Amikor az ember évtizedek távlatából kinyitja az 1920-as és 1930-as évek elárvult egyházi dossziéit, a száraz statisztikák, a hivatalos zsinati jegyzőkönyvek és a fojtogató titkosrendőrségi megfigyelési akták mögött hirtelen megdobban a történelem hús-vér, fájdalmas szíve. A Trianon utáni Jugoszláv Királysághoz csatolt Murántúl (Prekmurje) evangélikus közössége nemcsak az asszimilációs nyomással, de a mindennapos, fojtogató mélynyomorral is küzdött. Ennek a küzdelemnek a legszebb, mégis legmegrázóbb bizonyítékai azok a segélykérő levelek, amelyeket a maribori tanítóképző intézet szegény sorsú hallgatói küldtek nagyapámnak, Luthár Ádám battyándi lelkipásztornak.

A Düševni list (Lelki Lapok Jugoszlávia egyetlen evangélikus lapja, amelyet nagyapám szerkesztett) hasábjain rendszeresen közzétett jótékonysági adományok nyomán a diákok pályázatokat nyújthattak be a szociális segélyekre. Ezek a levelek küllemükben meghökkentő kontrasztot mutattak a kor rideg valóságával: olyan fegyelmezett, gyönyörű és szabályos gyöngybetűs kézírással íródtak, mintha számítógéppel készültek volna. Pedig akkoriban a diákok még tintába mártogatott acéltollal vetették papírra a soraikat a fűtetlen kollégiumi szobákban.

A szegénység mértéke mai szemmel nézve szinte felfoghatatlan. Az egyik elszegényedett hallgató, akinek a bizottság megítélte a jogos támogatást, levelében kétségbeesetten arra kérte a lelkészi hivatalt, hogy a pénzt valamilyen úton postán küldjék el neki, mert kollégiumi társaival ellentétben neki egyáltalán nincs egy pár ép cipője, így nem tud  elgyalogolni a vasútállomásra, hogy elutazzon a segélyért.

„Csak a jó emberek áldozatkészségének és adományainak köszönhetem, hogy egyáltalán folytathatom a tanulmányaimat a maribori tanítóképzőben" - írja egy másik ifjú, aki szorgalmas tanulással és jó magaviselettel kívánja meghálálni a támogatást, s a Szentírás szavaival - „Iscsite i najdete i odpre sze vam, proszte i da sze vam" (Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek) - kér segítséget, nem szégyenkezve a szegénysége miatt.

A levelekből süt a félelem attól, hogy a családi nincstelenség miatt a tanulmányok bármelyik pillanatban félbeszakadhatnak, s a fiatalok a bizonytalanságban Luthár Ádám lelkész alakjában látták azt a szilárd erkölcsi talajt és atyai védelmet, amely biztonságot nyújtott nekik. Az egyik diák így fogalmaz: „Amíg Önt látom, nem csüggedek, mert Ön az a szilárd talaj, amely nekünk biztonságot nyújt, s az Ön lámpása vezet bennünket az utunkon."

A fiatalok nem ingyenbérre vágytak, a megkapott dinárokat kemény szellemi munkával akarták megszolgálni. Egyikük felajánlja, hogy a Düševni list-be ír egy átfogó tanulmányt a protestantizmus európai és szlovéniai kialakulásáról, egy másik diák pedig Luther Márton életrajzát és október 31. - a reformáció napjának - történelmi jelentőségét foglalja össze egy traktátusban, s felajánlja, hogy hazatérve, október 30-án Battyándon (Puconci) ünnepi előadást tart a gyülekezetnek, amelyre addig Mariborban alaposan felkészül.

Ezek a fiatalok pontosan érezték a kisebbségi lét súlyát és a felelősséget, amely a vállukra nehezedett egy olyan korban, amikor a murántúli evangélikus értelmiség még épp csak megszületőben volt. Egyikük a köszönetnyilvánításában így fogalmaz: „Törekedni fogok arra, hogy mint jó Prekmurec (murántúli) mindenhol jó példával járjak elöl, mert hiszen minket, főként evangélikusokat mindenhol lenéznek. A pénzt majd a legfontosabb dolgokra fogom elkölteni, s egyben legszívélyesebb köszönetemet fejezem ki érte."

A battyándi lelkészlakban, és nagyapám halála óta nálam lévő megőrzött megsárgult levelek nemcsak a múlt elfeledett morzsái. Arra emlékeztetnek minket, mai olvasókat, hogy a kultúra, a hit és az anyanyelv megőrzésének bástyái nem ingyen adattak az utókornak: azokat mezítlábas, cipőtlen, de hitükben és tartásukban megtörhetetlen fiatalok szenvedése és szívós akarata építette fel.