert valóra válik - Császárok napja, avagy Az isteni mérföldkő a Savaria Karneválon című írásához (Vaskarika, 2012. augusztus 25.)

4. Varga András fotója a 2024-es jelmezes felvonulásról (Vaskarika, 2024. augusztus 24.)

A cikksorozat további írásai:

Vasiak a vásznon - Psyché-től Psycho-ig, avagy filmes origo az Alpokalján

2024. augusztus 06. 21:00

A magyar és nemzetközi filmkészítés szombathelyi és vasi vonatkozásairól szóló cikksorozatunk harmadik része rendhagyó...

 

Vasiak a vásznon - Egy (szinte) elfelejtett háborús kalandvígjáték, nagyon sok vasi közreműködővel

2024. május 07. 00:10

Cikksorozat a magyar és nemzetközi filmkészítés szombathelyi és vasi vonatkozásairól - 2. rész - Amikor összekötő kapcsot...

 

Vasiak a vásznon - Cikksorozat a magyar és nemzetközi filmkészítés szombathelyi és vasi vonatkozásairól - 1. rész

2024. április 22. 00:15

Szombathelyi és vasi filmes utazásra fel! - Amikor a Savaria Mozi épületének félévszázados jubileuma kapcsán 2023....